A színész feladata, hogy az igazságot keresse – vallja a Vígszínház fiatal művésze, aki saját bevallása szerint zenével tudja legjobban kifejezni az érzéseit. Wunderlich Józsefet a Nők Lapja kérdezte.
A kérdésre, a 14-es számról mi jut eszedébe elárulta: “Fontos szám az életemben. Tizennégy évesen veszítettem el édesapámat, akkor el is jöttem otthonról. Tizennégy éve kezdtem el az éneklés felé kacsingatni, jelentkeztem A Társulat című tehetségkutatóba. Valamiért úgy hozta az élet, hogy tizennégy dal lett az első lemezemen is. Tizennégy voltam, amikor az első nagy szerelem elkapott, és megpróbálkoztam azzal, hogy a bánatomat dalban mondjam el. Azóta is meghatározó nálam, hogy zenével fejezem ki azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyeket máshogy nem tudok megfogalmazni.”
Arról is beszélt, az egyetemi társai miért hívtak Bolond Józsinak: “Meglepő lehetett, ahogy néha megnyilvánultam, zavaros volt a lelkem, sok mindent kellett feldolgoznom. Édesapám elvesztését, és hogy végleg elköltöztem otthonról, meg hogy már nem leszek hegedűművész. Az is sokkolt, hogy felvettek a színművészetire, a feje tetejére állt az életem. Furcsa, megterhelő érzés volt, hogy a többiekkel ellentétben nem éreztem úgy, nyomulnom és versenyeznem kell, mert végre bejutottam ebbe az intézménybe.”
Egyszer úgy fogalmazott,, hogy gyerekként sok hazugságot és svihákságot láttál a színpad környékén, ezért nem is vonzott a színház: “Akkor jó az irány, ha valaki az igazságot próbálja képviselni, és aki hallgatja vagy nézi, szintén az igazságkeresés részévé válik. Márpedig a gyerekek fülét megüti, ha egy színész hazudik.”
Az egyetem után Eszenyi Enikő több éven keresztül hívta, mielőtt leszerződött a Vígszínházhoz. Ennek kapcsán kifejtette: “(…) Akkor még úgy éreztem, elvesznék a Vígszínház aranystukkótengerében, és nem bírnám el azt a terhet, hogy az egyetem szűk, zárt falai után egyszer csak, bumm, olyan emberekkel álljak a nagyszínpadon, mint Kern András, Lukács Sándor, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Eszenyi Enikő, és sorolhatnám még. Aztán a sors fintora, hogy amikor később először tettem be úgy rendesen a lábamat a színházba, A padlás zenei próbájára, a legnagyobb mumusom, Presser Gábor elképesztő szeretettel fogadott. Felmentem a zeneszobájába a negyedik emeletre, ott állt a kis elektromos zongorája, és átvettük a dalokat. Csodálatosan zenélt. Akkor kezdtem elhinni, hogy még jól is érezhetem magam itt egyszer. Jót tett az a négy év, amit előtte a Pécsi Nemzeti Színházban töltöttem. Legalább abban lett egy kis gyakorlatom, hogyan működik egy kőszínház. Az egyetemen mindent mi csináltunk, mi rohangáltunk a kellékek után is. Itt meg köréd raknak egy olyan díszletet, hogy úristen! Meg kellett tanulnod, hogyan beszélj nagy színpadon, hogyan énekelj, hogyan használd, amit adnak, hogyan ne élj vissza azzal, hogy te állsz a színpadon jelmezben, reflektorfényben.”
Arról szólva, nem szokott-e félni, hogy kipukkan a lufi és egyszer csak véget ér a siker, azt felelte: “Ezt a lufit nem én fújtam fel, nem nekem fog kidurranni, ha kidurran. Lehet, hogy kívülről sikertörténetnek tűnik, de nekem a színházi létezés folyamatos küzdelem, hogy mindennap újra és újra feltegyük azokat a kérdéseket, amelyeken érdemes elgondolkodni. Ha jók vagyunk, velünk tart a közönség is.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.