85 éve, 1936. július 2-án született Hofi Géza Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas humorista, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja. Múltidéző összeállítással emlékezünk a mesterre.
Hofi Géza pályájáról:
Hoffmann Gézaként született Budapesten. Érettségi után sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára. Később kőbányai porcelángyári munkásként iratkozott be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, ahol többek között Sas József és Sztankay István voltak a társai. Emellett a kőbányai téglagyár Jászai András vezette színjátszó csoportjában játszott.
Öt évig dolgozott gyári munkásként, míg a tehetségére felfigyelő Szendrő József 1960 szeptemberében a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtette. Itt az előadások után a szerepeket barátaival rendszeresen parodizálta, melynek sikerén felbuzdulva 1963-ban visszaköltözött Budapestre, és immár Hofi Gézaként az Országos Rendező Irodától kapott működési engedéllyel fellépéseket vállalt az egész országban.
1968-ban, a Magyar Rádió szilveszteri műsorában elhangzott táncdalfesztivál-paródiájával vált közismertté. 1969-ben a Komlós János által vezetett Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, amelynek 1982-ig volt tagja. Estjei hangfelvételen jelentek meg, sokuk aranylemez lett.
1983-ban Ádám Ottó szerződtette a Madách Kamara Színházhoz. A Hofélia c. önálló estjét ötszázszor játszotta sikerrel, az Élelem bére pedig 1500 előadást ért meg. Hofi a rendszerváltás után is sikerrel lépett fel, műsorainak hangvétele, stílusa, egyéni humora alapvetően nem változott. Átesett egy szívinfarktuson (1990), szemműtéten (1995), s csak 2002 februárjában tért vissza a színpadra, ahol még két hónapot játszott haláláig.
„Egyetlenegy alakítására volt maradéktalanul büszke. Nem a Piál a Földre, á, dehogy, nem a Hoféliára, szó sincs róla, nem az Élelem bérére, az említésre sem érdemes, nem a szilveszteri műsorokra, amelyek évtizedeken keresztül szegezték az országot a képernyők elé, ezeknél „kijött a lépés” neki, habkönnyű haknit jelentettek számára” – fogalmazott Szegő András a Nők Lapjában.
„Viszont volt egy produkciója, amelyben egyedülálló volt és maradt. Igen, ahogyan ő magyarázta, minden valamirevaló színész ilyen vagy olyan színvonalon, de könnyedén el tudja játszani józan fejjel a részeg ember szerepét, és garantált a frenetikus siker. Ő viszont fordítva tudja! Az előadásokat követő ideglevezető italozás után erősen illuminált állapotban hazadülöngélve otthon a felesége, majd a második felesége előtt is tökéletes hitelességgel eljátssza a színjózan, az alkotás feszültségét, áhítatát magában hordó művészembert. Tökéletes alakítást nyújtott estéről estére, legalábbis ő így hitte, és mesélte huncut mosollyal. Bár meggyőződésem, hogy a feleségek nyújtották a bravúrosabb alakítást azt tettetve, hogy ezt el is hiszik neki, amikor pontosan tudhatták, hogy az ő szenvedélyét muszáj volt a nap végeztével valamilyen módon kiengedni, levezetni, némi mámorral kioldani.
Zsenialitásának ez is része volt. Most nyolcvanöt éve született a humor, a szórakoztatás, az ősi, vérbő, a plebejus odamondás szupernehézsúlyú abszolút bajnoka, Hoffmann Géza, vagy ahogyan bevonult életünkbe, a Hofi” – írta Hofiról Szegő András a Nők Lapjában.
A művészről saját szavaival:
Kőbánya: Téglagyárban születtem, a kőbányai téglagyárban dolgoztam. Az volt beírva a munkakönyvembe, hogy végzettsége érettségi, beosztása: kocsitoló a téglagyárban. Hát hova álljak, melyik oldalra? Én nem kitaláltam magam, én magamat adom. Nyilvánvaló, aki a másik világban gróf, meg vitéz, meg lovag, hát annak az a tisztességes hogyha azt a saját magát vállalja. Ő nem vállalhatja ezt, hiszen nem is tudhatja, mi az.
Én nem vállalhatom az ő kék vérüket, mert nekem nincs olyan. Mindenki kapaszkodjon a saját gyökereibe. Nekem a gyökerem Kőbánya.
Debrecen: Szendrő Józsi bácsi odajött, és megkérdezte: „Mit csinál ma este, Hofi?” „Semmi különöset – feleltem –, ráérek.” „Mennyire örülök – csapta össze a kezét Józsi bácsi –, akkor maga lesz ma este a francia király a János vitézben…” 14 komoly szerepet kaptam így Debrecenben. De az én igazi főszerepeim premier után jöttek. A színészklubban. Ott én mindenkit „megvertem”. Nekem ott hangosabb sikerem volt, mint bárkinek a színpadon.
Színészet: A színészet egy más világ. Színésznek én vagyok a legrosszabb. Kipróbáltam, kutyaütőt sem érek, ezért abba is hagytam. Nemrégiben felkínáltak egy filmfőszerepet. Nem vállalom el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és mit nem tudok. És abból sok van. A Kamara színpada más világ. Itt én vagyok az Én. Hogyan csinálom? Magam sem tudom. Bemegyek a színpadra, boldog vagyok, a közönség is szeret. Ennyi.
Igen, nem: Komlósnak talán megmondták az elvtársak, hogy mit igen, mit nem, de én csak azt tudtam, amit bárki. Hogy például Brezsnyevről nem lehet paródiát csinálni. De azt voltaképpen mindenki tudta, hogy meddig lehet elmenni.
Pitiáner: Voltak próbálkozások, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak, de nem adtam fel. Többnyire a pitiáner emberek akartak másokon keresztülgázolva előbbre jutni. Engem most jelentettek fel, ebben a nagy „szabad“ rendszerben.
Szarvasbika: Ritka az az ember, aki szemből támad. A többség szépen kényelmesen, nyáladzva, hátulról. A szarvasbika, az igen, az szemből támad. Ellenfelével egymás mellett kiballagnak a rétre, ott szembefordulnak, s összecsapnak. A kos is ilyen. S ha véletlenül elkerülik az összeütközést, elrobognak egymás mellett, de egyikük sem döf oldalról. Újra szembeállnak, s kezdődik a párharc. Hát igen, az állat már csak ilyen…
Közönség: Engem a rendszerváltozás nem érdekel. Most is ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, mint tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Ha bemegyek a színpadra, én nem kérdezem meg, hogy most milyen rendszerből jöttetek? A nézőtér tele van, az emberek ki akarnak kapcsolódni, mosolyogni akarnak, én pedig boldog vagyok, hogy kiszolgálhatom őket. Ilyen egyszerűen működik. Műsoromban is benne van, hogy sok „zseni“ azt hitte, a rendszerváltozástól tehetsége is lesz, pedig az még az édesanyja méhében eldől, s még akkor sem biztos.
Hallottad?: A színész kénytelen ragaszkodni a sokszor százéves, vagy még régebben leírt szöveghez. Nekem könnyebb.
Éntőlem a néző azt kapja, amiben egész nap él, ami vele történik. Nekem nem úgy kell feltennem a kérdést, hogy: Azt hallottad? Csak így kérdem: Hallottad? Persze hogy hallotta már, róluk van szó. Abban a pillanatban a néző benne van az előadásban, jelen van a születésnél, vele történik meg.
Természetes, hogy a végén azt mondja, hogy ez az, ezt akartam hallani! Színházban más a helyzet. Ott az mondja a néző: azt játszották. Nagy különbség. Itt azt mondják: A Hofi mondta. Ez itt komoly, ez itt éles, amaz színielőadás. Akárhány embert gyilkolnak meg a színpadon, akkor is irodalom, színház. Ez nem, ez az élet.
Főhülyék: A mindenkori főhülyéken mindig muszáj röhögni. Ez nem függ rendszertől vagy politikai hovatartozástól. Nyíregyházán, Békéscsabán, Debrecenben, Szolnokon egész sportcsarnoknyi közönség fetrengett jókedvében az előadásaimon, pedig azt senki nem gondolhatja, hogy ott csak az egyik vagy csak a másik politikai pártból jött volna össze a közönség. Amúgy lehet, hogy a tisztelt publikum politikailag aprítja, sőt gyilkolássza egymást, de engem megnyugtat, hogy valamennyien úgy érezhetik: az ő pártjukon állok. És nem is tévednek.
Beszéd: Az „átkosban“ a tévébemondók, rádióbemondók komoly főiskolai végzettséggel rendelkeztek, s folyamatos továbbképzésen tanulták a hangsúlyozást, a pontos beszédet. Most? Meg kell hallgatni a rádió kereskedelmi csatornáit, a tévéműsorokat, s máris adott az aznapi téma. Soha ennyi dadogást, őőő-zést, makogást, selypítést még nem hallottunk, mint napjainkban.
Tenyér: Minden egyes előadás előtt izzad a tenyerem, nem kapok levegőt, félek, melegem van, felmegy a vérnyomásom, kiszárad a szám. A színpadra oda van készítve két pohár víz. A kezdés pillanatában kell meginnom. Amikor kilépek a színpadra, megszűnik a szorongás, s eggyé válok a nézőkkel.
Így mesélt Hofiról Farkasházy Tivadar – „Ő volt az átkosban a 13. havi fizetésünk”
Az interjút készítette: Bóta Gábor, Részlet a HungaLibri Kiadó Hofi címû kötetébõl
Hogy ismerted meg Hofit?
Ötéves koromtól járom az éjszakai bárokat, anyám meglehetősen szabad életre nevelt. Nagyszerû zenekarokat ismertem meg. A Fóti, Martini, Tabányi zenekar már gyerekként sokat jelentettek nekem. Amikor serdültem és a húszas éveim elején jártam, fénykora volt a magyar varietéknek és éjszakai kabaréknak, lokáloknak. Alfonzó, a legjobb énekesek és Medveczky Ilona, a Szabó–Beamter duó léptek fel esténként. Egy ismeretlen, köpcös, nálam alig idősebb fiatalember – úgy kellett kibetûzni a nevét – valami Hofi Géza – a Savoyban, a Béke Szálló kupolatermében, az Emkében lépett fel, és elementáris volt. Gyakran egy éjszaka két-három helyre is utánamentem. Jártam utána. Akkor még nem szerepelt sem a rádióban, sem a tévében, sem a Mikroszkóp Színpadon. És én sem voltam a szórakoztatás mûfajában.
Nézőként ismertem meg. Lebilincselt a tehetsége, és a vitalitása.
Ez az az időszak volt, amikor hangszereket utánzott?
Igen. Nagyszerűen utánzott amerikai énekeseket, kis szkeccseket csinált. Ragyogó volt. Amikor akár három helyre is utánamentem egy éjszaka, láttam hogy „variál”, a hangulatának megfelelően máshogy csinálja a számait. A kezemen meg tudom számolni azokat, akik erre képesek. Aztán lehet, hogy hallottam a rádióban, és ezek után láttam a Mikroszkópban. Nem tetszett annyira. Már éreztem rajta a Komlós János-féle „megírtságot”, azt hogy „be van egy kicsit állítva”. De mindig igyekezett ebből kitörni. Marton Frigyes rendszeresen megrendezte, Komlós feltehetően állandóan segített neki, ő azonban mindig kitört ebből. A későbbiekben is érezhető volt, hogy rá akarták tenni egy politikai sínre, de nem hagyta. Ma már nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert más volt a véleménye, vagy egyszerûen a kőbányai múltja miatt nem érezte jól magát bizonyos szituációkban. A Rádiókabarénál dolgoztam 1974-től. Egyszer Komlós írt neki egy jelenetet. Hofi bement a 6-os stúdióba, a jelenet szerint Komlóssal lett volna egy párbeszéde. Nyûglődött, vesződött, próbálta olvasgatni a mondatokat. A végén lecsapta a papírt, és azt mondta, „ez nem SZTK, hogy felírják nekem a szöveget”.
Ezt a történetet nyilván jelképesnek tartod.
Igen, mert ő mindig ki akart törni a keretek közül. Egészen addig, amíg meg nem teremtette a saját maga kereteit. (….)
Kicsit még térjünk vissza a Mikroszkóp Színpadra. Hiszen itt dramaturgként, vagy akár az aznapi előadásért felelős ügyeletesként sokszor láthattad.
Két történetet mesélek el, ami jellemző rá. Az egyik, amikor azzal kezdődött a produkciója, hogy a virágágyak közé esett. Ez is egy Marton-rendezés volt. A Mikroszkópon rendre az első rész volt a „vegyes felvágott”, aztán a második részben következett Géza. Vidáman fütyürészve hazament mindenki, és Géza egyedül maradt a színpadon. Én gyakran voltam ügyeletes. Be kellett írni a naplóba, ha történik valami rendkívüli esemény. Szóval Gézának le kellett esnie négy-öt méter magasból. Hát volt vagy 130 kiló, és a 150. előadás felé járhattunk. A kellékes kicsit odébb tette a virágágyat. Géza így négy-öt méter magasból hatalmas csattanással lezúgott a földre. Mindenki megdermedt. Géza pár másodpercig mozdulatlanul hevert, ezek a másodpercek óráknak tûntek. Ekkor a legnagyobb megkönnyebbülésünkre megmozdult, fölkelt, a közönség nagyokat kacagott. Azt hitte, ez is benne van az előadásban, azt hitte, hogy biztosan gumiból van a padló. Aztán ment az előadás ugyanúgy, mint eddig, sőt talán jobban. Háromnegyed vagy egy óra is volt az ő mûsora. Utána boldogan mentünk neki gratulálni. Kérdeztük tőle, hogy mi történt. Ekkor ránk mosolygott, és ránk zuhant. Azt hiszem, három bordája törött el. De végigjátszotta az előadást. Ekkor szinte láttam megtörténni azt a híres Örkény-egypercest, ami arról szól, hogy a színész reggel meghal, de természetesen bemegy a színházba, és aznap is eljátssza az előadást, bár azt mondják egyesek, hogy kicsit halványabb a szokottnál.
És a másik történet?
Az talán azért érdekes, mert neki mindig voltak konfliktusai újságírókkal, adott esetben nézőkkel, városokkal. Győrbe azt hiszem, két évtizeden keresztül nem tette be a lábát. Sokan úgy gondolják, ha valaki improvizál, akkor bármit meg lehet tenni vele. Többen nem tudják, hogy azért csak bizonyos korlátok között lehet részt venni az előadásban. Jó néhányan nem tudják, hogy Hofi megvert egy fotóst. Ezt Franka Tibor írta meg.
Amikor ez történt, a Géza pizsamában lépett fel, ami tele volt kitüntetéssel, a hátán is kitüntetések függtek. Teljesen világos volt, hogy Brezsnyev elvtársról van szó. Géza mindig megkülönböztette, mit lehet tenni szûk közönség előtt, és mit lehet az országos médiában, ahol sokkal kevesebbet engedhetett meg magának.
Többször szólt a fotósnak, hogy ne fényképezze le, és amikor ő továbbra is erőszakoskodott, akkor kiszedte a fényképezőgépet a kezéből. Ez a história szolgált annak alapjául, hogy elterjedt, Hofi veri az újságírókat. Ennél az esetnél nem voltam jelen, de annak tanúja voltam, mint ügyeletes, hogy egy pasas a negyedik-ötödik sorban állandóan visszabeszélt, már kifejezetten zavarta az előadást. Géza párszor figyelmeztette. Az ipse már túlment azon, hogy jópofa legyen, mert a legfontosabb részekbe szólt bele. Géza mondta neki, „ha még egyszer belebeszélsz a szövegembe, kiviszlek”. A pali újra belebeszélt. Hofi lejött a színpadról, bement a negyedik-ötödik sor közepére, mindenkitől elnézést, bocsánatot kért, mintha babazsúron lett volna. Odament az ipséhez, óvatosan fölemelte a feje fölé, és mint egy zsákot kivitte. Legurította a Mikroszkóp lépcsőjén. Aztán visszajött, megtörölte a kezét, mintha szenes zsákot vitt volna le a pincébe és mondta, hogy „folytathatjuk”. Én pedig beírtam a naplóba, hogy ma nem történt semmi különös. (…)
Láttál sok előadást, nyilván tudod, hogy végül is mennyit improvizált?
Egyszer beszéltem vele arról, hogy azért nem is improvizált annyit, mint hinnénk. Rendesen lerakta az előadás „cölöpjeit”, és ezeken a pilléreken belül volt némi játéktere. Úgy tett azonban, mintha improvizálna. Akkor is kiszólt egy nézőhöz, mintha az illető közbebeszélt volna, ha nem szólt közbe senki. (…)
Hofinál szereplő volt a közönség. Szereplővé tette a nézőket, ezért válhatott magától értetődővé, hogy kibeszélt hozzájuk. (…)”
Forrás: Színház Online / Szinhaz.org, HungaLibri Kiadó Hofi