Verebes István közösségi oldalán közölt írást az SZFE ügye kapcsán.
„SZÓ SINCS TÖBBÉ OLYAN HIÁBAVALÓSÁGOKRÓL, MINT JOG, IGAZSÁG, SZABADSÁG”, olvasom a mondatot egy regényben. Mit is felejtett el a hatalom, amikor nekifogott „átalakítani” a Színház-, és Filmművészeti Egyetem működését? Hát, persze: a jogot, az igazságot, a szabadságot.
Majd olvasmányomban a következők íródtak a mondat után: „ARRÓL VAN SZÓ, HOGY NYERNI KELL. KI-KI MAGÁÉRT. EGÉSZ MAGÁÉRT. VÉRENGZŐ MAGÁÉRT.” Az alapítványi kuratóriumnak ellenszegülő történet már valószínűleg a vége felé tart, de hiába minden, példája továbbra is él, hatása veszélyes, a résztvevők további sorsának, külön-külön való históriáinak mibenléte újra és újra fölvet majd kérdéseket, amikre hosszú éveken át elkerülhetetlen lesz válaszolni” – írja Verebes István, aki abban biztos: a lázadó, nem-et mondó fiatal közösség, morálisan már győzött.
“A „nem” szó kimondása fényes világosságot borít a kifundált sötétség jogtalanságára, igazságtalanságára, önkényére. Három betű egy N, egy E és egy M. Egy szó, amit a kisgyerek közvetlenül a „mama” és a „papa” szó után tanul meg. Vagy még előbb! Megtanulja, mert ezzel a könnyen megtanulható, rövid szóval képes közölni önálló akarását” – fogalmaz a rendező.
Arra hívja fel a figyelmet, hogy az SZFE mindössze egy vékony, lenge, piros-fehér kordonszalagot feszített a hívatlan agresszió elé, a “szemellenzős, fantáziátlan offenzíva megbénult a kreatív iróniától” és úgy látja, az SZFE növendékeinek „nem”-je, elég nagy szégyen hozott az elmúlt 70 év színházi történeteiben résztvevők fejére.
“Hol tartunk most? Ott, hogy végre már meg kellett szabadulniuk a piros-fehér szalagoktól, átgázolni rajtuk kínos lett volna, hát egyetlen lehetőség maradt: megy vele az épület is! (…) Valami derűlátó mondattal szívesen végezném soraim, de az ilyen mondat már csakis a „nem”-et mondó fiataloktól lehet hiteles -, már ami a közös reményeket illeti” – szögezi le Verebes István.
A teljes írást itt érhetik el: