Gergye Krisztián nevével többször is találkozhattak az elmúlt évben a Jurányiba látogatók. 2023 tavaszán került bemutatásra Szalontay Tünde monodrámája Született: Wágner Emesecímen, amelyben a mozgásért és a látványért felelt, tavaly ősszel pedig a Pető Kata életéből inspirálódott MILF c. előadást rendezte. A 2024. január 12-én a Jurányi Galériában nyílt Labdák a tetőn c. akvarell kiállítása kapcsán kérdezte a rendező-koreográfust Bordás Katinka.

Árvai György, képzőművész nyitotta meg a Labdák a tetőn című kiállításod a Jurányi Galériában. Beszédében elmesélte, hogy amikor először meghallotta, hogy rendező és koreográfus létedre festesz, úgy reagált, hogy Hát persze, hogy fest… De amikor meglátta az akvarelljeidet, megváltozott a mondat hangsúlya: Hát persze, hogy fest! Mikor kezdett el komolyabban érdekelni a képzőművészet? 

Eléggé introvertált gyerek voltam, és valahogy úgy szocializálódtam, hogy nem feltételeztem magamról, hogy bármiben is kiemelkedő lehetnék. Perenyei Edit néni, a rajztanárom fedezte fel a tehetségemet a képzőművészet terén. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem arról álmodozni, hogy művész is lehetnék akár. Persze voltak nálam sokkal jobbak, és ez megalapozta a mai napig tartó folyamatos kétkedést önmagamban, de ez egy olyan alkati helyzet is, ami segít az elmélyülésben. Biztos könnyebb lett volna, ha merek jelentkezni annak idején a szombathelyi Kisképzőbe, vagy Budapesten az Egyetemre, bár ez már nem fog kiderülni. Úgy tűnik sajátos utakat kell, kellett bejárnom ahhoz, hogy előrébb léphessek az álmaim megvalósulása felé. Szükségem volt olyan barátokra, kapcsolódásokra, akik fogták a kezem, és bíztattak, hogy merhetem és tehetem a dolgom. Szerencsére a sors folyton megadta ezeket a barátokat, mesterek hiányában. Ezek a barátok lettek az igazi mestereim. Képzőművészetben kezdetben Németh Ágnes szobrászművész, majd Trifusz Péter, még később a Vojnich, a Szüts, a Krajcsovics, az Árvai Gyuri, vagy az Alföldi Róbert, és még rengeteg embert mondhatnék. 

Amikor belépünk a kiállítás terébe, nosztalgikus hangulatba kerülhetünk, a képeken szereplő pöttyös gumilabdák megidézhetik a gyerekkorunkat. Eszünkbe juthat az a számtalan eset az iskola udvaron vagy otthon a kertben, amikor a foci-, tollas-, tenisz- vagy gumilabda a szomszéd ház tetején landolt, megszakítva ezzel a játékot. Mi inspirálta a kiállítást?

Egy elhagyott, elvesztett játék egyrészt elképesztően szomorú, másrészt úgy személyes, hogy túlmutat önmagán, és gyönyörű metaforája tud lenni a melankóliának. Az elmúlás, az erodálódás, a tér magánya, az ember által elhagyott tárgyiasult emlék, mint kép foglalkoztatott.

Többek között két nemrég bemutatott előadással is kötődsz a Jurányi Házhoz. Két olyan, kevés szereplős, önéletrajzi ihletésű előadásról van szó, ahol a női főszereplő az életéről beszél. Nagyon különleges a formanyelve a 2023. május 7-én bemutatott Született: Wágner Emese előadásnak, Szalontay Tünde monodrámájának, amiben a mozgásért és a látványért feleltél. Könnyen tudtál kapcsolódni a darab témájához: az örökbefogadáshoz? 

Miként a festményeimben, a színházi munkákban is a személyes érintettség a legnagyobb motiváló erőm. Anélkül nagyon könnyű félrecsúszni és belenyugodni az általánosítások délibábjába. Igaznak tűnő, üres közhellyé válik minden a személyesség nélkül. Illetve, ami ebben a darabban leginkább megérint, az az érzékenység diadala. Hogy az érzékenység, a sérülékenység, mekkora erő is egyben, és milyen csodálatos és nélkülözhetetlen képesség a világ feldolgozásához, önmagunk és mások elfogadásához. Egyértelmű volt a kapcsolódás, mert olyan csodálatos alkotótársak gyűltek össze, akik valódi figyelemre képesek egymás felé, és az öncélúság, az ego erőltetése, fel sem merült. Teljes szimbiózis volt, már szinte nem is tudtuk nyomon követni, mely megoldás honnan, kitől ered, és így az előadás a saját nyelve jogán működik, beszéd, ének, mozgás egymásba olvad, a lehető legtermészetesebben. Mintha magától történt volna minden és valami közös figyelemnek köszönhetően, tudtuk merre kell menni, ebben a labirintusban. 

Valamint ez az előadás adta a kiállításom tematikáját is, merthogy az egyik kiállított akvarellem fejjel lefelé fordított állásából hullanak a labdák a Szalontai Tünde hófehérbe öltöztetett testére. Az én labdáim az ő személyes történetébe keverednek be. Így a labdák már a Jurányihoz is kötődnek, ami szintén egy iskola volt, ahogy az említett festmény is egy iskola tetején gyűlő labdák képét rögzíti. Szeretem, amikor a dolgok így szépen egymásra rétegződve mélyülnek, és megtámasztják egymást! 

2023. november 9-én mutattátok be a Staféta nyertes MILF c. előadást Pető Kata és Rohonyi Barnabás szerepélésével. A szövegkönyvet a Katával készült interjúk alapján a Kovács Ikrek (Kovács Domonik és Kovács Viktor) jegyzik. Az előadás a milf jelenségről szól, hogy milyen az, amikor nagy a korkülönbség a felek között a nő javára. Milyen volt a munkafolyamat?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy két ilyen csodálatos, kivételes színésznővel, mint Kata és Tünde sodort össze az élet. Ráadásul nem is először. Mindketten beskatulyázhatatlanok, és imádtam, hogy mindketten ott voltak a kiállításmegnyitón és a jelenlétükkel támogattak. 

Katával nagyon értjük egymást, szavak nélkül is és az öniróniát nagyon magas szintre tudjuk emelni, ami fergeteges humorforrás! Hihetetlen élvezetes próbafolyamat volt a MILF, teljes szabadság! Bármit megtehettünk és úgy érzem, meg is tettük! Barnabásban pedig az volt a legfelemelőbb, hogy egy másodpercig sem korlátozta őt a macsó férfiszínészbetegség, hogy bármi érzékenység férfiatlanná tehetné őt, sőt, önreflexiója, remek ritmusérzéke és humora csodálatosan feldobta vagy lecsapta a darab által szervált labdákat! 

Ha már a labdatematikánál tartunk:
Ez a két előadás és a kiállítás hármas egysége igazi otthonná varázsolta bennem a Jurányit, hogy ide nem is dolgozni járok, hanem magamban lenni, és életre szóló élményeket tapasztalni, és megosztani magamat másokkal, közösségben lenni. Egy olyan helyen lenni, ami lehetőséget ad függetlenként is – miként egy társulathoz – kötődni! 

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Gordon Eszter