Az idei évadban A padlás és a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című produkciót tekintheti meg jelelve a Szegedi Nemzeti Színház siket és nagyothalló közönsége. Utóbbi darabot szombaton játszották, az előadás végén Vörös Zsolt jelnyelvi tolmácsot méltatták a legharsányabb vastapssal a nézők. Megérdemelten, ugyanis tevékenysége korántsem csupán a szereplők szövegének közvetítéséből áll.
– A jelnyelv gyakorlatilag az anyanyelvem – mondta el lapunknak Vörös Zsolt, a Szegedi Nemzeti Színház jelnyelvi tolmácsa. Szülei ugyanis hallássérültek.
– A családunkban három generáció élt együtt, így szüleimtől a jelnyelvet, nagyapámtól a hangzó nyelvet tanultam meg gyerekkoromban – részletezte.
Támasz az életben
Hivatásos tolmácsként 2007 óta tevékenykedik a megyei jelnyelvi tolmácsszolgálatnál.
– Csongrád-Csanád megyében hárman vagyunk, és az élet minden területén segítjük a hallássérülteket. A bevásárlásban, ügyintézésben, rendőrségen, bíróságon, lakógyűlésen vagy éppen az orvosnál – mondta. Éppen tíz évvel ezelőtt húga példáját követve kóstolt bele a színházi tolmácsolás világába, amely merőben eltért korábbi feladataitól, ám azonnal magával ragadta.
– Nagy színházba járó voltam előtte is, gyakran megfordultam a szabadtérin, érdekelt ez a világ. A fővárosban egy három hónapos képzést végeztem el, és belevágtam. Azóta a szívügyemmé vált, hogy minél több hallássérültnek közvetíthessem a színházi varázslatot – fejtette ki.
Csúnya szavak és bakik
A hétvégi Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című előadásban tekintettük meg színpadi tevékenységét, amely korántsem a jelek szimpla eljeleléséből áll.
A színészek minden rezdülését, hangulatát közvetítette.
– Ez nem parlamenti közvetítés, itt játszani kell a testtel. Át kell adni, hogy milyen hangsúllyal mondja a színész a szöveget, jó vagy rossz kedve van, éppen ironikus-e. Ezt az arcommal és a mozgásommal tudom közvetíteni, így mindig rengeteg a mimika. Közben nagyon kell figyelni a ritmusra – magyarázta.
Ha több szereplő volt egyszerre a színpadon, a testével jobbra vagy balra fordulva jelezte, hogy éppen melyik beszélt, végig gondosan ügyelve, hogy a szemnek szánt poénokkor a színpadra benézve vezesse a hallássérültek tekintetét. A produkciókban a csúnya szavakat, sőt a bakikat is lefordítja.
– Természetesen a hallássérültek is tudnak csúnyán beszélni. Emellett előfordult, hogy egy színész az előadás végén odaszólt, hogy ne haragudjak, az egyik részt elrontotta. Mondtam, hogy sebaj, én is. A hibákat is ugyanúgy jelelem, hiszen a siketeknek és nagyothallóknak is ugyanaz jár, mint a halló nézőknek – mondta.
A teljes interjú a Delmagyar.hu oldalon olvasható.
>> fotó: Kuklis István / Délmagyar
Forrás: Szegedi Nemzeti Színház