Olsavszky Éva temetésén Pálos Hanna az alábbi szavakkal búcsúztatta társulatunk a Katona József Színház alapító tagját.
„Olsika!
Téged mindenki így szólított a színházban. Színészek és díszitők, titkárok, dramaturgok, rendezők, igazgatók és öltöztetők, portások és ügyelők, kellékesek, asszisztensek, fodrászok és büfések egyaránt. Maradjon ez így ezután is. „Jön Olsika.” – szállt a mondat a társalgóban, ahogy hallottuk a cipőd kopogását – pontosabban „Jön Olsika és Vili bácsi.”
Mi rátok mindig így fogunk emlékezni. Együtt. Közös képeket őrizgetünk az emlékezetünkben rólatok, a történetekben és anekdotákban is mindig együtt szerepeltek majd. És mindig mosolyogni fogunk, ha rátok gondolunk.
Úgy voltatok egymásnak társak, ahogy keveseknek adatik meg. Philemonnak és Baucisnak úgy tudom sikerült. Igazi partnerként és szövetségesként kéz a kézben jártátok végig ezt a pályát; különböző színházak öltözőit, lépcsőit, szerepeit és deszkáit. De a Gellért fürdőt is kevesen ismerik jobban nálatok. Egymás iránti elkötelezettségetekből merítettétek az erőt, a humort, maradtatok hűek nemcsak egymáshoz, hanem a szakmátokhoz, a sorsotokhoz és az elveitekhez. És a közösen megszerzett értékeket képviselve voltatok társulatunk iránytmutató tagjai.
Mindezek fényében, drága Olsika, most egedd meg, hogy kivételesen Rólad essen több szó. Mert most tőled búcsúzunk.
Még főiskolás voltam, amikor először találkoztunk. Igen, én pont annak a korosztálynak vagyok a tagja, aki már nem láthatta a legnagyobb operett- és prózai sikereidet; de féltékeny még pont lehetett, hogy Bodó Viktor egyik kedvenc színésznője vagy. Viszont azok közé is tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy ‘Álltam egy színpadon Olsikával.’ Ez megtiszteltetés és feladat.
Feladat, mert tovább kell mesélni. Téged. Hogy az utánunk jövők általunk megismerhessenek, és átadhassuk nekik azt a tudást, amit mi kaptunk tőled. Amit tulajdonképpen szavak nélkül szívhattunk magunkba melletted. Azt a tudást, amit az a generáció tud, aki átélte, hogy milyen pl. ’47-ben, két évvel a háború után színpadon állni. Milyen ’56-ban Győrben játszani. Te voltál az egyik élő példa, hogyan lehet a zavaros 20. századi magyar történelemben nem elveszni, tisztának maradni, és hét évtizeden keresztül szeretni és élvezni a színházcsinálást.
Engem mindig érdekeltek a nagy, legendás színészek. Főleg, amikor fejembe vettem, hogy ezt a pályát választom. Sok-sok önéletrajzi regényt olvastam, imádtam a botrányos szakmai- és magánéletekben elmerülni; és nem gondoltam, hogy egy szép napon rájövök, hogy az igazi „legendá”-t nem így kell keresni. Nem. Hanem csak a próbaszünetben fel kell pillantani egy bögre tea mögül.
A valódi nagyság az emberségben rejlik. Igazi primadonna bárkiből lehet színpadon, de te nem csak ott voltál az. Az alázatod nem csak a munkához való hozzáállást jelentette. Kíváncsi nemcsak szerep és koncepció felé voltál. A nyitottságot és elfogadást a világ felé, te nem tanultad és gyakoroltad, hanem áradt belőled. Nekem, nekünk te ilyen voltál. Aki rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal.
Melletted eltűnhettek a generációs különbségek. Nem kellett a közeledben lábujjhegyen járni, bármikor meg lehetett szólítani, és bármilyen őrültségbe be lehetett rántani.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy a Gondnokság utolsó epizódjában, hogyan küzdöttél meg Anjou anyakirálynőként a Nagy Kunnal, Vili bácsival. „Aurevoir” kiabáltad vörös hajjal, vörös palástban, kezeden hosszú kesztyűkkel miközben villámokat szórtál komoly vizuális háttér és fülsüketítő effektek kíséretében. A jelenetet még a Csillagok háborúja producerei is megirigyelték volna. És mivel nem volt rendes díszlet és takarás, miután az Anjouk elbuktak és győztek az Árpádháziak, te még hosszú percekig bújkáltál egy podest alatt az ifjúságiprogramosok társaságában. Ha szóltál volna, hogy ez sok, biztosan találtunk volna másik megoldást. De nem tetted.
Mindannyian tiszteltünk, szerettünk, és el-el szégyeltük magunkat, ha a jelenlétedben nyafogni kezdtünk. Te soha nem panaszkodtál. Szóval felpillantottam a teám mögül: Csöndben ettétek a pogácsátokat, kortyolgattátok a szódátokat, és körülöttetek mindenki azon igyekezett, hogy ha csak pár perc erejéig is, de a közeletekben lehessen. Ott ült a társalgóban a színházi nagymamánk és nagypapánk. Két legenda, akik úgy váltak azzá, hogy ezért soha nem tettek erőfeszítést.
Az Anamnesis-ben volt egy jelenetetek Vili bácsival, amiben szerepeiteken keresztül elbúcsúztatok egymástól. Nem volt olyan előadás, hogy a takarásból ne néztem volna végig. Torokszorító volt. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ti erről otthon beszéltek-e és ha igen, hogyan.
Amikor Jupiter megkérdezte Philemon-t és Baucist, hogy a vendégszeretetükért cserébe mire vágynak, ezt felelték: „Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei légyünk, s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt, egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem.”
A papjaink és szentélyeink őrei lesztek, az már biztos. De talán a kérésetek második felét nem hallotta tisztán Jupiter. Olyan fájdalmat még nem láttam emberi arcon, mint a tiéden, amikor néhány éve itt álltunk Vili bácsi temetésén. Ovidiustól eltérően, Te mintha kővé változtál volna, megdermesztett a gyász. És én most könyelműen azt mondom, ‘néhány éve’. Neked azóta minden nap egy végetnemérő küzdelem lehetett. A veszteséged olyan súlyú teherként nyomta a vállad, amit csak a legerősebbek képesek cipelni. És te az voltál.
Hiszem, hogy ez a megpróbáltatás véget ért. Hiszem, hogy jó helyen vagy, mert együtt vagytok. Figyeltek minket, szurkoltok nekünk, megbocsájtjátok esetlenségeinket, elnézitek a bakikat, miközben mennyei capuccinótokat kortyolgatjátok.
„Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!”
Drága Olsika. Mindent köszönünk. Isten Veled.”
Pálos Hanna