Az alábbiakban Jászay Tamás újságíró, kritikus, szerkesztő beszédét olvashatják, amely október 4-én Szegeden hangzott el az SZFE autonómiáért zajló demonstráción. 

Valami baj van.

Valami nagy baj van magunkkal, a másikkal, a nyelvvel.

A nyelvvel, ami elvileg összeköt, gyakorlatilag azonban elválaszt minket.

Álljon itt most öt szó.

Öt rövid, mindenki számára ismerős, mindenkinek fontos szó.

Múlt. Hagyomány. Nemzet. Haza. Szabadság. 

Gondoljuk meg: kinek mit jelentettek ezek a szavak tíz éve? 1989-ben? Vagy ’56-ban? 

Mi kötődik hozzájuk ma? Mit fognak vajon jelenteni holnap?

Válaszok helyett Esterházyt idézem: „A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk.” 

Lehet, hogy nem úgy tűnik, de én eddig is a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli – most akkor jó szavakat kellene találni – legújabb fejleményekről? sajnálatos eseményekről? heroikus szabadságharcról? beszéltem, a nem kívánt rész törlendő. 

Személyes érintettség okán nem tudom, de nem is akarom kívülről nézni a történéseket, úgy, mint egy rossz akciófilmet.

Pedig biztosan lehetne így is, hiszen világosak a szerepek, a casting pompásan sikerült: a nehézsúlyú rosszfiúkkal maroknyi, elszánt hős néz farkasszemet.

Mi, a nézők mindig annak drukkolunk, hogy a sötétség múljon el, de aki már járt moziban vagy színházban, tudja, hogy e pillanatban a végkimenetel még erősen kétesélyes. 

Sok dolgon lehet és kell is felháborodni ennek a dicstelen történetnek a kapcsán, de engem valójában egyetlen dolog ejt és ejtett kétségbe.

Az, ahogyan páran szégyentelenül elbánnak a nyelvvel. 

Figyeljük csak a Newspeaket, az ’újbeszélt’ 2020-ban, Magyarországon!

Azt mondják, modellváltás. Úgy értik, az autonómia elrablása. 

Azt mondják, szakértők. Úgy értik, gőgös és hataloméhes megmondóemberek.

Azt mondják, fejlesztés. Úgy értik, kitömjük a cimbik zsebét, ti pedig lehajtott fejjel maradtok vagy eltakarodtok.

Azt mondják, egyetem. Úgy értik, ideológiai kiképzőközpont.

Azt mondják, hallgató. Úgy értik, önálló gondolatok nélküli szolga.

Azt mondják, rektor, rektorhelyettes, intézetvezető. Úgy értik, barátok és üzletfelek.

Azt mondják, színház. Úgy értik, propaganda.

Azt mondják, párbeszéd. Úgy értik: diktátum.

Folytatom még kicsit.

Azt mondják, múlt. Ezt nem értik sehogy, mert nem ismerik, csak újra akarják írni.

Azt mondják, hagyomány. Erről csak sejtéseik vannak, mert a vezényszóra bevezetett, kitalált hagyományban hisznek. 

Azt mondják, nemzet. Arra gondolnak, hogy mi, mi, mi, de ti soha.  

Azt mondják, haza. Komolyan hiszik, hogy akkor van benne számodra hely, ha a fentieket zokszó nélkül elfogadod.

Azt mondják, szabadság… Ezt nem mondják. 

A minap beszélgettem egy fiatal színházrendezővel. Azt mondta, akármi is lesz ennek a történetnek a vége, egy valamiben biztosak lehetünk.

Egy egész ország emlékezetében kitörölhetetlenül, hosszú ideig megmaradnak ezek a hallgatók és az oktatóik. 

Akik egytől egyig – és most legalább nem kell sokat keresgélnem a megfelelő szót – hősök. 

Mert értsük meg végre azt, amit több mint egy hónapja üzennek már minden létező csatornán: nem csak magukért, de értünk állnak őrt, értünk futnak, értünk énekelnek, értünk zenélnek, értünk dolgoznak. 

Nem tehetjük meg, hogy nem támogatjuk őket.

Bulgakov írja: a legnagyobb bűn a gyávaság. A válasz csak egy lehet: Ne féljetek! Ne féljetek! NE FÉLJETEK! 

Szeged, 2020. október 4. 
Jászay Tamás