A színészi szakma kihívásairól és örömeiről, társadalmi és emberi vonatkozásairól beszélgetett Cserhalmi György színművésszel az EGY.hu. Lapszemle.
Az EGY.hu interjújából:
„Én a melós színészek közé tartozom, azt mondom, hogy munka nélkül nincs eredmény. (…) Amikor az ember elvégzi azt a munkát, amit rámért a sors és még egy kicsit fölötte is teljesít – mert vagyunk egy páran ilyen nyughatatlan természetűek, akik soha nem vagyunk elégedettek önmagunk teljesítményével, igaz: másokéval sem mindig –, akkor az ember kicsit föltupírozza a dolgokat maga körül. (…) Nekem sokat kellett dolgoznom és azt veszem észre, hogy mindenki, aki nagyobb sikereket ért el, komolyan dolgozott és kevésbé volt szerencsés” – fejtette ki Cserhalmi György.
A kérdésre, volt-e olyan szerep, munka, ami nemcsak a pályán, hanem emberileg is fordulópontot jelentett, elárulta: „Feltétlenül. Ilyen volt az első találkozás Székely Gáborral, aki rendezőm volt a Nemzeti Színházban, majd a Katona József Színházban és az Újszínházban is, de ebből a sorból nem szabad kihagyni Zsámbéki Gábort sem, aki ugyanilyen volt. Olyan plusz valamit kértek, ami tulajdonképpen addig még nem történt meg az emberrel. Amikor már azt hittem, hogy a teljesítőképességem határán vagyok, kiderült, hogy ezek a fiúk tudnak még valamit nemcsak szakmából, hanem pszichésen is, amivel nagyon oda tudnak hatni a színészre. Értenek az emberhez. Amikor az embert minőségileg megemelik a szakmában, akkor emberileg is megpróbál fölnőni hozzá.”
Annak kapcsán, hogy az érett férfikor teljében találták meg a legnagyobb munkák, aztán később, a 2000-es években valami megváltozott, úgy fogalmazott: „Viszonylag egyszerű oka van: a nagy drámai- és hősszerepek ötvenéves kor körül lezárulnak, persze van egy-egy kivétel, mint például a Lear király. A szakma nagyon is elismerően viselkedik, de ez életkori törvényszerűség, természetes folyamat, nem szakmai háttérbe szorulást jelent. Aki nem tudja ebből magát kizárni és többet akar, az keserű ember lesz. Jó, ha az ember párhuzamosan halad: amit a színház diktál, azt az élete is leköveti, és amit az élet diktál, azt a színház is leköveti. Én ebből a szempontból is a jó véletlenek oldalán álltam.”
Cserhalmi Györgyöt arról is faggatták, mi az, amit a mostani fiatalabb generáció másképpen csinál, milyen újat hoznak a szakmába: „A mai nemzedék a nagy színházakban inkább áll vesztésre: már nem szeretik a hangoskodást, a nagy gesztusokat, nem bírják átbeszélni a 600-900 fős nézőtereket. Viszont emberszabású, 60-70, 100-200 fős nézőterek előtt nagyon jókat csinálnak, öröm nézni. Azt mondom, hogy fölfedezték a kisemberben a nagy embert és ez baromi jó. (…) Nem kellene azon nyargalászni, hogy a papák mindent elrontottak. Ki kéne állni ebből a buta, vágtató pénzhajhászásból és meg kéne találni valamiféle nem emberi, hanem társadalmi eszményt, amiben lehet élni.”