„Az élettörténetem akár egy Netflix-sorozatba is beleillene” – nyilatkozta nemrégiben egy interjúban Frenák Pál. És bár élettörténete valóban több évadot is megtöltene, a sokszor elképzelhetetlen nehézségek és veszteségek sosem álltak művészete útjába. Sőt. Ha lehet, még jobban hozzásegítették, hogy azzá a csodálatos alkotóvá váljon, akit mintegy negyvenéves pályája alatt megismertünk. A Bartók Tavasz blog írását olvashatják.

Frenák Pál portréiban szinte mindig az elsők közt említik gyerekkorát, illetve annak nem megszokott jellegét. Siket és nagyothalló családba született, nyolcadik gyerekként. Hamarabb tanult meg jelelni, mint szavakkal kifejezni magát. Saját bevallása szerint 18-19 éves koráig nem is igazán tudott megtanulni „rendesen” beszélni. Számára a test, a mozdulatok, a gesztusok jelentették a kommunikáció alapját, nem a hangok. „Az anyanyelvem a jelnyelv, ennek hatására pedig nagyon korán, már gyerekként megtapasztaltam, mi rejlik a testbeszéd mögött, és hogy az emberek sok olyan dolgot mondanak, aminek semmi köze a valósághoz” – mesélte. Így talán nem is meglepő, hogy a táncművészetet választotta pályájául.

Amikor hatévesen kényszerűségből testvéreivel intézetbe, vagy ahogy ő fogalmaz, árvaházba került, éjszakánként a halóteremből kiszökve egy tükör előtt gyakorolta a mozdulatokat. Így tudta feldolgozni a szülői háztól való elszakadás traumáját és a befordulás helyett megnyitni lelkét és képzeletét a világ felé. 14 évesen az Astoriában piccolo garçonként dolgozva az éppen ott forgató Jancsó Miklósnak kellett felszolgálnia. A találkozás döbbentette rá, hogy ebbe a világba tartozik, az ő útja a művészet felé vezet. Az élet paradoxonja, hogy évekkel később éppen Jancsó volt az, aki a veszprémi táncfesztiválon Frenák mellé állt, amikor akkoriban meghökkentőnek számító modernitása miatt éles kritikákkal illették. „Eretneknek néztek, amikor önmagamból építkezve elkezdtem kidolgozni azt az organikus mozgásnyelvet, amiben a jelnyelvi kommunikációra is építettem. Ezt az egyedi stílust azóta se lehet belehelyezni egyetlen kategóriába sem. Azt hitték, stikkes vagyok.” A darab végül elhozta a fődíjat.

Bár viszonylag későn – 19 évesen – került be a tánc világába, hajlékonysága és a jelnyelv használatából adódó testtudatossága sokat segített neki a fejlődésben. Első mesterének és későbbi mentorának, Jeszenszky Endrének megkerülhetetlen szerepe volt Frenák előadóművészi pályájának alakulásában. „Nagyon sokat kaptam Jeszenszkytől, hiszen egyrészt magas színvonalú technikai tudással vértezett fel, másrészt pedig – és talán ez volt a fontosabb – pedagógiája komoly hangsúlyt fektetett a személyiség kibontakoztatására – idézi fel a közös éveket. – A fiának fogadott. Már az első pillanatban felmérte, milyen szociális körülmények közül érkeztem, és lelkileg, szellemileg egyaránt támogatott, perspektívát adott nekem.”

Évekig balettozott – alig két év után már tanított is, majd az Állami Artistaképző Intézetben oktatott asszisztensként, leginkább külföldieket –, a klasszikus mellett a neoklasszikus és a modern technikákat is elsajátította, jazzbalett-társulatot alapított. Sőt, még egy diszkótáncversenyre is benevezett, amit meg is nyert. 25 évesen mégis úgy döntött, elhagyja az országot is, és Párizsba költözött. „A táncművészetbe elég későn kerültem be, és először csak autodidakta módon kezdtem el vele foglalkozni. De nagyon hamar rájöttem, hogy azt a formanyelvet, amit Magyarországon is követtek a táncban, én nem szeretném művelni” – mesélt a váltás mögött meghúzódó okokról. 

Eleinte előadóművészként a Moulin Rouge-ban kereste meg a betevőrevalót, de dolgozott többek között Germaine Silvával, majd Janine Charratkoreográfussal, a francia modern tánc egyik nagy ikonjával, a Párizsi Operaház szólistáival és Vladimir Dereviankóval is. Akkoriban hozta össze a sors a francia táncosnővel, Christine Merlivel, illetve Pascal Giordanóval is, akiknek mintegy kísérletképp készített egy koreográfiát. A Théâtre de Châtillonban bemutatott Gördeszkák végül komoly kritikai figyelmet kapott, Frenák pedig elindult azon a koreográfiai pályán, amelyről lassan 40 év elteltével sem tér le.

Előadásai elementáris hatással vannak nemcsak a közönségre, de a hazai táncművészetre is. Darabjai a történetmesélés helyett inkább asszociációkra építenek, képek, mozgások, benyomások követik egymást. Később így idézte fel a 2000-ben bemutatott Tricks & Tracks utóhatását: „Mondhatnak bármit, de a kortárs magyar táncművészet egészét befolyásolta, amikor elindultunk ezzel a darabbal, csaknem mindenkit inspirált az általunk használt organikus mozgásanyag és térrendszer. Magyarországon és Európában is az elsők között voltam, akik új térrendszerekben gondolkodtak a táncszínpadon, azzal, hogy függesztettem a táncosokat, ami korábban csak az akrobatikában és a cirkusz világában volt megszokott.” A Kossuth-díjas koreográfus azóta is fáradhatatlanul dolgozik; új produkciókat hoz létre, régieket dolgoz át és helyez új kontextusba. Nem állít, mindig csak kérdez, együttgondolkodásra késztetve a nézőket. Beskatulyázni nem lehet, de talán nem is szabad, csak élvezni kell, amit a színpadra álmodik. „A legfontosabb, hogy mindig őszintén, belőled szülessen, amit létrehozol, és megmaradj önmagadnak, hogy minden reggel bele tudj nézni a tükörbe.”

A Bartók Tavaszra egy igazán különleges előadással készül: a Secret Off_Man április 8-án debütál a Müpa Fesztivál Színházában.

40 éves pályafutással a háta mögött Frenák Pál olyan produkcióval készül a Bartók Tavaszra, melyben megidézi életművének ikonikus elemeit. FrenÁk újra és újra csak kérdez, most éppen a férfi, tágabb kontextusban az ember lényegét adó titkok után kutatva. Az igazi kihívás, hogy megtalálja azokat a pontokat, melyekben indirekt módon futnak össze az inspirációt nyújtó elemek, az alkotó hozzájuk fűződő érzetei és a közönség asszociációi, valamint hogy felfedezze, hogyan élhetnek egymással kölcsönhatásban a hangfoszlányokon, lecsengéseken, dobbanásokon, lüktetéseken alapuló akusztikai érzetek és az organikus mozgásformák.

A Bartók Tavasz blog írásait itt követhetik.