Augusztus 14-én Függöny címmel ősbemutatót tartanak a szentendrei Ferenczy Múzeum udvarán. A Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Szentendrei Teátrum közös produkcióját, melyben az SZFE bábszínész osztálya játszik, Sényi Fanni és Sardar Tagirovsky jegyzi – utóbbi egyben az előadás rendezője is.

Az „egy klasszikus és kortárs színházi társulat élete és hirtelen halála” alcímet viselő darab a színházcsinálókról és a színházcsinálásról, színházi eszményről, értékvesztésről, túlélésről és újrakezdésről szól. A közelgő premier kapcsán Bartos Ágival és L. Nagy Attilával beszélgettünk, de szó esett az online oktatás szépségeiről és nehézségeiről, újra találkozásokról és ölelésekről is.

Hogy telt a karantén időszak?

Bartos Ági: Majdnem minden nap reggel 9-től estig online óráink voltak. Nagyon zsúfolt napokkal, de tartottuk a tanrendet, és minden tantárgyat sikerült lezárni.

Értem, hogy az elméletet le lehet adni online, de mi volt a gyakorlati és készség tárgyakkal, mint a mozgás, a tánc, az ének, a beszéd?

Bartos Ági: A társastánc talán a legjobb példa erre. A tanárunk videón elküldte külön a lány és külön a fiú részt, mi megtanultuk és felvettük úgy, hogy elképzeltük, amint egy partnerrel táncolunk latin ritmusokra… (mosolyog) De volt filmszínészet óránk is, ahol Zoomon instruáltak az elsős filmrendező hallgatók. Egyszemélyben kameramanok, saját magunk kellékesei, díszletesei voltunk. Voltak párbeszédes jelenetek, amiket úgy csináltunk, hogy az egyikünk felvette a szövegét, ehhez képest készítette el a másikunk a saját részét, összenéztük, pontosítottuk és végül a kész anyagot a rendezők rakták össze. Szóval eléggé pepecselős volt, de megérte, mert így sokkal több időt tudtunk erre a kurzusra fordítani, mintha az egyetemen dolgoztunk volna.

Mi az a plusz tudás, amit a karanténnak köszönhettek?

L. Nagy Attila: Szerintem legtöbbet magamról tanultam, hogy fegyelmezzem és rávegyem magam arra, hogy végezzem a dolgom anélkül, hogy ezt pontról pontra, percről percre számon kérjék rajtam. Magunknak kellett felépíteni egy rendszert, hogyan osztjuk be az időnket, mikor mit csinálunk, hiszen a videó anyagokat az órákon kívül kellett elkészíteni. Egyébként így tényleg sokkal több időt töltöttünk mindegyik tantárggyal. Emellett rendszeresen edzettem és futottam. És persze voltak vicces helyzetek, amikor például az anyukám elkezdte videózni, ahogy néptáncolok a kertben… (nevet)

Bartos Ági: Én arra jöttem rá a karantén alatt, hogy mennyire hiányzik az, hogy nézzék, amit csinálok, mert amikor felveszek egy videót és elküldöm a tanárnak, akkor természetszerűen nincs meg az a plusz energia és kölcsönös figyelem, ami a nézők felől érkezik a színpadra. Sokszor előfordult, hogy amikor a szántóföldön futottam és megláttam a fejem felett egy sárkányrepülőt, kicsit megálltam és táncoltam neki (mosolyog).

Milyen volt visszatérni? Milyen volt újra látni egymást?

Bartos Ági: Iszonyúan hiányozott a színházcsinálás, szerintem mindenki nagyon ki volt éhezve arra, hogy végre próbáljunk.

L. Nagy Attila: Nagyon furcsa volt újra látni a sok-sok ismerős arcot. Amikor visszajöttem Pestre, épp Bánky Sára osztálytársam születésnapi bulija volt a Rácskertben, ott volt vagy nyolcvan színműs, különböző osztályokból. Sokkoló és mámorító élmény volt rögtön ennyi emberrel találkozni, ráadásul csupa ismerőssel.

Bartos Ági: Nekem az volt a legfantasztikusabb, hogy végre mindenkit meg lehetett ölelni – persze előtte megkérdezted: te már ölelkezel? Lehet? Lehet? Nagyon hiányzott az érintés.  Érdekes volt látni az eltelt időt is a többieken. Megismerni, hogy mindenki mennyit dolgozott és küzdött azért, hogy átvészelje ezt az egészet és megtudni, hogy a változások mivel jártak és hogy történtek.

Mert változtatok? Sokat?

Bartos Ági: Azt látom, hogy mindenki összeszedettebb, tudatosabb és talán komolyabb is lett.

A darabot tavasszal mutattátok volna be az egyetemen, de mindössze három próbára volt lehetőségetek. Most teljesen elölről kezdtetek mindent?

L. Nagy Attila: Még épp csak elkezdtünk tréningezni Sardarral és olvasgattuk Molière műveit, közben ismerkedtünk egymással, amikor a veszélyhelyzet miatt abba kellett hagyni a próbákat. Ezt a munkát folytattuk most, illetve mindenki megkapta a szerepét és hozzá egy monológot. 

Hogy zajlanak a próbák?

Bartos Ági: Sardar tavaly szinte minden vizsgánkra eljárt, néhányan részt vettünk egy kurzusán is, ott találkoztunk vele először. Nagyon felkészült belőlünk. (mosolyog)

L. Nagy Attila: A tréning során mindig ránk figyel és belőlünk kiindulva ad egy-egy újabb instrukciót. Alapvetés például, hogy merjünk hamisak lenni, csináljunk akkora mozdulatokat, gesztusokat, ami nem fér bele az őszinte színjátszásba – ez elementárisan és hihetetlenül felszabadító.

Bartos Ági: Igen, mert ha már az elején bejárod a legszélsőségesebb dolgokat, utána valahogy könnyebben mersz próbálkozni új dolgokkal. Persze az egyetemen is mindig azt hallod, hogy merj rossz lenni, de ezt a Sardar úgy mondja, hogy járd végig a ciki ösvényt és így valahogy alapból könnyebb hozzáállni: jó, ez most ciki, de vállaljuk.

L. Nagy Attila: Igen, a ciki az cuki.

Ez jó!

L. Nagy Attila: Módszert tanít a szerepelemzéshez és olyan külön gyakorlatokat csinál egyénileg az emberekkel, mint például privát pillanat gyakorlat, álom gyakorlat, meg magic box nevű gyakorlat, amik azt a célt szolgálják, hogy beskálázzuk a szerepet. Hogy a legmélyebb és legmagasabb amplitúdókat bejárjuk és így utána már könnyen tudunk mozogni a karakter érzelmi skáláján. Három hete azon dolgozunk, hogy a szerepeket úgy körüljárjuk magunkban, hogy azután, ha kapunk egy jelenetet, egyből tudjuk, hogyan kell megszólalni, mit miből csinál az adott karakter és mik az egymás közti viszonyok az adott helyzetben.

Bartos Ági: Nagyon fontos, hogy teljesen megismerd a szerepet és egy-egy tréning után azt érzed, egy csomó mindent megtudtál az illetőről, a korábbi életéről és a többiekkel való kapcsolatáról.

L. Nagy Attila: Július végéig a kísérletezős fázisban voltunk, most kezdtünk neki annak, hogy az eddig megtalált dolgokat rögzítsük.

Bartos Ági: Ezzel az alappal, ezzel a háttértudással már könnyebben és gyorsabban lehet haladni a színpadra állítás során.

L. Nagy Attila: Sardarnak az a célja, hogy ne kliséket lásson a néző, hanem olyan valódi, 3D-s figurákat, akik egyediek, mégis általuk általános emberi tulajdonságokra mutatnak rá. Mivel az előadás alapja nem egy adott mű, együtt építjük fel ezeket a karaktereket, részben a történelmi információkból, részben magunkból. Megpróbáljuk közösen feltérképezni lelki világukat, megtalálni legbelsőbb, olykor tudatalatti mozgatórugóikat, vágyaikat. Ebben segített sokat ez a több hetes elemző, improvizációs, tréningezős időszak.

Bartos Ági: Miután az előadás alapvetően Molière társulatáról szól, a tréning során a csapatépítés is fontos szerepet kapott, hogy abszolút egy hullámhosszon legyünk, hogy mindent tudjunk a másikról. Még akkor is lényeges mindenki más reakciója, az, hogy ki miként viszonyul az adott szöveghez, amikor valaki épp a monológját mondja.

Ti kit alakítotok?

Bartos Ági: Én Armande Béjart-t, Molière feleségét alakítom és egy nagyon lírai, álomszerű szövegem van. Armande már kora gyerekkorától a társulathoz tartozott, Molière köreiben nőtt fel, minden tudása tőle származik és nem is igazán képes elképzelni az életét nélküle. 

L. Nagy Attila: Én Racinet alakítom, Molière nagy riválisát. Racine mindig is felnézett a nála 17 évvel idősebb Molière-re, ő volt az egyetlen, aki igazán inspirálta és arra ösztökélte, hogy folyamatosan és fanatikusan dolgozzon. Azt vallja, hogy Molière tette őt azzá az íróvá, aki lett, minden ellentétük és konfliktusok dacára.

Mit mondott nektek Sardar, mi a célja ezzel a munkával – már azon túl, hogy persze fontos szakmai gyakorlat számotokra?

L. Nagy Attila: Természetesen az egyik alapvető cél, hogy mint vizsga mélyítse és fejlessze a szakmai ismereteinket és hogy mindenki egyaránt jó megjelenési lehetőséget kapjon és meg tudja mutatni magát.

Bartos Ági: Az előadásunk kiindulópontja, hogy Molière temetésén vagyunk. Ebből adódóan olyan alapvető kérdések fogalmazódnak meg, mint például, hogy hogyan birkózik meg egy közösség azzal, hogy egyik pillanatról a másikra az a rendszer, amiben eddig működött, megváltozik. Ki hogyan reagál erre és hogyan lehet mindezt túlélni és új utakat találni, ami azért analóg az előző működéssel.

L. Nagy Attila: Molière társulatának színházi eszményét ugye maga Molière testesítette meg. A darabban szó van arról, hogy milyen ez a színházi eszmény és arról is, hogy nekünk milyen. És mi történik akkor, ha ez veszélybe kerül vagy ha elveszítjük, mihez kezdünk nélküle.

Bartos Ági: Kicsit ars poetica jellegű dolog lesz.

L. Nagy Attila: Miután a szereplők maguk is színészek, így a színházcsinálókról, a színházcsinálásról is szól és a világ és az ő viszonyukról. Sokat beszélgettünk például arról, hogy mi milyen visszajelzéseket vagy impulzusokat kapunk a civilektől. Hogy van, aki egyből azt mondja: „te színész vagy? Mondjál már egy verset!” Meg olyat, hogy „most biztos, hogy hazudsz, mert jó színész vagy”. Ezek a prekoncepciók, amik ránk ragadnak és az ezekre adott reakciók is majd valahogy megjelennek.

Az előadásban milyen szerep jut a zenének?

L. Nagy Attila: Bach f-moll zongoraversenyét, pontosabban egy olyan változatát, amiben nincs benne a zongora, csak a vonósok, használja Sardar, hogy megadja az előadás hangulatát, ritmusát és tempóját. Ezen kívül dolgozunk Lou Reed Perfect day című számával és Zerkovitz Béla Komédiás dalával is. Ezeket mi fogjuk játszani és énekelni. De persze több zenei bejátszás is felcsendül majd.

Bartos Ági: Nagy szerepe lesz a zene mellett a fényeknek és a színpadi látványnak. Sardar nagyon gyakran képekben gondolkodik és úgy komponál, hogy minden hat mindenre.

L. Nagy Attila: Amikor Sardar először behozta a Bach zenét, azt mondta, hogy ő egy napja egyfolytában ezt hallgatja, még éjjel alvás közben is, hogy beleivódjon a testébe, hogy természetesen tudjon létezni vele. És ezt akarja elérni velünk is.

Nagyon másnak tűnik ez a munkafolyamat, mint ahogy eddig dolgoztatok. Élvezitek a közös munkát?

Bartos Ági: Nagyon. Mert nagyon sok új dolgot tanulunk magunkról és arról, hogy nyúljunk hozzá egy szerephez. Nem mondom, hogy nem kell feszegetni a saját határaimat és korlátaimat, de nagyon jólesik. (nevet)

L. Nagy Attila: Felszabadító részt venni ebben a munkafolyamatban. Az újdonság erejével hat minden egyes perc.

Bartos Ági: És még az amúgy nagyon összeszokott osztályközösségben is érnek minket nagy meglepetések és felfedezések. Teljesen más oldalát ismerjük meg egymásnak.

Mennyiben más érzés számotokra, hogy a premier nem az egyetem falain belül, hanem egy külső helyszínen valósul meg?

L. Nagy Attila: Elég furcsa, mert még az egyetemen próbálunk, az agyunkban még nem álltunk át erre.

Bartos Ági: De mindenki izgatottan készül rá. Pozitív izgalommal. Mint amikor a verseny előtt a ló alig várja, hogy eldördüljön a startpisztoly.

Ha túl vagytok a bemutatón, mi lesz veletek? Mit csináltok?

Bartos Ági: Az osztály ősztől vidéki bábszínházaknál lesz gyakorlaton. A bemutató után néhány nappal én Veszprémben, a Kabóca Bábszínházban kezdek próbálni Varsányi Péterrel, aki egy orosz mesét rendez. Ezzel párhuzamosan az Ódry Színpadon dolgozom majd. Tavasszal elmaradt Walters Lili Hedda Gabler rendezése, most pótoljuk. Ezután pedig a Budapest Bábszínházban lesz egy munkám a Hoffer Károly rendezte Kisrigók című darabban.

L. Nagy Attila: Nekem lesz egy kis szabadidőm a bemutató után. Szeptember 2-án kezdek próbálni, én is Veszprémben. Rumi Lászlóval egy sík bábos monodrámát csinálunk Dániel András Egy könyv, amibe bement egy óriás című művéből, ami egy zseniális gyerekkönyv. Tavasszal a Budapest Bábszínházban dolgozom majd, március 8-án kezdődik A Pendragon legenda próbafolyamata, amit a K2-s rendezőpáros, Benkó Bence és Fábián Péter állít színpadra.

Bartos Ági: Az osztállyal az első közös bemutatónk Szikszai Rémusszal lesz, amit január végén kezdünk próbálni.

Az interjút Spilák Klára készítette.