Valló Péter évtizedek óta a Radnóti Színház főrendezője, de pályája során az ország számos pontján megfordult. Legutóbbi munkája a Thália Színházhoz köti, ahol a #metoo jelenséget körbejáró, nagysikerű Oleanna című David Mamet darabot rendezte Egy jobb világ címen. Ennek kapcsán faggattuk a produkcióról és a színház szerepéről az életünkben.

Nem először rendezel a Tháliában. Milyen érzésekkel térsz vissza ebbe a színházba?

A jelenlétem tulajdonképpen Schell Jutkának köszönhető, aki hosszú évekig a Radnóti Színházban dolgozott, majd művészeti vezető lett a Tháliában és hívott dolgozni. Ő épp most választotta a szabadúszást, én meg valahogy itt maradtam, hiszen a covid miatt csúszott az Egy jobb világ bemutatója. De nagy örömmel érkeztem, mert a Télikertben tulajdonképpen egy olyan, az én ízlésemhez is közel álló művésszínházi közeget igyekszik megteremteni a teátrum, ami felfrissítheti a Thália profilját és ami új távlatokat nyit az alkotók, illetve a közönség előtt. Többen azon fáradozunk, hogy ezen a szép és korszerű játszóhelyen azokat a kérdéseket tegyük fel, amelyek a közönséget is foglalkoztatják. Én ezért választottam David Mamet Oleanna című darabját, ami egy egyetemi tanár és egy diáklány közötti hatalmi játszma kapcsán beszél arról, amit ma #metoo jelenségként ismerünk. Totth Benedek ifjú magyar író fordította újra, mi Egy jobb világ címen játsszuk.

“Mostanában már majdnem mindent átírunk. Ebben nem a színdarabok a ludasak, hanem a nézők. A kifektetett oktatási rendszerünk valahogy nem képes olyan tudást létrehozni, ami a színház szeretetéhez és élvezetéhez nélkülözhetetlen lenne” – nyilatkoztad egy interjúban. 

A helyzet azóta csak romlott. A felnövő generációknak már nehezebb eligazodnia abban a keresztény-zsidó hagyományokból és értékekből épült európai kultúrkörben, amiben élünk. Hiányoznak a szótárunkból bizonyos fogalmak, amelyek ezt megkönnyítenék. Ennek bizonyítéka, hogy ha bárki fellapoz egy eredeti Shakespeare kötetet, amelyben Castorra, Polluxra és az összes görög, római istenre találni hivatkozást és amelyben a különböző utalásokat állítólag az izzadságszagú, 16. századi angol matrózok is ismerték, viszonylag keveset ért belőle. És ilyenkor látunk neki megcsonkítani, átformálni a szöveget. Az új fordítások létrejöttének ugyanakkor nem mindig az az oka, hogy a nézők beszélt vagy értett szókincséhez közelebb szeretnénk vinni egy színdarabot, nagyon sokszor az is célja, hogy egy kortárs mű a lehető legelevenebb hangon szólaljon meg. Rettentő gyorsan amortizálódnak bizonyos kifejezések és fordulatok. Én viszont a kortárs szövegek esetében szeretném, ha a néző azt élné meg, hogy amit hall és lát, az itt és most, körülöttünk, velünk történik. Azt remélem, hogy az Egy jobb világ esetében ezt sikerül elérni.

A szerző, David Mamet színész-rendezőből lett író, az 1984-es Glengarry Glen Rossért Pulitzer-díjat is kapott. Azt mondják, hogy sikereit nagyrészt szokatlan színpadi dialógusainak köszönheti. Mit jelent az ún. Mametspeak? 

Valóban, Mamet-nál meghatározó a szövegek ritmikája, az elharapott mondatok, a félszavak és az egymásra beszélés, tehát az élőbeszédszerűség az ő fegyvere. Mára elfogyott az egymás iránti türelmünk, kevés az időnk, gyakran nem várunk arra, hogy a másik befejezze a mondandóját. Ezt mesterien szemlélteti Mamet. Szegény Benedek nyilván vért izzadt vele, de kaptunk egy csodálatos magyar szöveget, ami a kinevezésre váró professzor és a diáklány konfliktusát mutatja be egészen árnyalt módon. Megpróbál eggyel igazságosabb képet festeni a nemek háborújáról, ami az elmúlt években mindenféle új fejezettel folytatódott, és amit a bulvár zsurnalizmus gyakran mindenféle szofisztikáltságot mellőzve tálalt.

A #metoo nem könnyű téma…

Vérlázítóan nehéz téma. Azt gondolom, nagyon sok igazság és igazságtalanság is övezte és övezi azt a folyamatot, ami a mozgalomnak köszönhetően elindult és új korszakot nyitott az egymáshoz való viszonyainkban. A napvilágra jutott visszaélések résztvevőinek megítélése elég sommássá vált, mindenféle elemzést, intelligenciát mellőző kijelentések röpködtek a fejünk felett és vetettek óriási hullámokat.

Te hogy látod, ezek milyen hatással voltak a színházi életre?

Mielőtt válaszolnék, muszáj előrebocsátanom, hogy már szakmai értelemben sem vagyok karonülő, ezért pontosan tudom, hogy az én nemzedékem és az utánunk következők egészen másként szocializálódtak, mint a mai fiatalok. Sokunk az élete derekán szembesült azzal, hogy az interperszonalitás definíciója átalakul. Van, aki lépést tudott tartani a korral, és van, akit a mai napig a saját, gyakran a mestereitől ellesett avagy öröklött szokásai irányítanak. A szokás pedig egy nehezen meghaladható dolog, még akkor is, ha a változáshoz megvan a kellő elhivatottság. Mamet szövege többek közt arról is szól, hogy gyakran reflexszerűen folytatódnak események, amelyek előzetesen évtizedeken át zajlottak. Ez a színházban sincs másként. Én egy lassan és megfontolva haladó alkat vagyok, és miközben úgy hiszem, a színházi működés szempontjából is lényeges változásokat hozott a #metoo mozgalom, – létrejöttek például etikai kódexek -, azt is gondolom, hogy ha az ember nem akar nagyon elhamarkodottan és radikálisan ítélkezni, nem baj, ha megvizsgálja egy-egy ügy kontextusát, történetiségét. 

Melyek azok a kérdések, amelyeket az Egy jobb világ kapcsán a leginkább körbejártatok a két főszereplővel, Mentes Julcsival és Zayzon Zsolttal?

Ahogy említettem, a darab egyik szereplője, John egy viszonylag jómódú, professzori kinevezés előtt álló egyetemi tanár, aki a negyvenes évei derekán, fiatal feleséggel, gyermekkel éppen házat vesz, éppen megteremti azt a normális középosztálybeli létet, amire vágyott. Oktatáselméletet tanít, és talán pont ezért sokszor megkérdőjelezi a saját metódusait vagy azok hasznosságát, gyakran kételkedik bennük. Ekkor érkezik egy kis diáklány, Carol, aki vidékről, szegény sorból verekszi be magát az egyetemre és hallgatja ezt az embert, aki a saját könyvéből oktatva relativizálja a felsőoktatást és aki egy hólyagnak tűnik a szemében. A kettejük közti társadalmi szakadék nem teszi lehetővé, hogy a lány megértse, miről beszél a tanár, aki ráadásul státuszánál fogva hatalmi pozíciót foglal el vele szemben. A lány jelzi John-nak, hogy nem érti a tananyagot, aki erre elmondja, diákként maga is küzdött hasonló problémákkal és szívesen ad jó jegyet Carolnak, ha a lány visszatér hozzá beszélgetni a tanórán felvetett témákról. A fejleményeket nem akarom spoilerezni, de az elmondható, hogy kettejük viszonyában a feszültség csak fokozódik és a vélt illetve a valós társadalmi illetve nemi egyenlőtlenségek, a karakterek frusztrációi is felszínre kerülnek. A színészekkel sokat beszélgettünk arról, miként van jelen a darabban a kiszolgáltatottság, a generációs különbségek, a hatalomvágy illetve hogy férfi és nő egymás iránti érzéseit, indulatait a szexualitáson kívül mennyi minden árnyalja, befolyásolja. Mamet darabja a maga komplexitásában mutatja be a két főszereplő egyre viharosabb módon átrendeződő viszonyát és azt, hogy milyen könnyen elmosódhat a határ helyes és helytelen között.

Azt vallod, hogy egy előadás sikere nyolcvan százalékban a szereposztásnál dől el….

Igen, hosszú, rögös és néha gyötrelmes életemnek ugyanez a tapasztalata és ezt tanultam Nádasdy Kálmántól is. Ő sem volt már fiatal, amikor kijelentette, hogy bármit tehetünk, bármilyen formai manővert elővezethetünk, hogyha nincs körülöttünk kellő színészi tehetség vagy ambíció, akkor semmire sem megyünk. Ebből a szempontból én nagyon szerencsés vagyok, mert az életem javát kitűnő színészekkel tölthettem és megfordultam mindenhol, nem vártam, amíg a sült galamb a számba repül. Most is megáldott a sors Zayzon Zsolttal és Mentes Julcsival, akiket elragadtatással figyelek. Sajnos vagy nem sajnos, köztük én vagyok az idős professzor…

Hallgatnak rád?

Mitöbb egy nyelvet tudunk beszélni. 

A feleséged szociológus, egy korábbi interjúban említetted, hogy a beszélgetéseitek komoly hatással vannak a munkádra…

A szociológiában a szegénység kutatás kiemelt jelentőségű terület, a társadalmi jobbító szándék elidegeníthetetlen ettől a tudománytól. Ezekbe a fajta színházi kísérletekbe, mint az Egy jobb világ vagy akár az Egy csepp méz, amit a Radnótiban rendeztem és aminek a központi témái a szegénység, a másság, a kirekesztettség, bele se fognék, ha nem lenne a feleségem szociológus, és nem arról beszélgetnénk állandóan odahaza, hogy egy társadalomban melyek a legfőbb ütközési pontok mindazon túl, amit az újságokban olvasunk. És valahogy ezekből a beszélgetésekből kapok inspirációt arra nézvést, miről lenne érdemes beszélni a nézőknek, hogy egy kicsit gazdagabb képet kapjanak a világról. Jó együtt rácsodálkozni, hogy lám itt egy színdarab, az Egy csepp méz, ami pont arról szól a 60 évvel ezelőtti Angliában, ami ma körbevesz minket Magyarországon és ami felveti a kérdést: miért nem lehetséges a társadalmi csapdákból kitörni, miért nem lehet az egyik kasztból átjutni a másikba, a legnagyobb ambíciók ellenére sem, miért rekedtek be azok a csatornák, kivéve talán a sportot és a művészetet, illetve a politikát, ahol egy emberöltő alatt volna mód váltani? A Mamet szövegnél aktuálisabbat pedig keresve se találni. A darabot egyébként már korábban bemutatták Bálint András főszereplésével a néhai Kamaraszínházban, de ha szabad mondani, talán megelőzte a korát és egy kicsit visszhangtalanul múlt el, pedig többre volt érdemes. Most én is két nagyszerű színésszel gondolkodhattam együtt arról, mi is van ezzel a gyakran teljesen elátkozottnak tűnő gender témával, a hatalmi visszaéléssel, a női egyenjogúsággal és az arra adott társadalmi válaszokkal, túlkapásokkal. 

Azt mondtad egyszer: “Az ember próbál a saját vérmérsékletének, lelki alkatának, ismeretanyagának megfelelően működni. Én a történetmesélős színházat szeretem, tudom, hogy ez egy elmúlt színházcsinálási attitűd, de ez engem nem zavar, és én erre a hátralevő kis időre már nem változtatok ezen”. Mi a lényege a Valló-féle történetmesélős színháznak és miért gondolod, hogy az általad képviselt attitűd már nem divatos?

Manapság elég nehéz darabot választani, mert a színház kikeveredett a közgondolkodás centrumából, pedig az előző rezsim utolsó évtizedeiben még az összekacsintás terepe volt. A Kádár korszakra jóindulattal se lehet ráfogni, hogy egy boldog időszak lett volna, de az biztos, hogy színházi alkotóként igazán fontosnak érezhettük magunkat. Az ember néha elhitte, hogy valamicskét számít a véleménye. Ma már nem ringathatjuk magunkat ebbe az illúzióba, nehéz is egy ilyen nagy munkával, sok pénzzel, rengeteg ember összefogásával működő művészeti ágban dolgozni anélkül, hogy az ember a saját tevékenységének valamiféle hasznát feltételezné. Bár újólag elindultak posztmodern színházi mozgalmak, amelyek önmagáért a színházért csinálnak színházat, és amelyek már leszámoltak azzal a feltételezéssel, hogy a társadalmi folyamatokba bármiféle beavatkozási lehetősége nyílna a művészeteknek, engem ez a gondolat nem tud lelkesíteni. Máshogy szocializálódtam, abban a hitben, hogy a rendezéseim egyfajta állásfoglalást jelentenek egy-egy kérdésben, amelyet a néző, – miközben battyog hazafelé az utcán – tovább gondolhat. Egyetérthet velem vagy elvetheti, amit én próbálok közölni, csak azt nem szeretném, ha már a következő sarkon elfelejtené az előadást, amit látott, anélkül, hogy az érzelmi világában, lelki életében vagy tudásanyagában változás történt volna. Ma már nagy csinnadratta, sok hívószó vagy fizikai látványosság kell ahhoz, hogy egy előadás népszerűvé váljon, ahhoz, hogy az emberek odafigyeljenek rá. Az új kihívások közepette sokan el is buktak, mások mindenféle módszerekkel megpróbáltak talpon maradni, van, aki a kommercializálódás felé haladt és akad, aki nem. Én is azok közé tartozom, akik ragaszkodnak hozzá, hogy olyan témákat dobjanak be a köztudatba, amelyek önmagában is érdeklődésre tarthatnak számot.

Azt mondod, sokat változott a színház helye, szerepe az életünkben, de úgy tűnsz, mint akinek a hite a munkátok értelmében nem ingott meg…

A színház több évezredes múlttal bíró művészeti ág, amelyben én egy hűséges szakmunkás vagyok. Azt, hogy esetleg lejtmenetbe kerül egy adott országban vagy az, hogy a jóléti államokban kettészakad szórakoztató iparra és művészetre, meg se kottyan neki. Ő köszöni szépen jól van, él és virul, akkor is ha nota bene betiltják. Az alkotónak, aki pont egy ilyen korszakot kap el, nem a legkellemesebb. Mérhetetlenül sok ember munkája, erőfeszítése, közös ambíciója, vágya, álmatlansága van benne egy előadásban, sajnos nincs mód arra, hogy elővegyünk egy tubus festéket és kimenjünk az erdőbe a magunk örömére pingálni, mert itt egy nagyon komoly összműködésről van szó, ami feltétlenül támogatásra szorul. Most éppen azt az időszakot töltjük, amelyben kiváltságos, akinek ez a támogatás megadatik. És bizony én is még mindig itt szuszogok a pályán, még mindig itt kocoghatok. Ezzel a lehetőséggel élnem kell.

Egyszer azt mondtad nekem, néha földereng benned egy szakdolgozatíró kislány képe, aki 100 év múlva vizsgálja ezt a korszakot és belebotlik egy olyan paliba, aki sokat dolgozott sokfelé, akinek hosszú szériákat futottak az előadásai, akiről a legjobb színészek szépeket mondtak, akit sok kritika ért, mégis valahogy folyamatosan jelen maradt, és azon rágódik majd ez a lány, hogy a fenébe történhetett ez…  Szerinted mire fog jutni?

Remélem, arra, hogy egy ember kellő alázattal tette a dolgát néhány évtizeden keresztül, miközben időnként átérezte egy hosszútávfutó magányosságát… 18 éves voltam, amikor fölvettek a főiskolára, ahol lényegében minden nap majdnem megőszültem a félelemtől, hogy mindjárt kivágnak, mert valaki hirtelen rájön, hogy nem való nekem ez a pálya, hogy nem olvastam a megfelelő könyveket, nem láttam a műveltséghez elengedhetetlen filmeket, hogy a felmenőim között nincs színházi ember, tehát nincs a véremben a színház, satöbbi. És akkor egyszercsak bejött szeretett tanárom, Ádám Ottó, és azt mondta: tulajdonképpen azt kéne legelőször megértenünk, hogy mindnyájan “kispisták” vagyunk. Az eredeti kifejezést most hadd ne mondjam… Akkor az állandó reszketés miatt nem nagyon voltam abban a pozícióban, hogy erről elgondolkodjak, de ahogy haladtam előre a pályán, elkezdtem mélyen megérteni a kijelentés lényegét. És az előadásaim hangvétele is igazodott a felismeréshez, hogy elenyészően pici kis pont vagyunk az időben, de a saját kicsiségünket és nagyságunkat képesek lehetünk egyszerre megélni illetve kezelni. Megpróbáltam magam állandó készenlétben tartani annak elfogadására, ha sikerem van vagy ha kudarc ér, és arra törekedtem, hogy a saját tevékenységemnek ne akarjak semmiféle szobrot állítani. Ez segített rátalálni arra a hangnemre, ami az előadásaimat jellemzi, amelynek része az önirónia, a fanyarság, a humor. Engem azok a nézők tartottak a pályán, akik erre fogékonyak voltak és a megnyugtató érzés, hogy a saját jelentéktelenségünkben azért van valami felszabadító.

Kérdezett: Tóth Berta