Karsai György magyar klasszika-filológus, színháztörténész, irodalomtörténész, az SZFE nemrég elbúcsúztatott, népszerű tanára is részt vett a Fidesz Cukor utcai Belvárosi Polgári Szalonjában, az „Asszonyok a Nemzeti Egységért Mozgalom” szervezésében tartott beszélgetésen, amelyen Vidnyánszky Attila volt a vendég. Az alábbiakban arra a beszámolóra hívjuk fel a figyelmet, amelyet erről az eseményről írt a Szinhaz.net-en.

„Napokon át vívódtam, írjak-e Vidnyánszky Attila előadásáról, amelyet a Fidesz Cukor utcai Belvárosi Polgári Szalonjában, az „Asszonyok a Nemzeti Egységért Mozgalom” szervezésében tartott. Azért mentem oda e szürreális nevű nőmozgalom rendezvényére, mert a meghirdetett előadás címe (A nemzeti kultúra túlélésének esélyei. A multikulturalizmus legyőzheti-e a nemzeti kultúrát?) felkeltette az érdeklődésemet. Egyszerűen kíváncsi voltam, mit válaszol a kérdésre a színházi terület majd’ minden szegmense felett teljhatalommal rendelkező Vidnyánszky Attila (a továbbiakban: VA). Én ugyanis nem tudom, mit kell túlélnie a nemzeti kultúrának (mármint azokon a körülményeken túl, amelyeket nem a kultúrának, hanem az egész országnak, minden embernek túl kell mostanában élnie). Azt sem tudom, hogy ezen belül mit fed a „nemzeti kultúra” – ha nem minden műalkotást, ami itthon keletkezik, meg hogy mit jelent a „legyőzés”, hogyan fenyeget, harcol nemzeti kultúránk ellen a „multikulturalizmus”” – fogalmaz Karsai György.

„Az SZFE-n úgy képezték a színészeket, hogy azok ne szerződjenek kőszínházakba: például Zsótér osztályából senki nem ment kőszínházba! (Eddig sem jeleztem a nyilvánvaló hazugságokat és csúsztatásokat, sem a nyolcmilliónál, sem a személyeskedéseknél, itt sem teszem.) „Hiszen az alternatívok” – mondja VA, aki valamiért következetesen kerüli a „függetlenek” megjelölést – „egy mozgósítható hadosztály, elég csak körülnézni az ellenünk szervezett tüntetéseken, mindig ott vannak. Soha nem a FIDESZ mellett! Én a család eszményét hirdetem, ezért nem hívnak európai fesztiválokra. De őket sem hívják, mert nem jók az előadásaik”. Ezt állítólag egy francia kritikus mondta neki.

Ekkor váratlanul elhallgatott VA. Amikor felnéztem a jegyzeteimből, azt láttam, hogy valaki a tömegen átfurakodva odahajol hozzá és a fülébe súg valamit. Mire ő felveszi a mikrofont és körülnézve beleszól: üdvözöllek, Gyuri! Mindenki értetlenül néz, nem érti senki, én se, kinek és miért köszön most VA, bele a vakvilágba. Valószínűleg érzékelte a tanácstalanságot, ezért rövid hatásszünet után újból beleszólt a mikrofonba: üdvözöllek, Karsai Gyuri! Nagyon meglepődtem, így csak annyit kiáltottam vissza: Én is üdvözöllek, Attila, miért e kiemelt üdvözlés? De erre már nem válaszolt, talán nem is hallotta, amit mondtam.

A végére teszek azért egy szubjektív záradékot. Az, hogy VA ebben a közegben, ott és akkor a nevemet kiáltotta, megszólított, olyan ijesztő, feneketlen mélységű zavarra utal, amelynek elemzéséhez nem értek. VA, akinél több hatalommal ebben az országban senki nem bír színházi ügyekben, minden pénz, paripa, fegyver az övé, a legfontosabb egyetemi intézményeket (időrendi sorrendben: Kaposvár, SZFE) maga alá gyűrte, most ott ül képzelt piramisa csúcsán, a Nemzeti Színház vezérigazgatói székében, diadalittasan, „miniszterelnök ura” háborús szókészletét visszhangozva, a frontvonalban harcolva semmisíti meg ellenfeleit. Vidnyánszky Attila engem már biztosan legyőzött, hiszen kirúgott-kirúgatott, megsemmisített mint tanárt, a szemében ezek után én már senki és semmi kellene hogy legyek.

Segítenék a megértésben, ha kell. Mert ellenem, a megsemmisített ellenség ellen tovább fenekedni, harcolni…, hát ez nagyon ijesztő, ebből csak baj lehet” – fogalmaz Karsai György.