SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaKőszegi VárszínházKovács PatríciaUpor László
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 5., vasárnap

    “Két dolog vív bennem csatát” – Interjú Horváth Csengével

    2020. február 20., csütörtök 21:27

    Édesapja zeneszerző, édesanyja szolfézs tanár. Gyermekként hegedülni és zongorázni tanult. Innen a zene szeretete. Nem volt hát kérdés, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakára jelentkezik az érettségi évében – a harmadrostáig jutott. Második próbálkozása viszont sikeres volt.

    Az egyetemi évek érzelmi hullámvasútja után tavaly Budaörsön és Veszprémben dolgozott, az idei évadban pedig a Komáromi Jókai Színházban tölti gyakorlati idejét, ahol négy bemutatóban kapott feladatot. Ő alakítja Dorothy-t az Ózban, nemrég Horváth Illés rendezte a Bolha a fülben-ben, jelenleg Hargitai Ivánnal készül ősbemutatóra Szilágyi Eszter Anna Szeretkezz, ne háborúzz című darabjával, és várja még a Rokonok Béres Attila rendezésében.

    Rendhagyó módon, az idei végzős portrék olyan helyszíneken készülnek, amelyek valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.

    Horváth Csenge / Fotó: Éder Vera

    Az egykori osztálytermetekben vagyunk. Miért? 

    Az egyetem első három évében gyakorlatilag ebben a teremben (és persze az egész emeleten) éltem. Még most is erős hatással van rám ez a tér. Mindent átéltem itt: szakítást, csalódást, boldogságot, kudarcot, sikert. Minden pontját ismerem, minden zugához köt valami: egy jelenet, egy beszélgetés, egy díszlet – mert rengeteg díszletet is építettünk, minek következtében félév végére az egész kollégiumi szobám bútorostul, vízforralóstul, vasalódeszkástul átköltözött a Vas utcából a Rákóczi útra. A sok kellék időnként teljesen eltorlaszolta a folyosót, kész akadálypálya volt az öltözőkig eljutni. Tényleg mindent összegyűjtöttünk: faleveleket, kádat, kukát, élő kakast a Jófogásról… És volt még egy mágikus tulajdonsága ennek a teremnek: mindent elnyelt.  Szegény Tóth Krisztina sapkája is itt tűnt el, édesapám csillárja és metronómja, az öcsém békalába, a néptánccipőm és rengeteg bögre. 

    Mennyire vagy érzékeny? Mennyire viselnek meg a dolgok? Szívedre veszel sok mindent?

    Igen. De azt hiszem, megtanultam kezelni ezt: sokkal jobban tudom kontrollálni magam. Sőt, most már az érzékenységemből fakadó energiákat átforgatom a munkába. Az eltelt évek alatt sokat tanultam magamról.

    Hogy fogadták az osztálytársak azt, ha te mondjuk hisztisebb vagy sírósabb voltál? Hogy működött a közösség és benne te?

    Ott volt tizenkét ember, akik az átlagosnál érzékenyebbek, nem véletlenül erre a pályára jelentkeztek… Az már eleve nehézség, hogy emberek össze vannak zárva és egyfolytában együtt kell lenniük és közösen dolgozniuk. Ez még akkor sem lenne könnyű, ha mindenki türelmes és toleráns lenne. Hogy engem hogy kezeltek? Volt, aki jól értett, volt, akit bosszantottam vagy idegesítettem, mégis azt gondolom, hogy a munkában jól tudtam húzni a többieket. Fontos volt nekem az osztály. A mai napig fontos. Most hosszú idő után a Hedda Gablerben – ugyan nem az egész osztállyal – újra együtt dolgozunk, és egész másként viszonyulunk egymáshoz: megtanultuk egymást, sokkal türelmesebbek vagyunk, ha van valami konfliktus, azt is békésen le tudjuk rendezni, és ami a legfontosabb, nem hagyjuk cserben a másikat. 

    Horváth Csenge / Fotó: Éder Vera

    Nyilván felnőttebbek és érettebbek lettetek. Sokat számít a külsős szakmai gyakorlat is. Sose merült fel benned, hogy nem bírod lelkileg ezt a terhelést vagy hogy nem vagy alkalmas a pályára? Hogy otthagyod az egészet?

    De felmerült, nem is egyszer. Baj volt ez a túlérzékenység, mert egy idő után gátolt a munkában. Amikor először felvételiztem, Novák Eszterrel volt egy beszélgetésem a harmadrosta után. Féltett a pályától. Azt mondta, keményebbnek kell lennem, még kicsi vagyok, érnem kell. Nagyon megmaradtak bennem a szavai. “Akkor én most ilyen vagyok?”

    Sokat agyalsz?

    Igen. Sokat. Néha talán túl sokat is. 

    Vannak olyan emberek, akiknek a véleménye fontos számodra, akiknek a tanácsai segítenek tovább lépni és építkezni?  

    A mestereim és a barátaim. Az a két év a fekete teremben korlátolta a gondolkodásomat, elszakadtam a „valóságtól”. Kikerülve az egyetemről új barátokra találtam és kinyílt a világ. Lazább lettem, és kicsit helyre tettem magamban azt, hogy mi mennyire fontos az életemben. Megtanultam elengedni dolgokat és megengedőbb lettem önmagammal szemben. A maximalizmusom szorgalomra, de sajnos gyakran önostorozásra sarkall, ezért vigyáznom kell, hogy annyira ne bántsam magam, hogy ne tudjak felmenni a színpadra. Idő kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Komáromban például, ahol nagyon sok szeretetet kapok, el tudom engedni magam, működnek az ösztöneim, mert biztonságban érzem magam.

    Horváth Csenge / Fotó: Éder Vera

    Zenész családból jössz, miért nem azt a vonalat választottad? Miért a színészet mellett döntöttél? 

    Sok minden érdekelt. Szavaltam, hegedültem, zongoráztam, táncoltam, de érdekelt a régészet is. Aztán ezek szép lassan elkezdtek leolvadni. A színészet nagyon komplex dolog, benne van minden, ami izgat. A hegedűt nagyon szerettem, de egy idő után már nem tudtam eleget gyakorolni, és pont elszakadt az ínszalagom a középső ujjamban. Ezt jelnek tekintettem… De a zene így is része maradt az életemnek, most is több zenés darabban játszom, hívtak zenekarba énekelni, apukámtól pedig karácsonyra egy olyan kottát kaptam, amiben ahogy haladsz előre, egyre nehezülő jazzdarabok vannak, és a műfaj alapjait meg tudom belőle tanulni. Most ezt gyakorolgatom a komáromi vékonyfalú klubhelyiség pianínóján.

    Hiszel a sorsban? 

    Azt gondolom, mindennek van oka, tehát ha így nézzük, hiszek az „eleve elrendeltségben”, de igazán fontosnak azt tartom, hogy én mit hozok ki a helyzetekből, én hogy fogom fel az életemet, és hogy állok hozzá a dolgokhoz. „Nem a problémák megoldása a nehéz, hanem az, hogy miként vessük fel őket” – írja Esterházy. Mostanában rengeteg olyan helyzetbe keveredek, ahol türelmet kell tanulnom. Ez a mostani feladatom. Próbálok tehát tudatosan változtatni és változni. 

    Dolgozhattál Marton László utolsó rendezésében. Ráadásul komoly lehetőséget kaptál, Dorine-t játszhattad, ami talán Moliére egyik legjobban megírt, legizgalmasabb női karaktere. 

    Szerettem játszani. Tudom, hogy azért adta nekem, mert nagyon hitt bennem – jobban, mint én magamban. Emiatt végig szorongtam. Marton tanár úr fontos ember volt az életemben. A mai napig eszembe jut, hogy amikor épp nem tudok döntést hozni valamiben, ő vajon mit tanácsolna. Nagyon erősen kötődöm hozzá, de ez az én magánügyem, ezért nem beszélek róla. 

    Rád nézve érzékeny, lágy, nőies karakterekben látlak. Tudtad, hogy van egy vígjátéki éned, vagy ő fedezte fel?  

    Sokan ijedt, nagy szemű naivának gondolnak, de nem ez vagyok. Felbosszant, ha nem vesznek komolyan. Marton tanár úr drámai erőt vélt bennem látni és humort, amit egyébként nagyon szeretek. Nemrég mutattuk be a Bolha a fülben-t Komáromban, ahol végre kicsit bohóckodhattam.

    Hegedűs D. Géza és Forgács Péter volt a két másik osztályvezető tanárotok, akik végigkísérték az elmúlt négy és fél éveteket. Mit kaptál tőlük? 

    Géza volt az, aki egy-egy jelenet után odajött, megkocogtatta a vállad, és súgott valami jót. A Marat/Sade-ban lenyűgözött: elképesztő energiával dolgozott – még éjjel is, amikor mi már dülöngéltünk. A munkabírása, elkötelezettsége példaértékű számomra. És a legjobb közönség…. úgy tud nevetni, hogy a végén az egész nézőtér rákapcsol. Forgival sokat és jókat csináltunk. Ő az egyik ember, aki ha felhívna, bármikor mennék vele. Szeretem, ahogy gondolkodik egy anyagról, és könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni, de közben mindig meg tud lepni. Az egyetemen kívül is dolgoztam vele tavaly Budaörsön, az Arab éjszakában. Legutóbb pedig a Fuharosokban rendezett. 

    Horváth Csenge / Fotó: Éder Vera

    Mi mindent tanultál abból, hogy egyedül vagy a színpadon és csak saját magadra számíthatsz? 

    Ez egy nagyon nehéz szöveg, hosszú az expozíció, nehezen vonódik be a néző. Meg kell küzdeni a figyelmükért. Nagyon függök a közönségtől, de ugyanakkor megtanultam függetleníteni magam tőlük. Bátrabb lettem. Sokrétű szöveget mondok, és mindig van egy-egy újabb felismerésem, változnak a formák, áttevődnek a hangsúlyok. Mikor este Fuharosokat játszom, egész nap a fejemben van. Ha tehetem, mindig sétálok egyet aznap, közben Grieg-et, Gershwint és Prokofjevet hallgatok max hangerőn. Minden előadáshoz megvannak a zenéim.

    Van olyan emblematikus mondat, gondolat a négy és fél év alatt, amit beraktál a puttonyodba és magaddal viszel a pályán?

    Van. Nagyon közhelyesen hangzik.

    A nagy gondolatok általában mindig közhelyesek…

    „Hallgass a szívedre.”

    Nagy sokk volt, amikor harmadév végén kiderült, hogy téged nem hívnak a Vígszínházba gyakorlatra? 

    Nem bánom, hogy így alakult, és ma már azt gondolom, hogy nem is nekem való. Azt sem bánom, hogy nem kaptam mindent készen. 2 év alatt 3 különböző színházban álltam helyt, és sokféle alkotóval dolgozhattam együtt. Örülök, hogy megismertem őket, és hogy többféle szemlélettel, stílussal találkozhattam.

    Komáromban töltöd a gyakorlati éved, négy előadásban kaptál feladatot. Hogy jött a megkeresés? Mit szóltál hozzá, hogy ha nem is nagy a távolság, de mégis át kell menni egy országhatáron? 

    Tóth Tibor (a Komáromi Jókai Színház igazgatója – a szerk.) megnézte az egyik vizsgánkat és utána megkeresett. Azt éreztem, hogy engem akar, hogy rám kíváncsi. Ez be is igazolódott. Azt, hogy a határon túl vagyok, általában el is felejtem. Jó…van 35 olvasatlan üdvözöljük Szlovákiában sms-em a mobilomon, fejben váltogatom a forintot euróra, és a komáromi Billában az egyik pénztáros néni csak szlovákul beszél. De én is tudok néhány szlovák kifejezést, még Dino Benitől tanultam az Óz próbafolyamata előtt. Azt viszont nagyon érezni kint, hogy valahogy nagyobb az értéke annak, amit csinálunk. Megbecsülik az ottaniak a színházat és a színészeiket is. Olyan az egész, mint egy kis kincses doboz. Családias a hangulat, a közönség álló tapssal köszöni meg az előadásokat. Ez engem meghat. Meg olyan jó dolgok történnek. Az egyik előadás után például egy Down-kóros fiú állt a bejáratnál, odarohant hozzám, azt kiáltotta: Dooorkaaa! és hosszú percekig ölelt. Az ilyenek feltöltik az embert. És ezzel a svunggal visszajövök Pestre, és örülök, hogy itt is tudok dolgozni.  A kettő jól kiegészíti egymást. 

    Horváth Csenge / Fotó: Éder Vera

    Mit tartasz saját magad erényeinek és gyengeségeinek? 

    Erősségem a maximalizmus, ami időnként persze hátrány is lehet. Pontos vagyok, jól rögzítek, rendszerező agyam van, gyorsan átlátok dolgokat, szituációkat. Gyengeségeim a türelmetlenség, a kishitűség, a makacsság, az hogy hasonlítgatom magam másokhoz.

    Ha nem színész lennél, miben éreznéd jól magad? Milyen hivatást választanál?

    Nem tudom, mert igazán ebben érzem jól magam. De most hogy ennyi gyerekkel játszom az Ózban, elgondolkodom azon, hogy a tanítás talán való lenne nekem. Érdekel a pszichológia is, de hivatásosan nem csinálnám. Utazni is klassz lenne, megismerni a világot. Aztán még ott a díszlettervezés is. Marton mondta, hogy kéne foglalkoznom vele. 

    Mert jól látsz vizuálisan? Jól is rajzolsz?

    Nem, nem rajzolok jól. Azt látom meg egy térben, hogy hogyan lehet jól használni, és azt látom meg egy helyzetben, hogy milyen tér áll neki a legjobban.

    Mivel lennél boldog, ha mi történne veled a következő öt évben?

    Nagyon szeretnék többet forgatni. Legutóbb Tóth Barnával dolgoztam az Akik maradtakban, ami nagyon jó élmény volt. Aztán sokat szeretnék játszani színházban. Egy jogosítvány is jól jönne, és beiratkoznék egy búvártanfolyamra.

    Azt látom, most harmóniában és jól vagy önmagaddal. Ezt jó lenne megőrizni. 

    Két dolog vív bennem csatát mostanság, az egyik a sikervágy –szakmai elismertség –­­, a másik meg a misszió, amit most kicsiben, Komáromban már gyakorlok: olyan hétköznapi embereknek játszani, akiknek a színház igazi ünnep.

    Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -