Az a jó találkozás, amikor a báb elkezd „önállóan mozogni” – mondja Lehőcz Zsuzsa, a debreceni Csokonai Színház színésznője, akivel a bábművészet metaforikus világáról, a figurák saját életéről beszélgetett a Kultúra.hu.

A teljes interjú ITT érhető el.

A színésznő elsőként arról beszélt, hogy felújítják a Magyar Elektrát: „Izgalmas elővenni, mert új távlatok nyíltak meg a témával és a szöveggel kapcsolatban. (…) Elektra húgát, Krüszothémiszt játszom az előadásban, és most jobban megértettem az ő kiszolgáltatottságát, a helyzet egyszerűségét és megváltoztathatatlanságát, amelybe beleszületett, és amelyből nem tud kilépni. Látja, hogy ez nem jó és nem erkölcsös, de nincs alternatívája.”

Azt is hozzátette: „Közel áll hozzám a figura, ezért önmagamban kellett kutakodnom, mégis talán azzal a legnehezebb dolgozni, ami az ember sajátja vagy amivel ő maga is küzd. (…) Megmutatni az esendőséget és a sérülékenységet. (…) Meg kell mutatnom azt, amit a való életben elrejtenék mások elől, ezért el kell érnem, hogy az adott helyzetben levő szereplő fejével gondolkozzak, ebben segít a koncentráció.”

2010-ben végzett prózai színészként a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen. Ezt követően 7 évig a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatának tagja volt: „A bábokkal olyan állapotokat és érzéseket is meg lehet fogalmazni, amelyek a színészi test és lélek kifejezőerejét megsokszorozhatják egy színpadi műben”, nyilatkozta. Erről szólva kifejtette: ‘A színészi test kifejezőerejének van egy korlátja, amelyet a metaforikus kifejezésmóddal tovább lehet fokozni, ez a bábszínház sajátja. Ezt akkor értettem meg, amikor az egyik előadásban óriási maszk volt egy síró anya arca, a felfokozott érzelmi reakcióját pedig a szeméből kihúzható kék szalagok jelenítették meg. Ez a forma rám erősebb hatással volt, mintha a megrendült színészt láttam volna a színpadon.’

Férjével és kollégájával, Takács Dániellel ösztöndíjasokként egy évet Közép-Jáván, a Surakartai Művészeti Egyetemen töltöttetek. Erről szólva elárulta: „Lelki téren is sok hozadéka volt az ottlétünknek, és ha nem is mindig tudom alkalmazni a náluk tanultakat a mindennapi életben, a törekvés mindig bennem van erre. Van egy mondásuk, ami körülbelül azt jelenti, hogy „van idő, nyugi, nem sietünk sehová”. (…)Nekik nem jelent gondot, ha valami megváltozik. Itthon magamon és a környezetemen is látom, hogy ha valami hirtelen közbejön, az feszültségforrást jelent. „Hú, most mi lesz, hogy lesz?” Ott viszont az emberek nem lesznek idegesek ilyen helyzetben, és azt mondják: „Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ha valami nem valósul meg ma, akkor majd holnap megoldom.” Pedig ott olyan körülmények között élnek a legtöbben, amit mi nyomorúságosnak neveznénk, ők mégsem élik meg rosszul a helyzetüket, mivel az élethez szükséges alapvető feltételek adottak számukra, és ez kielégíti őket. Nem vágynak többre vagy jobbra, hanem sokkal kevesebb és kisebb dolgoktól is boldogok tudnak lenni. Nem fontos számukra az egységnyi idő alatt elvégzett lehető legnagyobb mennyiségű munka. Európában nehéz ezt a szemléletet magunkévá tenni, de szerencsére már többször előfordult, hogy amikor valami miatt elkezdtem volna izgulni, akkor eszembe jutott, hogy máshol ezt jobban viselik az emberek. De azt persze nem állítom, hogy egy ott töltött év elég ahhoz, hogy az elmúlt harminc évet teljesen felülírja.”

A teljes interjú ITT érhető el.