Mi vezetett az SZFE-én belüli és az egyetem körül zajló vitákhoz, a színházi élet jelenlegi megosztottságához? Elejét lehetett volna venni a folyamatnak? Hívták-e az SZFE-re Szarvas Józsefet és Vidnyánszky Attilát? Mi vár a fővárosi színházakra? Léteznek-e politikai oldalak a kultúrában? Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója az Indexnek adott nagyinterjút. Sümegi Noémi kérdezte.
Arról szólva, hogy az elmúlt évek megosztottsága a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásával juthatott a mélypontra, Máté Gábor úgy nyilatkozott: „Bármi lehet még, persze, de azt hiszem, lent vagyunk az alján. Az más kérdés, hogy mennyi ideig lesz a szakma ezen a ponton, mert nem biztos, hogy ebből csak úgy ki lehet mászni. Itt olyan súlyos problémák, bűnök vannak, hogy nem látom magam előtt, milyen lépések következhetnének, amelyek ezt úgy tudnák helyrehozni, hogy valakik ne éreznék úgy, ők ennek az egész történetnek a kárvallottjai. Egészen katasztrofális, ahova sikerült eljutni. (…) A saját felelősségem annyi, hogy bizonyos helyzetekben naivan hittem abban, hogy ez nem fog idáig jutni. Azt gondoltam, lehet párbeszédet folytatni, hogy van kommunikáció. De azoknak a közeledéseknek, amiket tettem, csak negatív következménye volt – rám nézve. Sárdobálás folyt, de pozitív következménye az égvilágon semmi.”
2015-ben azt mondta, hogy elege van háborúskodásból, és meghívta tanítani Vidnyánszky Attilát az SZFE-re az osztályába. A kérdésre, nem arról volt-e szó, hogy Máté Gábor, aki egy jó helyzetben lévő ember, „körön belüli” kicsit leereszkedően ad a másiknak egy lehetőséget, a direktor úgy reagált: „Ez voltam én? (…) Tényleg? Nem, hát a szóban forgó úr akkor már minden volt. (…) Egyesek azzal gyanúsítottak, hogy azért hívtam meg, mert igazgató szerettem volna maradni. Akkor melyikünk volt jobb helyzetben, ha ez a gyanú felmerülhetett? Nem, itt arról volt szó, hogy úgy érzékeltem – és nemcsak én, hanem bizonyos erővonalak a Színművészetin éreztették vagy éreztettük –, hogy ez ajánlatos lépés lenne, művészi értelemben. Amit most annyira harsognak az illető urak, hogy „mi” nem hívtuk meg, nem engedtük be őket, az nem igaz. Történt erre kísérlet, más kérdés, hogy az illető, aki a kurzust vezette, ezzel mennyire élt.”
A riporter szerint ameddig Vidnyánszky „csak” egy tehetséges rendező volt, addig elismerték a munkáját, de amikortól ennél több lett, és sokan veszélyben kezdték érezni a pozíciójukat, már a művészi tevékenységét is megkérdőjelezték. Ennek kapcsán Máté Gábor kifejtette: „Ő navigálta magát ebbe a helyzetbe, de én nem éreztem ilyen váltást. (…)”
Sümegi Noémi fordulatként említi, amikor 2005-ben kinevezték az SZFE élére Papp Csillát kancellárnak és ellenállással találkozott. A kérdésre, ha akkor engednek, lehetséges-e, hogy nem következik be az egyetem teljes „átvétele”, Máté Gábor úgy fogalmazott: „Akkor már jóval előbb bekövetkezett volna. Akkor abban nem lehetett engedni, mert láthatóan erőből akarták ezt megoldani, és az sem lehet véletlen, hogy a Magyar Teátrumi Társaság titkárának, Szabó Lászlónak a felesége tök váratlanul odakerül a színművészeti élére. Itt már érezhető volt egy „hatalomátvételi” szándék – bár én az oktatást szolgálatnak tartom –, és a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a hölgy láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy hova jön.(…) Ha egy olajipari cég valamilyen rejtélyes okból kinevezne kancellárnak, én biztos, hogy beleásnám magam abba, hogy kik voltak ott, kik a vezetői, hogyan kerültek oda, mit tettek azért a cégért, hogy az oda jutott, ahova, és még sorolhatnám. Ez akkor ott pofátlanságnak tűnt.”
Arról szólva, hogyan kerültek be az SZFE-re a tanárok, kifejtette, eleinte valaki tanársegédként, óraadóként, majd kurzusvezetőként dolgozott: „Én is így kerültem oda! Amikor először fölmerült a nevem, hogy diákok hívására kurzust vezethetek, akkor előtte elmentem egy színjátszó táborba, hogy kipróbáljam, egyáltalán alkalmas vagyok-e arra, hogy tanítsak. Nem az volt, hogy elvártam, hogy szóljon nekem valaki, mert meg vagyok róla győződve, hogy én tudok tanítani. Tanítani nagyon összetett feladat. És miután ott megmérettem, és úgy tűnt a magam számára, hogy ezt ideig-óráig képes vagyok csinálni, akkor elvállaltam a kurzust. És mivel az jól sikerült, utána hívtak más osztályokba is. Aztán Horvai István odavett maga mellé, ott ültem mellette tanársegédként 4 éven keresztül. Szarvas József és Rátóti Zoltán, akik most rá hivatkoznak, nem ültek ott. Egyébként Horvai Szarvast meghívta, és ő dolgozhatott az egyik osztállyal, de csak egy évet töltött ott. Erről most hallgatnak, hogy ő megkapta a lehetőséget, csak akkor valamiért nem érezte szükségét annak, hogy tanítson. Érti? Erről nem tudom, miért kussolnak. Gálffi László is akkor került oda, ugyanahhoz az osztályhoz, ő valamiért hosszú évekig tanított, Szarvas meg nem. És nem azért, mert a „kommunista” vezetés, ahogy ezek mondják, kipiszkálta onnan Szarvas Józsefet, mert Orbán Viktor-rajongó. Nem, hanem valamiért lemorzsolódott. Miért morzsolódik le egy színész? Mert rájön, hogy nincs erre ideje, forgat, rádiózik, szinkronizál, vagy nem kap elég pénzt – mert akkoriban nevetséges összegekért tanítottunk –, tehát van itt egy hallgatás arról, hogyan zajlottak a dolgok. Ez az egyik része.”
„A másik az, hogy ha az ember különböző színházakba jár, miért gondolná bizonyos alkotókról, hogy nekik tanítani kellene? A 60-as, 70-es években a Madách Színháznak volt dominanciája: Vámos László, Pártos Géza, Ádám Ottó – mind a háromnak volt osztálya, és nem mondta senki, hogy a Madách Színház uralja az egészet. Akkoriban művészi értelemben a Madách volt a legmeghatározóbb. Most én mondjam ki, hogy a Katona József Színház meghatározója a magyar színházi életnek? Jöjjön helyettünk valaki, és határozza meg, de ne politikailag, ne hatalomból, hanem művészileg. Lássam azt az élcsapatot, hol sorakozik? Hol vannak azok az emberek? Mert én nem látom őket. Lehet, hogy Vidnyánszky nagy tehetség, de hol van mögötte az a trend, ami meg tudná határozni a magyar színházi életet? A világ erre ment. Ha jött volna valaki, akkor mint a folyó a medrében, egyszerűen kivájta volna magának azt az utat, amin keresztül a tanárok bekerültek a színművészetire. Nem úgy jutottak be emberek, hogy Kádár János rámutatott valakire, még Aczél György sem mutatott rá, hanem volt egy természetes kiválasztódás. Ami most zajlik, vagy zajlott, az nem az. Ez egy arrogáns politikai döntés következménye. Ez az igazság” – szögezte le Máté Gábor.
Arról a vádról is szót ejtett, miszerint a Színművészeti nem vett föl hősöket: „Hát, ha egy 150 centinél magasabb fiú bejött selypítve, pöszén vagy raccsolva, reménykedve néztem a logopédusunkra, hátha helyre tudja hozni. De hát nem jöttek, nem jöttek! Nem azért nem vettünk fel hősöket, mert kerestük a depresszív alkatokat, hát nekem is kéne ide a színházba, hogyne kéne! De Vidnyánszky is Mátray Lászlót hozogatja át Sepsiszentgyörgyről. Nézzük meg a Kaposvárra felvetteket a Vidnyánszky-éra alatt, hol vannak az ő hősei?”