27 év után Máté Gábor sem tanít tovább azon a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelyet Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnök vezetésével kívánnak megfosztani autonómiájától. Ennek kapcsán az ÉS kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, jó tanárnak tartják-e, Máté Gábor elmondta: „Hogy jó tanár vagyok-e, hát ezt biztosan különbözőképpen ítélik meg, van, akiknek jó tanára vagyok, de biztosan olyan is van, akinek nem elég jó. (…) A jó tanár az, aki figyel a hallgatók egyéniségére, megpróbál belőlük minél többet kihozni, kreativitásra neveli őket. Sokféle gondolkodásra serkenti őket, tehát egyfajta szabadságot ad nekik, hogy ébredjenek rá saját egyéniségük lényegére.”

Az újonnan hatalomra törekvők azzal vádolták az SZFE-t, hogy az ott folyó oktatás régóta alacsony színvonalú, az egyetem tudományos munkáját sem az általános elfogadottság, sem az időállóság nem jellemzi, hogy az egyetemen végzett hallgatók nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot, és főleg, hogy a balliberális ideológia „mentén” folyik az oktatás. 

Ennek kapcsán kifejtette: „Ha most egy szaklapnak nyilatkoznék, biztosan fel tudnék sorolni néhány olyan szakmai problémát, amelyekkel az eltelt hosszú évek alatt szembesültem. De ezek semmiképpen nem vonatkoznak azokra a vádaskodó felvetésekre, amelyeket idézett. Sok mindent gondolok arról, hogyan kéne egy ilyen felsőfokú intézményben tanítani. Egyébként, amikor elvégeztem a doktori iskolát, amelynek végén szakdolgozatot kellett készítenem, abban meg is írtam ezeket a gondolataimat Első lépések címmel. Ezt akár ajánlhatom is az új kurzusnak, hogy esetleg forgassák, talán nem ártana nekik. Amit fontos tudni, hogy a mi egyetemünk speciális abban a tekintetben is, hogy minden tanár másként nyúl a tárgyhoz, amit tanít, és a diákokhoz, akiket oktat. Nagy baj lenne, ha uniformizált módon kellene tanítanunk. Én nyilvánvalóan abból indultam ki, amikor megalapoztam az oktatási módszeremet, hogy én magam miféle színész vagyok, s hogy ehhez nekem mit kellett megtanulnom. Tehát itt minden oktató, minden tanár vállaltan saját magát adja, amikor a diákokkal dolgozik. Ezért hangzik el az a vád is, hogy „istállórendszer” működik, amelyből az következne, hogy minden színész- vagy rendezőtanár, aki valamely színház elkötelezettje, annak a színháznak a számára képezi a hallgatóit. Csakhogy ez egyáltalán nem így van, ennek cáfolatára számtalan példát tudok hozni” – nyilatkozta Máté Gábor.

Azt is hozzátette: „Itt a szabadságot próbáljuk megtanítani a diákságnak. Na, nyilvánvalóan ez nem tetszik a hatalomnak. Én például rendkívül fontos szempontnak tekintem, hogy a diákjaim bárhol meg tudjanak felelni. Ne kötődjenek egyféle felfogáshoz. És azt gondolom, ez a legtöbb esetben sikerül is.”

Máté Gábor szerint a kettéosztottság oly módon eszkalálódott, amit már nem lehet elviselni: „A szakma felosztotta magát két oldalra. Egy erdélyi kritikus szóhasználatát kölcsönözve: A oldalra és B oldalra. Ez jobban fedi a valóságot, mint az, hogy jobboldal és baloldal. Hiszen egyiknek sincsen köze egyik oldalhoz sem. Az úgynevezett jobboldaliak rásütötték azokra, akikkel nem értenek egyet, hogy azok a baloldal. (…) Amikor megalakult a Magyar Teátrumi Társaság, akkor lett nevesítve ez a besorolás. (…) Kellett hozzá egy olyan politikai háttér és olyan szellemi atmoszféra, amiben ezek a lépések megtehetők voltak. Az ellenségkeresés már régebb óta benne van a levegőben, Vidnyánszky Attila csak segített jogosítványt adni ehhez. Ami számomra elgondolkodtató, hogy egyelőre más művészeti területeken nem tapasztalunk ehhez hasonló mértékű lerohanást.”

Azt is hozzátette: „A színház mindig hangosabban és látványosabban képviselte a közvetítendő véleményt, mint más művészeti ágak. De nehéz megmondani, hogy miért. Mivel most minden mélyre menően átpolitizálódott, már nehéz kihámozni az igazságot. És azért azt se feledjük, hogy ha ide kiterítenénk a magyar színházi világot, s ha megnéznénk az egyes színházak programját, azt látnánk, hogy a kérdés nem adekvát. Hiszen a magyarországi színházak nagy többségében ártatlan szórakoztatás zajlik, és csak a töredék reagál a valóságra.”

Arról a pillanatról szólva, amikor biztossá vált, hogy el kell hagynia az egyetemet, úgy fogalmazott: „(…) Ha az ember komolyan veszi önmagát és azt a 27 évet, amelyet oktatással töltött, s ami miatt számtalan színházi megbízást és filmszerepet lemondott, s mindezt sárba tiporják és meggyalázzák, mint ahogy azt a színházi kultúrát is, amelyből az egyetem oktatói többsége kinőtt, nem tűrhet tovább. Tehát oly módon háborított föl engem ez az eljárás, hogy vállalhatatlannak tekintettem azt, hogy ott maradjak. De abban is biztos voltam, hogy meg kell várnom, mit jelent majd ez a hallgatóimnak. Összehívtam őket, és jeleztem nekik, hogy fontolgatom a lemondásomat. Azt mondták, ha én fölállok, az egész osztály, úgy ahogy van, föláll. De meggyőztem őket, hogy ezt ők nem tehetik, én nem tudom magamra vállalni azt a felelősséget, hogy nekik ne legyen diplomájuk. Úgyhogy ebben az esetben maradok. Amikor egyértelművé vált, hogy a kuratórium az autonómiát teljesen megszünteti az egyetemen, és minden döntési jogot is elvon, akkor mint szenátor fölálltam. Ekkor a diákjaim kérték, hogy üljek le velük, s elmondták, hogy az utolsó napok eseményei hatására föloldoznak engem. Ők végigcsinálják, de ha én nem tudok tükörbe nézni a továbbiakban, akkor ők ezt megértik és elengednek. Ezzel mentesítettek a felelősség alól. Szerencsére ők negyedévesek, amikor az osztályfőnök szerepe megváltozik, a kezüket már nem fogja erősen, de segíti őket a színházakhoz vezető úton. Ezt pedig továbbra is vállalom” – szögezte le Máté Gábor.

A teljes interjú ITT olvasható.