Június 30-án a Városligetben, a Muzsikáló Bábok Háza rendezvénnyel zárult a Bábművészeti Világtalálkozó, amelynek keretében a 13 résztvevő bábszínház városában többnapos, helyenként több hétvégés láncfesztiválon mintegy 350 programot rendeztek. A szakmai összefogással, együttes gondolkodás és közös megvalósítás eredményeképp létrejött fesztiválról a Magyar Bábművészek Szövetségének elnökét, a debreceni Vojtina Bábszínház igazgatóját, Asbóth Anikót kérdezte a Szinhaz.org, a Színházi Olimpia honlapja.
A teljes interjú itt olvasható.
– Néhány nap már eltelt az egész napos városligeti rendezvény után, amellyel lezárult az április közepe óta tartó eseménysorozat. Sikerült azóta kipihenni a fáradalmakat?
– Nem mondanám, és ez ugyanúgy igaz a bábszínház-igazgató társaimra is, hiszen még nyakig benne vagyunk a munka láthatatlan részében, az elszámolásban. Próbáljuk elvarrni a szálakat, emellett természetesen a saját színházaink évadait is zárjuk, és tervezzük a következőt. 30-án a Városligetben azt láttam a kollégáimon, hogy felemelő ez a nap, mert megvalósulhatott az, amit nem véletlenül neveztünk a találkozások ünnepének, de azt is érzékeltem, hogy mindenkitől nagy energiát igényeltek az elmúlt hetek, hónapok.
– A rendezvények közben, egy-egy etap után, akár bábszínházanként, akár triolánként volt-e legalább egy lélegzetvételnyi idő arra, hogy aktuálisan mérleget vonjanak?
– Leginkább a workshopok adtak erre alkalmat, amelyeket olyan nemzetközi szinten is magasan jegyzett bábosok tartottak, mint Yael Rasooly, Duda Paiva vagy Yeung Fai, akiket igazán különleges lehetőség volt ilyen szituációban is megismerni. Nagyon pozitív visszajelzések érkeztek a társulatoktól, és nem csupán azért, mert egy újabb technikát sajátítottak el. Abból a szempontból is egyedülálló volt ez a műhelymunka, mert az évadközi hajtásban nincs idő arra, hogy több egymáshoz közeli társulat összejöjjön, és olyan mélységben megismerjék egymást, hogy abból későbbi szakmai együttműködések szülessenek. Most viszont erre is volt mód, és már elindultak erről beszélgetések. Szintén nagyon jó visszajelzések jöttek a határon túli magyar bábosok előadásairól, Écsi Gyöngyi vagy a marosvásárhelyi egyetemisták több triolába is eljutottak, olyan városokban is be tudtak mutatkozni, ahol eddig nem ismerték őket.
De az első nagyobb mérlegvonás még nem történt meg, igaz, nem is kell rá sokat várni: hamarosan zoomolunk a Bábművészeti Világtalálkozó művészeti arculatának kialakításában vezető szerepet vállalt Pályi Jánossal, Kovács Gézával és Kocsis Rozival. Szeptember végére pedig tervezünk egy szélesebb körű értékelő és tapasztalatokat megosztó konferenciát Békéscsabán, a Napsugár Bábszínház a Világtalálkozó alatt átadott új otthonában. Itt tudjuk összegezni a Bábművészeti Világtalálkozó tapasztalatait, meg tudjuk nézni a Zsinórok nélkül pályázaton elkészült helyspecifikus közösségi színházi események összefoglalóit, amelyeket független bábos alkotók hoztak létre nemzetközi partnerekkel. Ekkor láthatjuk egyben azokat a videókat, amelyek a 13 városban lezajlott eseményeket dokumentálják, megnézhetjük a Textúrák filmkiállítást, a werkfilmeket és beszélgethetünk arról, hogyan éltük meg ezt az egészet.
– Ennek a konferenciának van esetleg egy olyan célja is, hogy az egymással megosztott jó gyakorlatokat átvigyék az olimpiamentes évadokra is?
– Mindenképpen, és ennek érdekében azt is szeretnénk, hogy készüljenek átfogó tanulmányok a programmal kapcsolatban, amihez hozzátartozik a Világközép kiállítás, illetve az imént említett, az elmúlt két évtized magyar bábművészetét átfogóan, fotókon keresztül bemutató Textúrák filmkiállítás. Ami viszont a gyakorlatban is megmarad és a mindennapokban használni fogjuk, az a Papírkenu, az a szabadtéri térinstalláció, mely hírelő felületként, és kisebb előadásra vagy foglalkoztatóprogramokra alkalmas közösségi tér, és benne az adott színházak szimbólumát tükröző bábmobilokkal.