1953. május 7-én született Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, egyetemi tanár, a MASZK elnöke, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, érdemes és kiváló művész.

Összeállításunkban az ő szavait idézzük, amelyek árulkodnak pályájáról, művészi hitvallásáról és értékrendjéről.

Hegedűs D. Gézáról saját szavaival:

Művészet: Hiszem, hogy a művészet, a kultúra segít teljes értékű életet élni.

Viszonyok: A színház mindig drámaivá avat emberi viszonyokat – és ahogy Thomas Mann írja: az ember minősége igazán véghelyzetben mutatkozik meg. Ez alapvető a színházban: minél végletesebb, annál mélyebbre hatol és annál többet érthetünk meg a létünkből.

Dimenziók: A szellemi dimenzióban nincsenek bevérzett határok, megalázott emberek, ott mindenki egyenrangú, és jól is tudjuk érezni magunkat, mert a képzeletünk és kíváncsiságunk oda röpít, ahova akar. De, az évtizedekben visszatekintve, sok az elintézetlen dolog az időben – és ez engem mint művészembert energiával tölt el és kötelességgel ruház fel. Azzal a kötelességgel, hogy a gyakran fellelhető sötétséget valamilyen világossággal, érzelmi és intellektuális élménnyel tudjam megváltani.

Ibrány: A művészetek iránti szenvedélyem még Ibrányban kezdődött, itt voltam gyerek. Szüleim magyar-történelem szakos tanárok voltak, akik az iskolában – mivel az ötvenes-hatvanas években még nem nagyon volt televízió –, a kollégáikkal együtt, a lakosság és a maguk szórakoztatására amatőr színházi előadásokat csináltak. Mivel az iskola mellett laktunk, gyakorlatilag a lakásunk volt az öltöző, és itt már teljesen lenyűgöztek az olyan apró pillanatok, mint amikor a szereplők műbajszot ragasztottak maguknak.

Sűrítve: Ibrány nekem kicsiben sűrítve az, ahová elértem, ahogy tágultak a körök. Érettségi Debrecenben, a főiskola Budapesten. Eljutottam a világ számos földrészére, óceánjához, tájaira, sok-sok embert megismertem. Mégis, mindenütt valamiféle analógiával szemléltem a világot. Hogy jé, itt ugyanúgy virítanak a virágok, mint Ibrányban, ugyanúgy rügyeznek a fák, mint Ibrányban, ugyanúgy csiripelnek a madarak, mint Ibrányban. (…) Azt hiszem, hogy az ember a világban a biztonságát kicsi gyerekként is akkor érzi meg, és akkor tud magabiztosan, szorongás nélkül élni, ha van kihez tartoznia. Ha azok, akik körülveszik, szülők, nagyszülők, testvérek, rokonok, mind szeretik őt. Melegség, egymásra figyelő szeretet, biztatás, inspiráció, szolidaritás, egymásért is élés – valahogy úgy telítik az embert, hogy bárhová keveredik is el, tudja, van kire gondolni, van, kikkel együtt dobogjon a szíve.

Kitárulkozás: Nálunk a barátságok a próbák alatt, a munka során köttetnek. Akkor ismerjük meg igazán egymást, hiszen munkánk lényege a kitárulkozás. Mondok egy példát. Egyik legkedvesebb költőm Weöres Sándor, aki egy zseni volt. Mielőtt szerkesztő kezébe adta volna a kötetét, mindig megmutatta két szellemi atyamesterének. Egyikük Hamvas Béla, másikuk Fülep Lajos. Ők kapták meg a kéziratokat. Tudom, hogy Weöres úgy ült Fülep Lajossal szemben, mint egy kisfiú. A professzor pirossal aláhúzta a neki nem tetsző sorokat, a költő pedig sorról sorra végigvitatta a mesterrel az egész kötetet. Kell valaki, akire hallgatni lehet, vagy akivel értelmesen lehet vitatkozni. Ezt jelentik számomra is a barátaim. Bízom bennük. Vak hiúság azt képzelni, hogy önmagunkban mi vagyunk a teljesség. Kell több, józan, tiszta, szakszerű tekintet, melyek korrigálni tudnak.

Víg: Mindig újabb impulzusok érnek, mindig alkalom nyílik a megújulásra. A hűségem maradhatott, hiszen a töretlen művészi kíváncsiságom mindig és mindig újabb partnerekre talált.

Zokszó nélkül: Az egész színészi pályám alatt, amit rám osztottak, eljátszottam. Soha zokszó nem hangzott el részemről. Egy színész dolga, hogy a rá osztott szerepet köteles a legjobb tudása szerint eljátszani.
Lehet tőlem legtávolabb eső a feladat, épp az a szép benne, hogy az ember a privát énjét háttérbe tolja, és az olló két, tágra nyílt szárát minél jobban közelítse egymáshoz, hogy a tőle legtávolabb eső személy, karakter mögé odaálljon. Ez a lényege a színészetnek. Kettős pszichológiai munkának hívom.

Fontos: Amikor tudatosult bennem, hogy nem is vagyok olyan fontos, csak egy rész vagyok az egészben, már nem vettem tűrhetetlenül komolyan magam és ez felszabadított egy csomó feszültség alól, ami talán a játékomban is tetten érhető volt.

Ajándék: Számomra a legnagyobb ajándék viszont az volt, amikor a gyerekeim megszülettek. Akkor értettem meg valamit az emberi életből. Valamit, ami transzcendens is. Akkor tudatosult bennem, hogy van valami megmagyarázhatatlan és fenséges az emberi életben. Folytonos és megismételhetetlen. És ez olyan szép.

Százalék: Olyan is volt, hogy kételkedni kezdtem saját magamban, és nemcsak váltani, de az egész pályát ott akartam hagyni. (…) A színészetnek csak az 50 százaléka a tehetség, a tapasztalat és amit a főiskolán megszerez az ember – a másik ötven százalék a szellemi, fizikai, idegi, lelki kondíció. Ez pedig nem egyenes fejlődésből áll, hanem folyamatosan hullámzik.

Tehetség: Mindennek a tehetség az origója. (…) Másodszor is: semmi másban nem hiszünk, csak a munkában – a többi fantáziálás. Annak idején, a kollégiumi szobám falára egy Chagall-idézetet írtam ki: “dolgozni kifulladásig”. Ma már tudom, az idő múlásával sem veszti érvényét ez a két szó. Nincs megmerevedett pillanat, nincs olyan, hogy “jó színész”, mert estéről estére újra eldől, milyen színészek vagyunk. Nagyon izzadságos, kudarcos, fárasztó próbálni, keresni, hogy lehet eljutni egy drámai helyzet, egy figura igazságához, de az eredményért, a minőségért, a megfelelő fizikai és a szellemi kondícióért muszáj gyötörni magunkat, minden apró rezdülést meg kell találni, el kell veszíteni és újra meg kell találni.

Kézfogás: Azt hiszem, van egy dimenziója a létezésünknek, ahol nincs idő, se fizikai, se földrajzi értelemben nincsenek határok, ahol mindig fogjuk egymás kezét. Csak így lehet, hogy ezek a nagyszerű írók a műveiken keresztül ma is megérintenek.

Szevasz: Az előbb mutattam Babits Mihályt – a legkevésbé sem gondolta volna, hogy eljön a pillanat az életében, amikor föl kell vállalnia, hogy a Nyugat főszerkesztője lesz. Az első világháború elpusztított, emigrációba kényszerített, a spanyol nátha megölt egy csomó írót és akkor kiderült, hogy ő az egyetlen, aki a lap élére állhat. Gyakran előfordul, hogy a helyzet választ ki magának, hogy minden erővonal rád mutat és döntési helyzet elé állít. Ilyenkor tudnod kell, ha vállalod a kihívást az rengeteg lemondással is jár. Ha például osztályt vezetsz, nincs szinkron, hakni, síelés, tavaszi medvehagymázás a Bakonyban, őszi kirándulás a Mecsekben. Akkor befejezed a próbát kettőkor, háromra átmész az egyetemre, befejezed a tanítást hatkor, átmész a színházba játszani és szevasz!

Idomulni: Minden film beléd bújik, nem lehet mismásolni: olyannak kell lenni, amilyen vagy. Én minden szerepemben próbálok az adott feladathoz idomulni; ez nekem baromi jó érzés, mert azt mondhatom magamnak, „még mindig meg tudom csinálni”.

Terep: A független színházakat a színházi élet nagyon fontos részei – a színházi nyelvkutatás terepe ez a világ, ami nagy szabadságot és erre fogékony közönséget igényel. Azt is mondhatnám, hogy a színház jövőjének szellemi génbankja ez a szféra.

Széthúzás: Nem biztos, hogy meg kell haladni, lehet, hogy csak valami teljesen mást kell csinálni, ezzel pedig egyáltalán nem törődni. Nem erre születtünk. Senki nem akar eszköz lenni: a dolgunkat kell kiteljesítenünk. És nekünk az a dolgunk, hogy színházat csináljunk, a megfelelő emberekkel magunk körül. Az emberi szellem természetét szerencsére nem lehet határok közé szorítani, nem lehet provinciálissá tenni: a tehetség úgyis ki fog törni. Cromwell Angliában betiltotta a színházat két évtizedre – hát virágba borult a regényirodalom. Ami határt akar szabni az áradó kultúrának, az inspirál, az megtermékenyítően hat, mert az emberi szellem nem hagyja magát megerőszakolni. Ellenmérget termel, és megteremti a maga új valóságát

Közösség: Ha olyan döntéshozó pozícióban lennék, amilyenben nem vagyok és nem is leszek, akkor teljesen a szakmákra bíznám az őket érintő kérdéseket. Egy-egy közösség, egy-egy szakma belül pontosan ismeri a saját értékrendjét, ebben lehet bízni.

Kötelesség: Kötelességünk meghaladni saját magunkat és túllendülni a konfliktusokon.

Talpalattnyi: Tisztában vagyok a felelősségemmel, mert tudom, hogy hosszútávon van dolgom. Nézzük meg, hol vannak most azok a percemberek – bármelyik oldalról –, akiknek kiszolgáltatott volt a mi kulturális létünk? (…) Csinálni kell a te talpalatnyi helyeden, és kibírni mindent, a napfényes és az árnyékos időszakokat is.

Arc: Egy nép arca a kultúrája! (…) Úgy gondolom, hogy egy társadalom fejlettségét, vagy ha tetszik, felnőttségét az jelzi, ha tagjai kulturálisan is mindennek a birtokában vannak. Így tudnak szabad polgárok lenni, így tudnak demokratikusan gondolkodni, így tudnak választani érték és értéktelen közt. Ha viszont űr marad a kulturális tájékozottságukban, akkor azt nagyon könnyű hazug propagandával feltölteni. Szellemi vértezet nélkül védtelenné, kiszolgáltatottá válunk. Humán műveltség nélkül eltűnik az emberi arcunk. Zombikká válunk. Rabszolgákká. A rövid távban gondolkodó haszonelvű világ harcosai, nem hisznek a fölösleg luxusában.

Igazi: Csak intézményeket vagy intézmények által átszőtt struktúrákat lehet irányítani. A hivatalosság csak a formát határozza meg, a valóságos történetek más irányokban indulnak el. Az igazi művészetet nem lehet intézményesíteni.

Forrás: Színház.org, Index, Népszabadság, HVG, Origo, Vígszínház, Magyar Narancs, szabolcsihir.hu, eji.hu, kisalfold.hu
Leadfotó: Gál Bereniké