Hegyi Barbara Jászai Mari-díjas színésznő január 16-án ötvenöt éves. Az alábbi összeállítással köszöntjük.

Hegyi Barbara pályájáról:

Budapesten született. Apja, Hegyi Barnabás Kossuth-díjas operatőr, aki a Körhinta és a Valahol Európában című filmeket fényképezte, lánya születése után három hónappal hunyt el. A filmes szakmával filmgyári díszletépítészként dolgozó anyja révén került kapcsolatba. Kisgyerekként nem engedték szerepelni, kamera elé először tizenhárom évesen állt Mészáros Márta Útközben című filmjében. A rendezőnővel a későbbiekben is többször dolgozott együtt, többek között a Napló szerelmeimnek, a Napló apámnak, anyámnak, a Kisvilma – Az utolsó napló és a Magzat című filmekben.

1989-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és még abban az évben a József Attila Színházhoz szerződött. 1992-ben három hónapig Lee Strasberg neves Los Angeles-i színiiskolájában tanult. A Vígszínház társulatához 1996-ban csatlakozott, s azóta is a Szent István körúti teátrumban játszik. Párhuzamosan fellépett régi színházában is, Katherine Hepburnt alakította a Spencer című darabban, s láthatta a közönség többek között a miskolci és a Pécsi Nemzeti Színházban is.

A Vígszínházban és kamaraszínházában, a Pesti Színházban az elmúlt húsz évben több mint harminc darabban lépett színre. Kiemelkedő alakítást nyújtott egyebek mellett a Sok hűhó semmiért, a Körmagyar, a Képzelt beteg című darabokban, jelenleg is játszik az 1983-ban debütált Játszd újra, Sam!-ben, a Tévedések vígjátékában, a Marton László rendezte Össztáncban, az Óz, a csodák csodájában, a Sógornőkben, a Mikve című darabban, a Vígszínház Házi Színpadán iraki orvosnőt alakít a Fátyol nélkül című drámában. 2000-ben önálló esttel mutatkozott be Szerep, nem szerep címmel.

Színpadi fellépései mellett csaknem ötven játék- és tévéfilmben szerepelt, ezek között van a Hány az óra, Vekker úr?, az Elveszett paradicsom, a Sztálinmenyasszonya, a Könyörtelen idők, A gólyák mindig visszatérnek, Az álommenedzser, a Szökés, a De kik azok a Lumnitzer nővérek?. 2004 és 2010 között állandó szereplője volt az Életképek című teleregénynek. Számos szinkronszerepet is vállalt, az ő hangján szólalt meg többek között a Dallas, a Twin Peaks, a Kórház a pálmák alatt, a Medicopter 117, a Született feleségek, a Kémcsajok egy-egy szereplője.

Védjegye össze nem téveszthető, rekedtes hangja, amely miatt négyévesen még orvoshoz is vitték, de nem találtak nála semmi szervi problémát. A színművészeti főiskolára első nekifutásra nem is vették fel, mert azt gondolták „valami baja van” a hangszálainak. 

Művészi munkáját 2000-ben Jászai Mari-díjjal, 2001-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűvel ismerték el. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki sokoldalú művészi munkásságáért, emlékezetes alakításaiért.

Férje, Sztevanovity Zorán Kossuth-díjas előadóművész, első házasságából egy lánya van. Szenvedélye a főzés és a futás, az elmúlt években két szakácskönyve is megjelent, az egyik 2012-ben a Libri aranykönyve lett.

Hegyi Barbaráról saját szavaival:

Próbák: Miután édesapám operatőrként dolgozott, édesanyám pedig díszletépítész volt, túl sokat láttam a szakmából ahhoz, hogy ne érdekeljen. Az érdeklődés persze önmagában még kevés, hiszen menet közben derül ki, hogy valaki tényleg alkalmas-e erre a hivatásra, vagy csupán alkalmi fellángolásról van szó. Különféle próbáknak vetettem magam alá, és ma is azt tapasztalom, hogy még mindig ez érdekel a legjobban.

Soha: Amikor 4 éves voltam, az anyám körbevitt a filmgyáron, és azt mondta, hogy na ez az, amit te soha nem fogsz csinálni. Nem lett igaza.

Váltás: Színész vagyok, minden este stílust váltok, és ez jó. 

Los Angeles: A főiskolára nagyon nehezen vettek fel – azt mondták, ezzel a hanggal nem lehetek színész -, az édesapám pedig ismert operatőr, Hegyi Barnabás volt. Szerettem volna kipróbálni magam egy másik helyen, ahol a nevem és a hangom nem jelent semmit, ezért befizettem három hónapra Lee Strasberghez. Kíváncsi voltam, hogy szakmailag mit látnak bennem. (…) Arra volt jó az egész, hogy valamiféle nyugalmat, biztonságot adott. (…) Ez csak egy kísérlet volt, mindig tudtam, hogy magyar nyelven több mindenhez tudok kezdeni. Nem is nagyon szeretnék máshol élni.

Egyszerű: A diploma megszerzése után a József Attila Színházhoz szerződtettek, aztán a Vígszínház korábbi igazgatója, Marton László hívott át ide – ilyen egyszerű a történet.

Kihívások: Nem tudnék feladatok, kihívások nélkül élni. Fontos a mozgás, a pörgés, a tervek szövögetése. (…) Szerencsére nem vagyok könnyen fáradó alkat.

Szerepek: Mindig sokféle karaktert játszhattam el, a tragikától az énekes szerepeken át a drámai szerepekig. A Vígszínház három játszóhelye, a Pesti, a Házi Színpad és a Vígszínház színpada nagyon sok lehetőséget, előadást jelent. (…) Minden új találkozásért hálás vagyok, mert mást, mert újat kapok tőle. De még nem akarok lezárni és összegezni. Gyűjtögetni akarok. A próbák lehetőségét. Hogy figyelhessem magamat, mit tudok benne kezdeni.

Bensőséges: Korábban volt önálló estem is, azért, hogy megtanuljam, milyen egyedül létezni a színpadon, de őszintén szólva jobban szeretek kettesben játszani. Nagyon szeretem a bensőséges, a kisebb léptékű darabokat, ahogy nagyon szeretem az egész társulatot színre vivő előadásokat is.

Plusz: Azért nehéz erről beszélni, mert rengeteg kolléga elmegy különféle tévéműsorokba, amire szükség is van, ha az ember azt akarja, hogy lássák, és pénzt tudjon keresni. Ettől függetlenül nem mindegy, hogy mibe mész bele: ha úgy érzed, hogy valamiben nem tudsz valami pluszt nyújtani, akkor nem kell elvállalni.

Összegyúrva: A szerepekben elsősorban a saját érzelmi emlékezetemre támaszkodom. A figura élete és az én érzelmeim vannak összegyúrva a rendező instrukcióval.

Feladat: A színpadon az a dolgom, hogy médiumként tépjem fel a sebeimet. Azért teszem, hogy neked ne kelljen, rajtam keresztül jutnak eszedbe a saját emlékeid. Ez a szakmám, nem csak játék. A színészek a rengeteg rajtuk áthaladó érzéstől amortizálódnak, de pont ez az, amiért csináljuk és szeretjük az egészet. Ez a hozzáállás a mindennapokban is jellemez. Egy tragikus szituációban is figyelek, felmérem objektíven, már-már perverz módon a részleteket. Emellett ugyanúgy megérint a fájdalom, csak másképpen dolgozom fel.

Adrenalin: Mindenképpen beletelik egy kis időbe, amíg előadás után az ember adrenalinszintje visszaáll a hétköznapira.

Szerepálmok: Szerepálmokról nem érdemes beszélgetni, mert egyszer csak megkapja az ember, aztán hatalmasat bukik benne. Mindig jön valami új és érdekes, sose gondoltam volna például, hogy a Babaarcú Démont fogom játszani a Maszat-hegy-ben, az Almodóvar-darabban pedig egy öregedő, leszbikus színésznőt. Lehetnek szerepálmaid, de közben véletlenül kapsz egy olyan szerepet, amelyről csak utólag derül ki, hogy akár a szerepálmod is lehetett volna.

Annál jobb nincs: A színpadon mindig saját magunkból, a saját emlékeinkből dolgozunk. Hogyha nincs olyan konkrét történet az életedben, amely fedi a színpadi történéseket, akkor nyilván a legközelebbi, ahhoz hasonló érzeteket veszed elő. De hogyha van, akkor annál jobb nincs, minthogy arról lehet beszélni, így van ez most is. 

Laza: Ahogy minden anya, én is folyton vívódom önmagammal, eleget, jól foglalkozom-e a gyerekemmel. És óriási az önvád, amit nem akarok a körülményekre fogni, ezért állandóan megkérdőjelezem a döntéseimet, persze csak magamban. (…) Bevallom, nekem nagy a szám, lazának mutatom magam, közben nagyon lelkiismeret-furdalásos vagyok… De remélem, konzekvens, és nem túl szigorú.

Színekkel, fényekkel, gondolatokkal: A színpadon hat hét alatt egy üres térben egy könyvből egyszercsak megszületik egy színekkel, fényekkel, gondolatokkal, érzelmekkel teli előadás, tehát az összeadott energia, az összeadott erő, a fantázia és a tehetség létrehoz valamit, amit át tudunk adni, és ami az embereknek jelent valamit. És valóban ez a helyzet az ételekkel is: a konyhában is a „semmiből”, az alapanyagokból egyszer csak összeáll valami, amitől egy másik ember boldog lesz, mert az étel jólesik neki.

Összmunka: Ugyanakkor a színház mégis csak komolyabb műfaj: egy nagy csapat hihetetlen összmunkája. Ott a jelmeztervezőtől kezdve a világosítón, a súgón és az ügyelőn át a színészig mindenki azon dolgozik, hogy estéről estére olyan élményt adjon a nézőnek, ami után otthon van min (el)gondolkodnia, vagy van minek örülnie, vagy éppen van min búslakodnia… Szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom, hogy ezt választottam hivatásomnak, és jó, hogy a színházi feladataim mellett vannak olyan, a munkámtól függetleníthető elfoglaltságaim, amelyekben örömömet lelem. Ráadásul nyilvánosan űzhetem a hobbimat, és igazán jó érzés, hogy az emberek egy része kíváncsi arra, hogy miként hódolok a szenvedélyemnek.

Leltár: Azt szokták mondani, hogy a legtöbb embert a negyvenes éveiben eléri az ún. életközépi válság, amikor is önkéntelenül is leltárt készít: sorra veszi, mik voltak a céljai, mit valósított meg ezekből, eleget dolgozott-e, kihasználta-e a kellőképpen képességeit, kiélte-e a tehetségét…Amikor negyven fölé keveredtem, akkor arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok: egyrészt színészként bárki lehetek, bárkinek a karakterét magamra ölthetem, és ez egy csodálatos lehetőség, de az is egy nagyszerű dolog, hogy emellett kipróbálhatok más dolgokat is, tehát tágíthatom egy kicsit a határaimat. Anno a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha szakácskönyvet írok, és nagyon meg is lepődtem, hogy egyszer csak lett egy könyvem, és a meglepődés pedig még mindig tart, mert most meg lett egy második is (nevet). De így teljes az életem, és ez engem boldoggá tesz. Tehát mindenkit arra bíztatok, hogy ha van olyan dolog az életében, ami neki örömet szerez, ami régóta érdekli és amiben szívesen kipróbálná magát, akkor azt használja ki, mert olyan jó, hogy erre lehetőség van. 

Hölgyek: Már gyermekkoromban szívesen időztem a konyhában, a családom hölgytagjai körében, akik szenvedélyesen és istenien főztek. Kiváltságos helyzetemből adódóan már kislányként megismerhettem az ízlésbeli különbségeket. Volt egy dadám, Magdus, akinek a mamája, Kovács néni a hagyományos konyha elkötelezett híveként jellemzően jó fokhagymás, bő zsírban kisütött bundás kenyérrel és agyoncukrozott teával kényeztetett. A másik véglet anyám volt, aki állandóan fogyókúrázott, és ezért a „húst salátával” kombinációra esküdött. Magdus képviselte az arany középutat a hagyományos és a diétás vonal között. Mindezeknek köszönhetően nem vagyok válogatós: mindent főzök és eszem is, sajnos.

Szakács: Ha nincs a pótgyermekem, Sandra (Sztevanovity Sandra, Zorán lánya – a szerk.), akkor most valószínűleg a könyvemet sem lapozgathatnám. Ugyanis pár évvel ezelőtt Sandra csinált nekem egy gasztroblogot a születésnapomra. Bár néhány recept után a blogírás abbamaradt, ő addig győzködött, amíg rászántam magam a szakácskönyvírásra.

Kihasználni minden percet: Ha valakinek elmondod, hogy túrógombócot főzöl vacsorára spenóttal és paradicsomos sugoval, tágra nyitja szemét és elképzeli, hogy órákat töltesz majd a konyhában. Pedig nem, Te is láthattad, néhány perc az egész. A természetemből kifolyólag nem szeretem az elfecsérelt perceket. Nekem, aki 10-kor bemegyek a színházba próbálni, majd onnan kora délután hazaérek, van egy kis időm, hogy a családomnak enni adjak úgy, hogy még az esti előadás előtt le is tudjak feküdni. Kihasználok minden percet.

Hagyományok: Tizenhat éve kezdtük el egy barátnőmmel. Isteni dolog, és emellett ajándékot tudsz adni. Fontos benne, hogy azt mi csináljuk a két kezünkkel. A gyerekek ebbe nőnek bele, valami archaikusba. A hagyományok számomra is nagyon fontosak. Összetart a barátokkal. Van mit átadni a gyerekeknek. Jó energiákat szabadít fel, meg azt, hogy jó lenni. Jó nálunk lenni. Erről szól a szakácskönyv. (…) A konyha, a főzés jó alkalmat teremt arra is, hogy közelebb kerülj a másikhoz, olyan témákról is beszélgethess, amelyek talán más helyzetben fel sem merülnének.

Maszatolás: Mostanság bútorokat festek, van egy-két tönkrement fotelünk. Ehhez sem értek… Boldogan maszatolok vele, mert nagyon szeretem a régi tárgyakat és bútorokat, több élet sűrűsödik össze bennük. Közel érzem magamat az emberekhez, akik régebben használták őket, közös emlékeket és élményeket hordoznak a tárgyak. Van olyan főzőkanáltartóm, amelyet a nagynéném használt ötven évig a konyhájában. Ha valami törött vagy csorbult, az egy fontos történet része. Mikor megszülettem, meghalt az édesapám. Bár sok legenda maradt fent róla – hisz ismert operatőr volt –, mégis a fantáziámban kellett felépítenem őt. Ha velem vannak a dolgai, egy kicsit magam mellett tudom őt is.

Átengedem: Azt hiszem, megvan bennem a képesség arra, hogy örüljek a pillanatnak. Ha valami jó történik velem, azt észreveszem, és átengedem magamon.

Szemlélődni: Gondolok-e néha az öregségre. Igen. Tudom, a kor előrehaladtával más szerepek találnak meg, és ez így van rendjén. Egyébként az öregedéstől nem félek, inkább az foglalkoztat, mi lesz, ha nem fogom tudni csinálni a dolgaimat, ha akadályoztatva leszek. Gyakran gondolom, meg kell tanulnom szemlélődni, szemlélődve élni. Amikor reggelente egy órát csak úgy bambulok, nézek ki a fejemből, rákészülök a napra, elképzelem, az öregség ennek a szemlélődésnek a megnyújtott változata lesz, és ez így már nem is olyan rossz.

24 óra: Élvezem az életemet! Egy nő számára ez a kor különösen sok lehetőséget tartogat. Felszabadulsz egy csomó kötelesség alól, már nem kell a gyereket óvodába, iskolába cipelni, marad időd minden másra. Én például negyven fölött kezdtem el motorozni, szakácskönyvet írni, új hobbik, új ötletek jöttek. Nem az elmúlás felé haladok, úgy érzem, pont most nyílt ki a világ. Soha nem fér bele huszonnégy órába, amit eltervezek.

Forrás: MTI, www.kulturprojekt.hu, Nők Lapja, Színház.hu, Orlai Produkció, Blikk, veol.hu, Szimpatika.hu, Marie Claire, Life, Kultkikötő