Kultúrpolitikát csinálni szerintem az összes államvezetési feladat közül a legnehezebb – mondja Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója. A Kommentár folyóiratban nemrég megjelent téziscikkében mégis arra tett javaslatot, hogy a magyar kultúrpolitikának egy világos vezérgondolat köré kellene szerveződnie, és azt is megmondta, mi lehetne az: „A világ legjobb dolga magyarnak lenni!”.
A teljes interjú ITT érhető el.
A producerként is aktív kommunikációs szakembert kérdezte a 24.hu.
A kérdésre, az elmúlt időszakban hiányolja-e a nemzeti ügybuzgalmat a magyar kultúrpolitikából, Szabó László azt felelte:
“Nem hiányolom a nemzeti ügybuzgalmat. Végzettségemet tekintve alapvetően mérnök vagyok, ezért olykor matematikai formákban gondolkodom. A matematikában használt „a legkisebb közös többszörös” meg „a legnagyobb közös osztó” fogalmával – azokat a beszélgetésünk lényegére vetítve – egyaránt van egy kis baj: az egyikben a „legkisebb”, a másikban az „osztó” kifejezés a problémás. Ezért jutottam arra, hogy érdemes lenne bevezetni a legnagyobb közös többszörös fogalmát, amire az általam javasolt gondolat alkalmasnak tűnik. Szép ambíciónak tűnik számomra, ha úgy próbálnánk élni a közös életünket – és különösen, ha úgy próbálunk kultúrpolitikát csinálni –, hogy abban a legnagyobb közös többszöröst „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” gondolat jelenti. Tehát nem azt állítom, hogy a kultúrpolitika eddig ne lett volna elég nemzeti, azt viszont egy kicsit igen, hogy nem szerveződött egy jól bemutatható vezérgondolat köré. Így pedig nehéz mihez mérni a kultúrpolitikánk sikerességét.”
Szabó László szerint ez a mondat nem leszűkít, hanem segít irányt szabni a gondolkodásunknak: “Ugyanakkor egyáltalán nem hiszem azt, hogy az állami kultúrpolitikának bármilyen módon be kéne avatkoznia az alkotás folyamatába – többen kritizálták a szövegemet amiatt, hogy ez nem derül ki elég egyértelműen belőle. Az alkotás természetesen szabad, mindenki olyan kulturális termékeket, produkciókat hoz létre, amilyeneket csak akar, de a magyar államnak mégiscsak az a dolga, hogy a közössége által összeadott erőforrásokat – hívhatjuk ezeket adóforintoknak – egy világos elv szerint ossza el. Ilyen világos elv lehetne az, hogy azokat a kulturális termékeket kell és érdemes támogatni, amelyek a fenti vezérgondolat mentén születnek meg.”
Szabó azt nem tudja elfogadni, hogy olyan műveket, amelyek nem arról szólnak, hogyan akarunk mi a világ legjobbjai lenni, vagy hogyan érezzük jobban magunkat ebben az országban, csak azért támogatni kell, mert üzleti értelemben hasznot hozhat a magyar filmiparnak vagy a magyar kulturális politikának: “Ennél kissé magasabb asszociációs szinten képzelem el a magyar kultúrpolitika működését.”