Július 18-án ünnepelte 70. születésnapját Forgách András író, forgatókönyvíró, dramaturg, műfordító.

Forgách András pályájáról:

1952. július 18-án született Budapesten Forgács Marcell és Avi-Shaul Bruria gyermekeként. Bátyja Forgács Péter médiaművész. 1970-1976 között az ELTE BTK történelem–filozófia szakos hallgatója volt. 1976-1978 között a kecskeméti Katona József Színházban dolgozott, mint dramaturg. 1978-1980 között a Népszínház, 1980-1984 között pedig a Nemzeti Színház dramaturgja volt. 1984-től szabadfoglalkozású. 1995-1997 között az Új Színház illetve a Budapesti Kamaraszínház dramaturgja volt. 2010-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára dramaturg, 2015-től pedig forgatókönyvíró szakon. Novellákat, esszéket, kritikákat, rajzokat publikál.

Forgách Andrásról saját szavaival:

Kezdet: Bölcsészkaron végeztem, történelem-filozófia szakon, és miután megkaptam a diplomámat, 1976 októberében a kecskeméti Katona József Színházban kezdtem színházi pályafutásomat: Ruszt József dramaturgnak hívott. Előtte soha nem akartam színházban dolgozni, és úgy tekintettem erre a lehetőségre, mint egyfajta írói ösztöndíjra, ideiglenes állomásra, és az se nagyon tudtam, mi lesz a feladatom pontosan. Két évig dolgoztam akkor ott, életemnek egy különös, bonyolult és fontos időszaka volt.

Otthos terep: Az írás: a regény- és novellaírás, azaz a hétköznapi, „mondatról mondatra” típusú írás. Ha azt folyamatosan csinálom, akkor jól érzem magam. Akkor megtisztulok a napi szennytől. Akkor önmagamnak érzem magam. Az más kérdés, hogy máshoz is van tehetségem, és ezért csinálom. Van, ami néha sikerül is, például a színdarabírás. Rajzolni is szeretek.

Álnév: Van, akinek erre nincs szüksége, nekem viszont az álnév jó eszköz, mert eléggé introvertált és szemérmes alkat vagyok, ami ezen a pályán, az íróin és a színházin komoly oximoron. (…) Az álnév révén könnyebben tudok átlényegülni, meg tudom teremteni a távolságot magam és a hőseim között. Izgalmas folyamatok zajlottak bennem „nővé válva”, ráadásul határtalanul szabadnak is éreztem magam. András Hanna vagyok egyszer, Orsós Viola vagyok másszor – ez szórakoztatott.

Irodalom: Az irodalom végtére mágikus aktus, ugyanolyan, mint a törzsi tánc vadászat előtt, vagy a barlangrajzok. Kérdés, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk életünk során, és ezekkel a tapasztalatokkal mit tudunk kezdeni. Az, hogy mi válik lényegessé a számunkra, azt végső soron egyfajta sors-alkat csillagkonstelláció szabja meg, ami évek alatt megszilárdul, bevésődik és használjuk, de van, amikor – és sajnos ez a gyakoribb eset – elfedődik ez a gyermekkorban, három-hét éves korunk között bennünk megszülető csodálatos érzékenység, amit néha “domború látásnak” nevezek.

Mindig: Mindenesetre én mindig úgy képzeltem, hogy én szavakkal akarok valamit kifejezni, nem rajzzal, még ha nem is volt arról tudásom, hogyan. Az egyetemi szemináriumok sokszor annyira unalmasak voltak, hogy elkezdtem rajzolni a csoporttársaimat, persze karikatúrák voltak ezek.

Rajz: Károlyi Zsigmond azt tanácsolta, a rajzaimat látva, hogy másoljak klasszikusokat, Michelangelót például. Azután pedig nekiláttam a környezetemben élő embereket is rajzolni. Nem mindegyik sikerült. Önarcképeimmel elégedetlen voltam, de a barátaimat, a gyerekeiket vagy az unokaöcsémet és unokahúgomat, később a nagyapámat nagy előszeretettel rajzoltam, és ezek a rajzok meglepően jól sikerültek. Anyámat például sohasem tudtam jól lerajzolni. Voltaképp Petri arcán tanultam meg portrét rajzolni, és évek alatt ezek a rajzok a barátságunk valóságos röntgenfelvételévé változtak, de azért elég sokáig tartott, amíg megtaláltam a saját stílusomat.

Beszervezés: Gyomorszájba vágó érzés volt. Sokáig naivan azt hittem, hogy a párttagokat nem szervezik be. Az a gondolat különösen rosszul esett, hogy anyámnak még ilyen formában is szolgálnia kellett. Még ha meggyőződésből is tette. Nem elég, hogy rabszolga lett a beteg apám mellett. Nem fárasztották magukat külön névvel, még az alvilágban is az apám nevét kellett viselnie. Csak mint feleség jött számításba, egy bábu, akit föl lehet használni, amikor a férj a betegsége miatt alkalmatlanná vált. Nagyon erős, érzéki élmény volt, utána szinte vakon botorkáltam haza. Egyetlen pillanatban állt össze és esett szét az egész világ. (…) Esterházy könyve vagy Pintér Béla Titkaink című előadása többek közt épp azért fontosak, mert egy megismerhető és mélyen szeretett vagy szimpatikus személy van a középpontjukban. Őstörténeteket mondanak el. Csak a személyes történetek, a személyes átélhetőség, az intenzív példázatok teszik lehetővé, hogy ténylegesen felfogjuk, ami történt.

Élő kötet nem marad: Én az első perctől kezdve egy mások számára is tanulságos történetet akartam elmesélni. Tisztázni, vagy ha úgy tetszik, tisztába tenni az anyámat. Fordított szülés volt ez, annak minden fájdalmával, nehézségével, bizonytalanságával. Persze megnehezíti az erről való beszédet, hogy kulturális, művészi esemény lett belőle, pláne, hogy az ember anyjáról és apjáról, legszűkebb családjáról van benne szó. (…) A redukció módszerével és egyfajta analitikus módszerrel álltam a dologhoz. Minimális akartam lenni és intenzív. A húgom legfőbb ellenérve az volt, hogy de hát a szüleink csak kis csavarok voltak a gépezetben. Ami igaz, lehet, hogy így volt. De nekem az anyám maga volt az égbolt. Akkor mit csináljak? Nekem az égboltról muszáj írnom.

Tanulás: Minden műfordítási felkérést tanulásnak tekintek, lehetőségnek arra, hogy megtanuljak belülről egy másik embert vagy egy nagy írót. Nem mindenki vállalna el egy Harold Pinter mellett Shakespeare-t, Ödön von Horváth mellett Wedekindet, de én igen. Minél nehezebb és bonyolultabb a szerző, annál inkább. Victor Hugo-t és Rostand-t is fordítottam, pedig azok szigorúan időmértékes és rímes darabok voltak, de éppen azért tettem, mert alapvonásom a kíváncsiság, szeretném jobban megismerni a világukat. Fordítás közben segít a színházi gyakorlat: gyakran olyan vagyok, mint a színész, aki belebújik a különféle szerepekbe.

Olvasás: A fordítás maga egyfajta elmélyített olvasás, mintha nagyon alaposan elolvasnék valamit, és annál szerintem nincs jobb dolog a világon. Az ember hajlamos a felületességre. Az igazság az, hogy az utóbbi időkben én magam is leszoktam az olvasásról, úgy kellett visszaszoktatnom magam arra, hogy milyen is az, egy könyvet szép nyugodtan végigolvasni. Az interneten rengeteg töredéket olvas az ember, felületessé válik. De ha arra kényszerül, hogy ne egyszerűen elolvasson egy művet, hanem minden egyes írásjelet és metaforát is fel kell fognia, úgy evezni végig a Julius Caesaron vagy a Titus Andronicuson, mint egy nagy folyón. Esetleg árral szemben. Ez kemény munka, közben az ember néha elátkozza az életét, hiszen oda van láncolva hozzá, de ha elkészül vele, az hasonlíthatatlan érzés.

Paradoxon: A 80-as évek elején jártam először Nyugat-Berlinben. A Schaubühnében, az akkori Németország legjobb színházában voltam hospitáns, azaz színházi gyakornok, és abban az időben láttam először német színpadon Heiner Müller darabjait, illetve olvastam szövegeit. Egyáltalán nem tetszettek, túlságosan bombasztikusnak éreztem a stílusát. Most viszont, hogy le kellett fordítanom a Titust, ugyanez a bombasztikus stílus belülről nézve kifejezetten megtetszett − ez talán egy paradoxon. Nem mintha könnyű feladat lett volna, fordítóként azonban szükségképpen be kell hatolnom egy adott szöveg belsejébe, meg kell értenem, mivel vált ki az író hatásokat, most tehát belülről éreztem meg az erejét, és fordítás közben egyre jobban megértettem az ő szuverén gondolkodásmódját.

Az első POSZT-válogató: Rövid ideig talán hatalomnak tűnik, hogy valaki válogathat egy fesztiválra, de pünkösdi királyság ez. Viszont aki azt szeretné, hogy senki se utálja, ne vállaljon el ilyen szerepet. És ha már a döntőbíróságra vállalkozott, ne csodálkozzon, ha őt is megítélik. (…) A művészetben nincs objektivitás. Akik kiválasztottak, azok nyilván bekalkulálták elfogultságaimat is. Nem tudhattam, hogy ironikus módon a dolog éppen fordítottan működik majd, tudniillik, hogy azokkal, akik közel állnak hozzám, sokkal szigorúbb leszek, és mintegy azok drukkerévé válok, akiknek a működése mindig is problematikus volt a szememben: mint ahogy az ember ösztönösen a gyengébb focicsapatnak drukkol.

Színház: Alapjáraton jól működik Magyarországon a színház. A nézők visszatértek, az előadások nagy része telt házas. Ha így nézzük, nincs nagy baj. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a színház – nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is – súlyos térvesztést él át. Ennek megvan a magyarázata. Elsősorban az, hogy a politika veszi át a színház szerepét. A parlament – nem csak nálunk – egyre inkább hasonlít a színházhoz, a színészek azok a pojáca politikusok, akik nap mint nap megjelennek a képernyőn, a nézők pedig csüngenek rajtuk. Projekciós mezőt képeznek, amelyben vagy azonosulunk velük, vagy elutasítjuk őket. Mint a jót és a gonoszat a színházban. Ott – a “valóságban” – mindent átélhetünk, minek ehhez színházba menni?

Együttműködés: A színház eleve egy együttműködő, kollaboratív műfaj. Ne képzelje senki, hogy egy előadás úgy születik, hogy a rendező bejön és megmondja mindenkinek, hogy mit csináljon. A fordításban, de még olykor az írásban is, lehet együttműködni, ha az együttműködőkben van erre hajlam, és gondolkodásmódjuk markáns közös vonásokat is mutat.

Felolvasószínház: Már többször rendeztem felolvasószínházat, ahol a színészek kezükben a példánnyal ülnek egy asztalnál, szemben a nézőkkel. A jó felolvasószínháznak az a trükkje, hogy először úgy tűnik, az a szabály, hogy olvasunk, aztán váratlanul mégis lesznek mágikus három percek, öt percek, amikor intenzíven élni kezd a jelenet, aztán megint visszalavírozunk a felolvasószínházba. Nagyon fontos a humor is. A váratlan nevetés, lehetőleg nem olcsó poénok révén. Ezzel az oda-visszával a néző képes lesz rá, hogy ne csak az érzelmeivel és érzékeivel nézze a dolgot, hanem intellektuálisan is.

Megújulás: A színházak az elmúlt húsz-harminc évben teljesen fölszabadultak, Parti Nagy Lajos pompás Moliére-parafrázisai többek közt a bizonyítékai ennek, vagy a Mohácsi-fivérek átiratai: mindent szabad, szerencsére. Ettől függetlenül klasszikus művek hű fordítása időről-időre szükséges, pontosan úgy, ahogyan a természet is folyamatosan megújul a maga eredeti formájában.

Asztal: Mintegy 30 színdarabot lefordítottam, van vagy 20 drámám, amit bemutattak, forgatókönyvek, melyekből filmek készültek… Mindezek alapján azt lehetne feltételezni, hogy én amolyan nagyvilági figura vagyok, aki élvezi a nyüzsgést a színházi előcsarnokban, a forgatásokat, a csapatmunkát. Pedig a valóság egészen más. Én sokkal jobban szeretek az asztalomnál ülni és írni meg rajzolni, vagy az ágyon heverészve olvasni.

Forrás: Színház.org / Színház Online, nlcafe.hu, Librarius, Magyar Narancs, csokonaiszinhaz.hu,
Litera.hu, Pótszékfoglaló, Magyar Szó, Könyves blog