A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyt 1998 óta vezeti Fazakas Misi színész-rendező, aki évtizedeken keresztül, egészen két évvel ezelőttig két helyi középiskolában volt drámatanár, és táborokat is szervezett kamaszoknak. A társulat több elismerést kapott (Csokonai Vitéz Mihály Közösségi díj a kormánytól, Ifjúsági Nagy Károly Díj az Európai Parlamenttől) és számos fesztiválon, külföldi helyszínen is turnézott a társulat – számolt be a 444.hu.

Az Átlátszó Erdély és a 444 közös oknyomozása arra jutott, hogy a sikerek mögött sok emberi szenvedés áll. Több mint 20 volt társulati taggal és a Fazakas Misi munkájára közvetlenül rálátó forrással beszéltek, akiknek többsége szexuális határátlépésekről, traumatizáló pedagógiai módszerekről, fizikai büntetésekről számolt be. Többen nyilatkoztak arról is, hogy a hatalmi pozícióban lévő Fazakas Misi kamasz fiúkkal igyekezett intim kapcsolatot kialakítani, változó sikerrel. A társulatvezető írásban válaszolt kérdéseikre. Azt írta: „Szexuális visszaélést sem kiskorúval, sem nagykorúval szemben nem követtem el.”

Az alábbiakban friss bejegyzését olvashatják, amelyben a vádakra reagál.

Fazekas Misi sorai:

Kedves Barátaim, Támogatóim, Egykori Tanítványaim, Volt és Jelenlegi Osonósok, Érdeklődők!

Az utolsó bejegyzésem óta eltelt bő két hét alatt több mint egy tucatszor újraolvastam a Kulcsár Árpád írását, hogy szétszálazva ezt a szövevényes vádiratot érdemben tudjak rá válaszolni.

Kulcsár Árpád terjedelmes írását önmagában is nehéz megválaszolni, mivel egyszerre fogalmaz meg kritikát az oktatói tevékenységemmel kapcsolatban és illet súlyos, szexuális visszaélés jellegű vádakkal. Bár a Kulcsár elmesélésében az összes szereplőt és helyzetet a legnagyobb erőfeszítésem mellett sem sikerült beazonosítanom – és ezért válaszolni sem tudok mindegyikre –, a szuggesztív erejű kép, amit kirajzol rólam, egy elnyomó zsarnoké, aki tanítványait manipulálta, érzelmileg és fizikailag bántalmazta és az oktatási tevékenységét arra használta, hogy elszigetelje őket.

Először is az egykori tanítványaim szüleihez szeretnék szólni, hiszen az írás félelmet vagy bizonytalanságot kelthetett bennük, hogy mi történhetett egykor a gyereikkel, vagy mi történhet velük ma, ha egy Osonóhoz hasonló színikörhöz csatlakozik a gyerekük.

Soha senkivel nem voltam erőszakos, soha nem létesítettem szexuális kapcsolatot olyan személlyel, aki nem volt döntésképes (akár életkor, akár élethelyzet vagy mentális állapot okán) és a tanítványaim közösségét – jelentse az már a hivatalos, drámatagozatos tanítványokat, vagy az öntevékeny és önkéntes Osonót –, nem tekintettem párkeresési terepnek. Ilyent közvetlenül maga az írás sem állít, – amikor a magánéletemmel kapcsolatos tényszerű dolgokat felhozza, akkor a látszólagos korrektség jegyében mindig kihangsúlyozza, hogy az illető már nem volt a tanítványom, vagy hogy már nagykorú volt –, viszont erőteljesen és hatékonyan szuggerál, másod-, vagy harmadkézből származó információkat és feltételezéseket tényként közölve.

Ez a sugalmazás annyira jól sikerült, hogy a Kulcsár írást elvileg csak szemléző Transtelex portál újságíróit is megtévesztette, ahol az éjszakai molesztálás története két héten keresztül már úgy szerepelt, hogy egy táborban történt, egy 17 éves diákommal, aki felháborodásában összepakolt és hazament.

Jelzésemre azóta javították, viszont azon kérésemet, hogy a javítást jelző lábjegyzetben feltüntessék, hogy tévesen szerepelt az, hogy diákom lett volna a Kulcsár történet szereplője, elutasították.

Másodsorban egykori tanítványaimhoz szólnék, akik vagy közreműködtek interjúalanyként vagy nem, de akiknek egy részét egyértelmű, hogy megbántottam, különben ez az írás nem jöhetett volna létre. Sajnálom.

Formálódó éveinkben szülők, nevelők, példaképek könnyen ejtenek rajtunk sebet, amit aztán szakemberrel kibeszélve próbálunk helyre rakni, hogy ne legyenek hatással a teljes életünkre. Felnőtt, sikeres színészeknek is a fülükben visszhangzik egy-egy erős kritika vagy elmarasztalás egykori tanáraik részéről, vagy a képzés során vélten vagy valósan méltatlan bánásmód.

Emberi hibáim, úgy mint a makacsságom, akarnokságom, szigorúságom vagy akár túlzottnak is tekinthető céltudatosságom minden bizonnyal alkalmassá tettek arra, hogy ilyen sebeket ejtsek rajtatok, vagy hogy érzékenységeteket ne vegyem eléggé figyelembe, vagy ne kezeljem a fontosságának megfelelően. Valószínűleg arra sem voltam teljesen alkalmas, hogy ezeknek a sérelmeknek a kibeszélésére úgy biztosítsak teret, ahogyan arra szükségetek lett volna, ezért aztán most csak találgatni (sem) tudok, hogy ki lehetett például az az egykori tanítványom, akinek tíz kilót kellett fogynia a cikk szerint, hogy beleférjen egy ruhába.

Csak remélni tudom, hogy bocsánatkérésem, vagy az, hogy a fájdalmatok iránt érdeklődést mutató újságírónak elmondhattátok mi bánt segít, segített. Nem vagyok meggyőződve, hogy segít, de remélem. Azért nem vagyok meggyőződve, mert van olyan egykori osonós, akitől a tízéves érettségi találkozón a csoport előtt is bocsánatot kértem egy sérelemért, amit felemlített, majd mikor autóval hazavittem újra bocsánatot kértem. Majd a két héttel ezelőtti FB nyilatkozatomra hozzászólásban reagált, elmondta, hogy ő is az interjúalanyok között volt és egy terjedelmes dokumentumban megosztotta, hogy miket nehezményez. Pityu, tőled itt külön is, még egyszer bocsánatot kérek! Őszintén remélem, hogy erre van szükséged, hogy segít, mert többet nem tehetek!

Harmadrészt akkor most a belgiumi alapítvány által finanszírozott, kampányszerűen megvalósított projekt két, nemzetközi-oknyomozó, tényfeltáró újságírójához is szólnék kicsit hosszabban.

Tisztelt újságírók!

Nem értek az újságíráshoz, nem tudom megítélni az önök munkájának minőségét, csak véleményem tud lenni róla. Olvastam Árpád írásait, azt látom, hogy intenzíven érdeklődik a színjátszás és oktatás iránt is, könyveket olvas a témában, határozott véleménye van, sőt konkrét javaslatokkal el is mondja, hogyan kellene az olvasmányai alapján az oktatást, a rendezést, a színjátszást és a nevelést csinálni. Én nem vagyok ennyire bátor, megmaradok ott, hogy véleményem van és akár tévedhetek is az önök szakmáját illetően.

Eddig például azt gondoltam, hogy a tényfeltáró oknyomozás, egy objektív műfaj, amibe elvileg nem férne bele erős ideológiai keretezéssel egész szakmáknak a minősítése. Árpád egy teljes fejezetet szentel annak a tézisnek a felállítására, hogy a színház, mint olyan egy strukturálisan elnyomó, hierarchikus, abúzusra épülő rendszer.

Az Osonó története és az én tevékenységem ebbe az előre felépített elméleti keretbe van beépítve és ezen a prizmán keresztül bemutatva. Ennek tudok be számos csúsztatást, elhallgatást és torzítást a velem foglalkozó írásban. Nem egyszerű ember vagyok erényekkel és gyarlóságokkal ebben a keretben, hanem ennek a toxikus rendszernek a megtestesítője. Gyanús és gyanúsított mindenki, aki eredményt ért el (tanár, rendező, edző), mert az eredményhez vezető erőfeszítés szerinte retorika „ami normalizálhatja a manipulációt, megalázást, vagy akár a szexuális visszaélést is”. A nézők – köztük a szereplők családtagjaival, barátaival, hozzátartozóival – szintén bűnrészesek voltak az ő megfogalmazásában, akik élvezettel nézték a színpadon folyó szadizmust. Szóval ez a „koncepció” (a színház = elnyomó rendszer) amennyire meg tudom ítélni megelőzi a konkrét esetet, és a konkrét eset, azaz az én munkásságom bemutatása ennek a koncepciónak a bizonyítására szolgál.

Hogy a Kulcsár írást idézzem, szerinte „Az egész oktatási rendszer arra alapul, hogy színészekből jól formálható egyedeket faragjon, és az eszközökben a rendezők sok mindent megengednek maguknak.”

30 évnyi színészi, rendezői, oktatói tapasztalattal a hátam mögött, ezt azért én árnyaltabban látom, ha értem is miből táplálkozik ez a kulcsári gondolat. Még nem találtam meg a módját annak, hogy hogyan lehet bármit is erőfeszítés, azaz izomláz, verejték és fegyelmezettség nélkül elérni, ez vagyok, ez a világnézetem, nem tudtam tanítványaimnak sem mást átadni, mint a saját világnézetemet. A kulcsári ideológiában viszont minden elnyomókra és elnyomottakra van osztva, az elnyomás eszköze a hatalmi pozíció és a hatalmi visszaélés. „Kiskorúakkal szembeni hatalmi visszaélés gyanúja merült fel” – tudtam meg egy partnertől még mielőtt Önök bármi érdemit hajlandók lettek volna elárulni arról, hogy milyen konkrét témával keresnek és milyen lesz a keretezés. Azt állították, hogy nincs előre eltervezett keret, koncepció, miközben az adott volt és csak a szemléltetőeszközt keresték hozzá.

Az oktató pozíciójára inkább „position of trust” azaz „bizalmas/bizalmi pozíció” kifejezéssel lehet hivatkozni, és hivatkoznak. Ugyanúgy hatalmi, azaz bizalmi pozíció, mint amit a közvélemény formálóiként Önök betöltenek és ezt a bizalmat véleményem szerint mindketten elárulták irányomba és az olvasók irányában is, amikor nem voltak hajlandóak semmi konkrétat mondani a készülő írásról. Megtagadták azt is, hogy a vádakkal szembesüljek, mielőtt az írásukat közzétették, majd Urfi Péter, a 444.hu portál újságírója azzal vádolt meg, hogy általánosságokat válaszoltam a nulla konkrétumokat tartalmazó kérdéseikre. Az írás jelentős részét kitevő, sok esetben név nélkül is átszövő Lóránd történeti vonal még csak utalás szintjén sem volt jelen a kérdésekben, miközben formailag sikerült kipipáni, hogy megkeresték a másik felet is és lehetőséget adtak a reagálásra.

Kedves Árpád! Nagyon szemléletesen leírta, hogyan molesztáltam Lórit álmában, de nem stimmel, Lórival még csak hasonló sem történt! Nem tudom milyen újságírói elvek indokolhatták, hogy ha két ember között és csak és kizárólag közöttük történik valami, akkor még csak meg sem kérdezi a másik felet, hogy saját képet alkothasson róla, hogy mi történhetett. A saját érdekében kellett volna megkérdezze, csökkentve annak kockázatát, hogy megvezetik.

Aztán Urfi Péter írásában azzal is megvádol, hogy válaszaimon érződik a jogászlogika, többször használom a „nem jellemző rám” megfogalmazást, amivel szerinte úgy akarok tagadni valamit, hogy tényszerűen nem tagadom. Elnézést kérek, de a kérdéseik és a megjelent írásnak a nem kis részében azt sem tudom mire gondolnak! Két oknyomozó újságíró kérdez úgy, hogy állít. Biztos nem ok nélkül, biztos nem alap nélkül teszik.

Urfi Péter írásaiban az állítja, hogy én „Fazakas Misi (anyakönyvezett nevén FazEkas Mihály)” vagyok. Tudom, hogy nem ok nélkül állítja, valahol biztosan így láthatta. Ellenőriztem az okmányaimat, Fazakas Mihály vagyok. Ha már „elszöszöltek” pár hónapot az ügyemmel – ahogyan írja –, akkor legalább a nevemmel kapcsolatban lehetne pontos.

Elismerem az újságírok azon szabadságát, hogy arról írjanak, amiről csak szeretnének és ahogyan jónak látják és nem vitatom, sőt magam is fontosnak tartom a témát amire a brüsszeli alapítvány anyagi forrásait elnyerték. Épp ezért szeretném kihangsúlyozni, hogy szerintem a téma társadalmi fontossága nem felmenti a körültekintő munkavégzés alól azokat, akik ezzel foglalkoznak, hanem éppen hogy nagyobb felelősséget ruház rájuk. Az írásban a hatalmi asszimetria kivételével majdhogynem az összes hívószó/kifejezés elhangzik, ami egy jól körülhatárolható világnézettel kapcsolatban fel szokott bukkanni. Ezeket csak ellenpontozni fogom lévén véleményesek.

– nőgyűlölő voltam, a fiúkat előnyben részesítettem: ahogy a felnőttképzéseim (sokszor visszatérő) résztvevőinek nagy része nő, úgy az Osonóban is mindig felülreprezentáltak voltak a lányok. Nem tudom megítélni, hogy tényleg elfogult voltam-e a fiúkkal szemben ahogy azt sem, hogy ha igen ez személyes elfogultságból adódott, vagy mert kevesebben voltak és nehezebb volt férfi szereplőt találni és a társulatban megtartani

– nemi sztereotípiákat erősítettem meg, a lányok mosogattak, a fiúk bölcselkedtek: nem volt cél a környezetünkben bevett nemi szerepek újraosztása, erre valószínűleg figyelhettem volna jobban, elnézést kérek azoktól, akiknek ez nem volt méltányos

– testszégyenítést alkalmaztam, fogyni kellett: nem érzem igaznak, voltak túlsúlyos szereplőink, adottságaikat beépítettük az előadásba

Aztán vannak olyan vádként felhánytorgatott elvárások a Kulcsár cikkben, amiket csak olyan ember tud megfogalmazni, aki a saját véleményén túl (azt is körülbástyázva az újságírói minőségének kijáró jogi védelemmel) valószínűleg még nem kellett felelősséget vállaljon egyébért, főleg nem “hormonviharos” kamaszokért.

Évente 4-6 tábort tartottunk, alkalmanként átlagban 30, 15-19 év közötti fiatalkorúak részvételével. Ezekben a táborokban fiúk, lányok közösen ettek, aludtak, tanultak, dolgoztak több napos ottalvással, több mint egy évtizeden keresztül és sikerült elkerülni nem kívánt terhességet, szexuális bántalmazást és egyéb olyan dolgokat, hogy mai fejemmel visszagondolva nem biztos, hogy mernék már vállalni ekkora felelősséget. A pedagógusok többségének rémálom már az is, ha a diák nem a padban ül. Az, hogy valaki fizikai, érzelmi interakció és többnapos együttlakást koordináljon, felügyeljen kamaszok között mekkora feladat, csak az tudja, aki ilyen területen dolgozik. Vannak színész kollégáim, akik ilyen foglalkozásokat ma már csak bekamerázott teremben hajlandóak csinálni és már egy jó ideje magam sem szervezek ilyen táborokat és foglalkozásokat.

Nem tudom, hogy oknyomozása során miből jutott Kulcsár Árpád arra a következtetésre, hogy amíg a Mikesben voltunk addig valaki legalább ránézett a körmömre és azért mentünk el onnan, hogy egyáltalán ne legyen felügyeletem, mivel a kapuson kívül, aki morgolódott, hogy már megint későn adtuk le a kulcsot senki nem foglalkozott velünk. Nincs erőforrás – pénz, idő, energia – egy ilyen amatőr színjátszó társulatot működtetni. Az eléggé egyedi életstílusom és „szektás megszállottságom” nélkül valószínűleg nem lenne most miről beszélni. A cikk azt írja, hogy már végzett színészként vettem át az Osonót. Nem, az Osonót már 11-es gimnazista koromtól vezettem, tanulmányaim alatt is visszajártam tréningeket tartani és utána is ugyanazzal a lelkesedéssel és bizonyos szempontból naivitással folytattam. Mindig volt egy főállásom és mellette csináltam önkéntes alapon, ingyen és bérmentve, sem táborért sem oktatásért ellentételezést nem elvárva. Nyolc éve élek Budapesten, öt éven keresztül ingáztam Sepsiszentgyörgyre tanítani, még azután is, hogy elköltöztem, az írás szerzője szerint „hirtelenül”.

De akkor ejtsünk szót a másik, az írásban kardinális szerepet betöltő dologról is a szektásságról, amit Kulcsár szerint a tanítványaim a nevelési és drámapedagógiai etalonnak számító kocsmai közönség ordibálásából kellett volna megértsenek. Hogy az Osonó szekta lenne az soha nem merült fel komolyan, a valóban kiemelkedő elhivatottságunkat illették ezzel a gúnyos címkével. Kulcsár Árpád azonban eléggé komolyan vette ahhoz, hogy két évvel ezelőtt magánbejegyzésben is leszektásozzon, most meg írásában megpróbálja bizonyíték-érvekkel is alátámasztani vélekedését. Azt írja, hogy a „szent színház” az én terminológiám, ezzel egyfajta bizonyítékát adva, hogy tényleg szekta voltunk. Ez megint nem igaz, illetve téves. Nem az én terminológiám, Peter Brook színházi forradalmár 1968-as, korszakalkotó könyvéből, „Az üres tér” című művéből származik és a „Szent Színház” koncepciója az egyik legfontosabb és leggyakrabban idézett gondolata. Brook leghíresebb rendezése, a kilencórás Mahábhárata (1985) a Szent Színház eszméjének talán legtisztább megvalósulása. Ezt nem mindig szokták tudni a kultúrkocsmákban, ezért sem ajánlottam többek között színház-szak tanárként a kocsmát diákjaimnak vagy az osonós tanítványaimnak. Hogy ez része lett volna a szektás működésre jellemző elszigetelésre az sem állja meg a helyét, mivel az Osonóban elég nagy volt a fluktuáció, megvoltak a különböző közösségeik úgy mint az iskola, diáktanács, néptánccsoport, vagy valamilyen sport, mint a cikkben háromszor is említett akut térdproblémás tanítványom, aki a színjátszás mellett a parkour (épületeken és egyéb akadályokon ugrálós) sportot űzte.

Erre is elfelejtettek rákérdezni a nekem elküldött kérdésekben, de én jómagam soha nem voltam vallásos, krétát ettem, hogy ne kelljen hittanórára mennem. A hitemre a színházon keresztül találtam rá, az egyik előadásunk kapcsán és egy unitárius lelkésznek köszönhetően. Az Osonóban már voltak olyan fiatalok, akik rendszeresen jártak a szüleikkel Taizébe és 2006-ban én is velük tarthattam. Nagyon megtetszett. Szóval ezt nem hoztam, magam is kaptam, és hálás vagyok érte. Azóta is, lehetőség szerint minden évben elmegyünk. Igen, elkezdtem szervezni az osonósokból és drámásokból álló csoportot, a buszos utazáshoz képest töredék áron, hogy minél több fiatal tudjon jönni, szülő-sofőrökkel, mindig ugyanott állva meg és sátrazva Bécsben vagy az olaszországi kukoricásban. Azt jól látja a cikk szerzője, hogy nagy hatással volt rám és az Osonó gyakorlatok, vagy szokások közé is van ami bekerült, például a csend keresése. De a Taize élménynek köszönhető az is, hogy az ottani szerzetesek példáját követve egy utód kinevelése mellett döntöttem és Lórit elkezdtem felkészíteni erre a szerepre, hogy adott esetben át tudja venni az Osonó Színházműhely vezetését.

Ha már elérkeztünk Lórándhoz, akkor beszéljünk írása két drámai fénypontjáról, az ominózus medvés játékról és Lóránd állítólagos éjszakai molesztálásáról. Ahogyan Ön is írja, 19 évvel a medvés gyakorlat után kerestek meg, magam már nem emlékszem a gyakorlatra azzal a részletességgel, amellyel beszámolt róla, ezért az Ön emlékezetére fogok hagyatkozni mikor azt mondja, hogy „Medvének egy 17 éves srácot jelöltek ki, akinek átsüt a lényén a kamaszkori erőteljes szexualitás. Ezt Fazakas Misi, az Osonó társulat vezetője nagyon jól tudja róla.”

Az elmúlt húsz év alatt több mint száz tábort tartottam, táboronként harmincnál több gyakorlattal, de Ön erre a húsz évvel ezelőtti túlzóra sikeredett gyakorlatra mondja azt a tényfeltárás jegyében, hogy „A fenti jelenet jól mutatja, milyen szellemiség uralkodott az Osonóban.” Lelke rajta, soha nem fogok a válaszom végére érni, ha belemegyek.

Írása a Lóránd vonalon vérzik el, itt van a legtöbb elhallgatás, csúsztatás, maszatolás, idővonalak szándékos homályban tartása, nemlétező ok-okozati összefüggések kierőszakolása. Mivel a megjelenése óta elég sokat foglalkozom az írásával nem kerülte el a figyelmemet, hogy bár nem jelzi megjegyzésben, de az írást a közzététel után több ponton szerkesztette, finomította és ezek is többnyire Lórándhoz kapcsolódnak. Ahogy a vádirat „törzsanyaga” is. Nem szándékom bántani Lórit, cselekedeteiért közvetve felelősnek is érzem magamat, az én tévedésem volt, hogy félreismertem. Nem lennék azonban őszinte, ha letagadnám, hogy Önre a manipulációk miatt viszont neheztelek.

Lóri 2007 nyarán vett részt egy osonós-táborban. Ez szerepel a cikkben úgy, mint a közös zuhanyzós (nem volt zuhanyzó, vedrekből mosakodtunk hideg vízben). Nagyon megtetszett neki az Osonó és ősszel leszervezte, hogy a csíkszeredai elméleti líceumban tartsuk meg az abban az évben bemutatott Részletek a bolyongás meséiből című előadásunkat. Később, mivel kiesett egy szereplő, felajánlottam neki, hogy helyettesíthetné. Mivel hokista volt (de egy sportsérülés miatt nem tudta folytatni), a szüleivel közösen döntve elvállalta a szerepet és 2008 januárjától már Szentgyörgyön járt iskolába. Próbáról autóval járt haza, kis lakást bérelt. Tavasszal egy fesztivál szervezésével teljesen magamra maradtam, ő volt az egyetlen, aki bekopogott az ajtómon hóna alatt egy laptoppal és megkérdezte mit tud segíteni. Együtt szerveztük a fesztivált, jó barátságba kerültünk és ez mentes volt bármiféle közeledéstől, vagy testiségtől. Májusban közösen gondolkodtunk arról, hogy érettségi után folytatná a munkát az Osonóban, és már nyáron segíthet táborokat tartani, hokista sporttapasztalata révén tudná vezetni a reggeli tornát és a bemelegítő gyakorlatokat addig is, míg eltanulja a tréningek tartását. A Művészetiben nem volt tanárhiány, az én óráimból adtam át neki. Ősztől, míg végül albérletet találtunk neki a velem szomszédos lépcsőházban, nálam lakott. Egy egyszobás kis garzonlakásom volt, egyetlen ággyal, azon osztoztunk több héten keresztül eseménytelenül. Mikor valaki nálam szállt meg akkor ez volt a gyakorlat és pár héten keresztül Lóri is így lakott nálam. Jó munkakapcsolatban és barátságban voltunk, a szüleink ismerték egymást, édesanyám mosott rá és sokszor főzött is, ő pedig elvitt egy többnapos szüretre a nagyszüleihez. Amikor az új albérletében elromlott a kazán akkor Taize hatására meg szolidaritásból én is 17 fokra állítottam a fűtést, bűntudatom volt, hogy ő fázik én meg fűtött szobában pöffeszkedek.

Egy év múlva ismerkedett meg az Osonóval Mucha Oszkár, aki a cikkben név szerint is említésre kerül, mégis el van hallgatva, hogy ő az, akit állítólag elválasztottam a barátnőjétől annak feltételeként, hogy csatlakozhasson az Osonóhoz. Ez nem igaz, ahogy az sem, hogy Mucha Oszkár nem szeretett volna élni a nyilatkozás lehetőségével, hiszen erre nem is kapott alkalmat. Ha szeretné majd elmondja ő az állítólagos elválasztását a barátnőjétől, amely ugyanúgy nem igaz, mint az sem, hogy Lóri nálam lakott volna, ezt az átmeneti időszakot leszámítva. Oszkár eleinte bentlakásban volt, majd Lórihoz hasonlóan átmenetileg nálam lakott az egyágyas megoldással. Miközben albérletet kerestünk neki jött az ötlet, hogy mi lenne ha közösen hárman bérelnénk egy három szobás lakást? Jobban is tudnánk osonós munkákkal foglalkozni, anyagilag is kedvezőbb és jól kijövünk egymással. Ezen mindannyian belelkesedtünk és így is lett, hárman béreltünk egy közös lakást.

Utólag elemezve, Lórándban Oszkár feltűnésével kialakulhatott egy versengés és szakmai féltékenység, de ebből keveset érzékeltem úgy én, mint Oszkár, de a kapcsolatunk továbbra is jó volt. A segítségemmel Lóránd elkezdett járni egyetemre és ebben anyagilag is támogattam. Nem úgy tekintettem és nem is úgy kommunkáltam, mint az én személyes támogatásom, hanem a „boríték” támogatta. Bibliai alapon kialakítottam azt a gyakorlatot, hogy a fizetésem 10%-át félreteszem a „borítékba” és abból támogatok ügyeket vagy személyeket. Lóránd kolozsvári útjait is a „boríték” támogatta. A kapcsolatunk annyira jónak tűnt, hogy Lóránd a cikkben állított molesztálása után 3 évvel felkért, legyek a bérmakeresztapja és 2011 május 21-én ott álltam mellette a szentség felvételekor. Amikor a kapcsolatunk megromlott úgy érezte nem segítettem, hiába érveltem azzal, hogy az óráimat átadtam, a tréningek tartására felkészítettem, utódomnak szánva tárgyalásokra vittem el. Nem tisztem a magánéletét kitárgyalni, de nem én, hanem maga az írás állítja tényként, hogy Lóránd három kiskorúval – köztük tanítványával is – intim kapcsolatra lépett. Gondolom az írás Lóránd bevallásán alapszik és mindenféle logikai bukfencekkel és nyakatekert érvelésekkel ezekért engem szeretne a cikk írója megtenni felelősnek. Sőt mi több, Lóránd elhajlásait az én bántalmazó természetem legfőbb bizonyítékaként tálalja Kulcsár, mintha az én termékem lenne. Értő olvasónak azt is látnia kell, hogy ha még meg is történt volna vele az éjszakai molesztálás, az papírvékony erőltetett mentség arra, hogy ez mögé bújva az újságíró megpróbálja felmenteni. Az az újságíró, aki elvileg kiskorúakkal szembeni visszaélések ügyében oknyomoz.

Mondanám, hogy Kulcsár Árpád elfogult Lórival szemben, de olyan mértékű elhallgatásokkal és csúsztatásokkal manipulál ebben a történetben, ami már nem elfogultság, hanem inkább összefonódás. Nem nevesíti, de egyébként a Lóri által tartott tornákról beszél, mikor azt mondja, hogy többen hánytak – amire én különben nem emlékszem –, Lóriról beszél akkor is, amikor kegyetlen játékmesterről értekezik és szintén Lóri túlkapásáról szól a „jeges víz és depresszió” rész, ugyanis Lóri önti nyakon jeges vízzel a lányt, aki utána egyébként (az elmesélés szerint bosszúból) összejön Lórival. A kapcsolatunk nem bírta el, hogy a Lóri által elmondott történetek egy idő után egyre kevésbé estek egybe a tapasztalt valósággal. A bizalmam akkor szállt végleg el, amikor a közösen bérelt lakásunkban véletlenül egy telefonbeszélgetés fültanúja lettem a csukott ajtón keresztül, amiből az derült ki számomra, hogy a boríték által finanszírozott kolozsvári tanulmányok helyett Lóri a hétvégét a szebbik nem kegyeinek keresésével töltötte. Az újságíró nem tudom mennyire van azzal tisztában, hogy amikor azt írja, hogy „Közben Lóránd is egyre nyomasztóbbnak érzi a hangulatot, nem találkozhat azzal, akivel szeretne.” – akkor itt egy frissen kilencedik osztályos diáklánya fölött megy a kesergés, akihez a közeledését igenis nem toleráltam! Elismerem, hogy felelősségem van abban, hogy nem vettem időben észre a játszmákat, biztos kezelhettem volna jobban. Olyan gyanú merült fel bennem vele kapcsolatban ami miatt ki kellett tennem az Osonóból és megszakítottam vele a közös munkát. Ezt ő nehezményezte, szerette volna úgy kommunikálni, hogy ő lép tovább és hogy erről adjunk ki közleményt. A távozásának körülményei sem felelnek a cikkben általa állítottaknak, erről az akkor közöttünk zajló e-mailezés is bizonyítékul szolgálhat. De ez csak egy a sok valótlanságból, amit nyolc oldalban sem tudtam mind megválaszolni (például hozzám soha nem jött ki mentő a drámások miatt, már Magyarországon éltem mikor ilyet hallottam, illetve az egyik hozzászólásban említették, hogy az Osonó ügyelőjéhez valóban egy alkalommal sok évvel ezelőtt mentő jött, teljesen más okból).

Összességében úgy érzem, hogy a Kulcsár cikk nem eseteket mutat be, amelyből kirajzolódik rólam az általa vázolt kép, hanem a már két évvel ezelőtt meglévő határozott véleményének alátámasztásához keres lehetséges példákat, gyakran a másod- és harmadkézből származó kisvárosi pletykákat emelve vádak szintjére. Nem tényfeltáró, hanem narratív fegyverként használ olyan történeteket, amelyeket dramatizálással emel trauma szintre, és szándékosan játszik rá az olvasóközönség sokkolására, ezzel is elfedve az írás tényszerűségbeli hiányosságait.

Az írás koronatanújának, Lórándnak a vádjaiban annyira biztos volt, hogy azokról engem meg sem kérdezett, Lóránd tetteit meg nem önállóan, hanem az én úgynevezett „rendszerem” révén értékeli, ami a valós felelősség eltakarását szolgálja. Erkölcsi alapon felmenti Lórándot, miközben cselekedeteinek ténylegesen dokumentált erkölcsi problémáit nem vizsgálja. Lóránd nem tanítványom volt, hanem fiatal, de nagykorú munkatársam, barátom, lakótársam akivel épp a kockázatos viselkedése és szavahihetőségének és megbízhatóságának hiánya miatt voltam kénytelen megszakítani a közös munkát.

A célom ezzel a nyilatkozattal nem az, hogy bárkit hiteltelenítsek, hanem hogy egy összetett történet másik oldalát is elmondjam – felelősséget vállalva, de nem bűnbakká válva.