Upor Lászlót, a Színház- és Filmművészeti Egyetem szeptember végén távozott vezetőjét a Magyar Hang.
Keresztény és nemzeti – halljuk számonkérően a két jelzőt. Ezek hiányát veti az egyetem szemére a hatalom és Vidnyánszky Attila is. A kérdésre, miért éppen ezzel és miért éppen most támadnak, Upor László úgy fogalmazott: “A két jelző pedig politikai kód, egészen mást jelent, mint amit eredetileg értünk rajta. (…) A hatalom nekünk szegezett kérdése valójában annyi, hogy velünk vagy ellenünk vagyunk- e.”
Arról is beszélt, hogy sokat gondolkozott: a leegyszerűsítve kultúrharcnak nevezett folyamatban az egyetem eszköz-e vagy cél: “Bizonyos szempontból mindkettő. Vannak emberek, közösségek, akiknek személyes és csoportambíciója a Színművészeti elfoglalása. Ugyanakkor az einstandolás a hatalmon lévők előrenyomulásának egyik állomása, fontos szimbolikus pont, ahonnan megerősödve lehet továbbnyomulni. Elképzelhető tehát, hogy egyesek szemében az egyetem megszerzése nagyobb diadal, mint amekkora jelentősége önmagában lenne a dolognak.”
Arról is faggatták, mi motiválhatja Vidnyánszky Attilát: “Az egyetem elleni szisztematikus harcot annak idején Kerényi Imre kezdte el. Tőle származik a kulcsmondat, hogy “mostantól mi jövünk”. Kerényi esete azért is különös, mert évtizedeken át volt a Színművészeti tanára. A kijelentés mellé hatalmat is kapott. Még tanított nálunk, amikor az egyetem ellen fordult. Vidnyánszky Attila és társai ennek az örökségnek a továbbvivői. Vidnyánszky – mint annyi állás, felelősség, befolyás halmozója – nem látja saját határait, csupán annyit észlel: van még a horizonton valami, ami nem tartozik a fennhatósága alá. Kapzsiság ez, nem anyagi, hanem szellemi értelemben. (…) Nem értek a játékelmélethez, de ha van olyan kategória, akkor ez egy lose-lose játszma. Senki sem nyerhet, ellenben mindenki veszíteni fog rajta. A szemben álló felek, a közönség, a közösség, a magyar kultúra, a magyar politikai kultúra, a közgondolkodás, a társadalom” – vélekedett Upor László.
“Parancsokkal, utasításokkal, pénzzel látszólag mindent meg lehet oldani. A szervátültetés azonban nem egyszerű dolog. Ha túl sok életfontosságú szervet cserélnek ki egyszerre, és nemcsak a szívet, de a tüdőt és a májat is transzplantálni akarják, akkor nem biztos, hogy a páciens felépül” – tette hozzá.
Arról szólva, mit veszít a hazai színházi és kulturális élet, ha tönkremegy a Színművészeti Egyetem, úgy nyilatkozott: “Az egyik konkrét, de nehezen megfogható következmény, hogy bizonyos – manapság a belterjesség jeleként emlegetett – tanári iskolák, nagy hagyományú szellemi műhelyek megszűnnének. Az egyetemen Paulay Edéig visszavezethetően mesterről tanítványra száll a tudás. A tudásátadás, a mester- tanítvány viszony – szemben a vádakkal – szabad, autonóm embereken, nyitott szellemi közegen alapul. Nem klónokat gyártunk, hanem a hagyományt kritikusan, megújítva, egyszerre folytatva és megtagadva visszük tovább. Egy példa: Bodó Viktor Székely Gábor tanítványaként közvetlenül az ő hagyományát folytatja. Mégsem hiszem, hogy bárki azt gondolná: Bodó Viktor “ugyanolyan típusú” színházi rendező – vagy akár pedagógus -, mint Székely Gábor. Az elpusztított hagyomány viszont már nem éleszthető újra. A másik veszély: ha sikerül a Színművészetit ellehetetleníteni, az mint negatív példa jelentősen szűkítheti az oktatás, a művészet és a kutatás szabad szellemi terét. Ez pedig visszahat az egész társadalomra”.
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2020.10.09 – 4. oldal