„Én nem felejtem el, kit ismertem meg” – Juhász Anna személyes sorokkal állt ki Vadász Dániel mellett

Személyes Facebook-bejegyzésben állt ki Vadász Dániel mellett Juhász Anna. Az irodalmár felidézte közös debreceni munkájuk kezdetét, az elmúlt év kulturális találkozásait, és hangsúlyozta: továbbra is bízik abban az emberben, akit megismert. Arról is írt, hogy bejegyzését nem búcsúnak szánja, és további közös történetekben reménykedik Debrecenben.

Juhász Anna sorai:

Vannak pillanatok, amikor nehéz megszólalni. Nem azért, mert nincsenek szavaink, hanem mert ami igazán fontos, azt szeretnénk pontosan, tisztán és méltósággal kimondani.

Tegnap óta sok minden kavarog bennem. Fájdalom, értetlenség, szomorúság. De mindezek fölött van valami, ami sokkal erősebb: a szeretet és a tisztelet.

Én nemcsak a művészt, a szakembert, az alkotó embert ismerem Vadász Dánielben. Ismerem azt az embert is, aki a munkáját hivatásnak tekinti, aki hisz a közösség erejében, aki figyel másokra, aki építeni szeret, és aki akkor is teljes szívével fordul a színház és a kultúra felé, amikor ez nem könnyű.

Tavaly szeptemberben, amikor Dani szinte ismeretlenül megkeresett, még nem sejthettem, mekkorát fordul majd az életem (igen, sok tekintetben). Egy olyan munkára hívott, amely az otthonomtól több száz kilométerre várt rám. Nem volt magától értetődő döntés igent mondani. De volt valami abban, ahogyan a terveiről, a színházról, a közös lehetőségekről beszélt, ami az első pillanattól meggyőzött.

Nem pusztán egy munkát ajánlott. Egy ügy mellé hívott.

Egy olyan közeg megteremtésére, ahol az irodalomnak ugyanolyan természetes helye van a színház falai között, mint a különböző műfajoknak, előadásoknak és alkotói találkozásoknak. Ahol a művészetek nem elválasztják, hanem gazdagítják egymást. Ahol a színház nemcsak előadások helyszíne, hanem gondolatok, történetek, beszélgetések és emberi kapcsolódások otthona is lehet.

Ez a cél idővel már nem az ő terve volt, hanem a mi közös ügyünk. Sokunké. Együtt hittünk benne, együtt dolgoztunk érte, és együtt örültünk minden apró és hatalmas eredménynek, minden találkozásnak. A Társalgónak, a költészet napi kitelepülésnek, az irodalmi estnek a Nagytemplomban, a beszélgetéseknek rendezőkkel, színészekkel, szakemberekkel, csodás írókkkal. A több ezer embernek, akik új látogatóink lettek.

Tudom, mennyi munka, hit és elkötelezettség van mindabban, amit Dani létrehozott. És lehet, hogy ez az út most itt, éppen abban a városban, ahonnan egykor elindult, véget ér. Sokan voltunk mellette, sokan hittünk abban, amit képviselt, és bizonyára voltak olyanok is, akik másként látták a munkáját, a döntéseit vagy az elképzeléseit. Ez természetes. Én azonban egyetlen pillanatig sem kételkedem abban az emberben, amit benne megismertem. Egy olyan világban, ahol néhány perc alatt véleményt, sőt olykor ítéletet formálunk egymásról a közösségi médiában, nem könnyű megőrizni a józanságunkat és a tisztánlátásunkat.

De tulajdonképpen mit ér a szeretet, a tisztelet, a közösen megélt munka és a sokszor hangoztatott összetartozás, ha nem állunk egymás mellé? Én nem felejtem el, kit ismertem meg, miben hittünk együtt, és miért tartom fontosnak, hogy ezt most is elmondjam.

Szeretem Debrecent. Őszintén. Ez a város az elmúlt egy évben sokkal többet adott nekem, mint amire számítottam. Évtizedek óta visszajárok ide, hisz az irodalmon keresztül embereket, történeteket, találkozásokat, barátságokat kaptam és olyan pillanatokat, amelyekért mindig hálás leszek. Most, egy év alatt pedig megismertem egy nyitott, kíváncsi, értékekre fogékony közösséget, amely újra és újra megerősített abban, hogy az irodalomnak, a kultúrának és a személyes találkozásoknak ma is különleges erejük van.

De ez most nem búcsú. Nem is szeretném, hogy annak hangozzék. Hiszem, hogy még sok történet, találkozás és közös gondolat vár ránk Debrecenben. És ez a bejegyzés valójában nem is rólam szól. Nem az én utamról, nem az én érzéseimről, még csak nem is arról, hogy mit hoz a holnap.

Hanem arról az emberről, aki egy évvel ezelőtt hitt egy elképzelésben, és másokat is képes volt maga mellé állítani. Aki nemcsak tervezett, hanem tett is azért, amiben hitt. Elég régóta dolgozom a szakmában, tudom, hogy a valódi érték nem egy pozícióban, nem egy címben és nem egy intézmény falai között létezik. Hanem azokban, akik hittel dolgoznak, és akiket a munkájával, a gondolataival, a hitével megérintett.

Ebből pedig jó sokan vannak. Büszke vagyok rád, Dani.