Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat – jelentette be csütörtök délután Mats Malm a Svéd Akadémia főtitkára. A hivatalos indoklás szerint a magyar író az imponáló, látnoki prózájáért részesült az elismerésben, amelyik az apokaliptikus terror közepette világít rá a művészet jelentőségére.
„(…) a művészet, ennyit még én is tudok, az nem az anyagi vagy szellemi tárgyakban megjelenő báj, a nagy szart, már bocsánat, a művészet, az nem valami tárgyban van, az nem esztétikai kijelentés, nem valami message, nincs message, meg egyáltalán, a művészet az csak kapcsolatban van a szépséggel, de nem azonos vele, és főleg nem korlátozódik a bájra, sőt, a maga rendkívüli módján elüldözi azt, tehát nem a könyvben, a szoborban, a festményben, a táncban, a zenében kell keresni, mivel nem is kell keresni, hisz azonnal felismerhető, ha ott van (…)” (Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért)
Krasznahorkai László, a Sátántangó (1993), a Háború és háború (1999) és a Báró Wenckheim hazatér (2016) szerzője 1954. január 5-én született Gyulán. 2023 decemberében a Friderikusz Sándornak adott interjújában mesélte, hogy Franz Kafka műve, A kastély miatt lett író – „egy büdös szót nem értettem belőle, és ma sem értek” – anélkül valószínűleg a zene felé fordult volna. Eredetileg egyetlen könyvet akart írni – az lett a Sátántangó –, és Tarr Bélát teszi felelőssé azért, hogy folytatta, mert a könyvéből készült film forgatókönyve miatt a Sátántangót újra el kellett olvasnia, és észrevette, hogy mekkora kudarc lett belőle.
Krasznahorkai Lászlót évek óta az irodalmi Nobel-díj egyik fő várományosának tartják. Ő maga erről nincs túl hízelgő véleménnyel, azt, hogy fogadni is lehet rá, az angol fogadóirodák létezésének tulajdonítja, aminek semmi köze ahhoz, ami a Svéd Akadémián történik – mondta. – A külföldi könyveim honoráriumából egy idő óta meg tudok élni. Valahol éppen elhagytam a puritán életmódot – válaszolta arra a kérdésre, hogy szüksége lenne-e a Nobel-díjat kísérő pénzjutalomra.
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál” – 2020-ban a görög Literature magazin az év legfontosavbbjának nyilvánította a Sátántangónak ezt a mondatát.
A legutóbbi magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, Kertész Imre volt 2002-ben.
2024-ben a világhírű dél-koreai írónő, Han Kang kapta az irodalmi Nobel-díjat.