Meghalt Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus, érdemes és kiváló művész, tudatta a család pénteken az MTI-vel. A fotóművész 95 éves volt.
A fotóművész 2017-ben kapta meg a Kossuth-díjat, az akkori indoklás szerint „a magyar vizuális kultúra egyik meghatározó szereplőjeként elsősorban a hazai színházi élet kulisszák mögötti világának dokumentarista stílusú, valósághű megörökítését szolgáló, példaértékű szakmai alázattal végzett művészi munkája elismeréseként”.
Keleti Éva 1931-ben született Budapesten. 1949-től az ELTE Természettudományi Karán fizika-kémia szakon tanult. 1951-ben otthagyta az egyetemet és a Magyar Fotónál dolgozott, elvégezte a riportertanfolyamot Vadas Ernő és Langer Klára tanítványaként. 1955-től riporter volt a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, a Magyar Távirati Irodánál, 1976 és 1989 között az Új Tükör képszerkesztője és fotóriportere, 1991-től a HT Press, a Gamma Képügynökség, 1992-től az Europress fotószerkesztőségének vezetője volt.
1976-ban sajtófotót tanított Indiában a Press Institute felkérésére, tanított a Magyar és a Nemzetközi Újságíró Iskolában. A 2000-es évek elejétől az MTI-nél a nemzeti hírügynökség fotókincseiből válogató Riportművészet című fotóalbum-sorozat szerkesztője volt. A színházi fényképezésben iskolát teremtett. Ezen fotóinak legtöbbje arról a színpadi eseményről szól, amelyen készült, de némelyik a magyar fotótörténet része is lett. 1990-ben Magyar Fotóriporterek Társaságának (korábban: Magyar Fotóriporterek Kamarája) alapító tagja, 1997-től elnöke. Több alkalommal tagja volt a World Press Photo és az Interpress Photo zsűrijének. 2015-től a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke.
Nevéhez fűződik számos jelentős, de elfeledett fotóművész munkásságának újrafelfedezése. Ezek közül is kiemelkedő volt Várkonyi Lászlónak, az 1930-1950-es évek egyik legjelentősebb magyar portréfotográfusa hagyatékának kiállítása 2010-ben. 2016-ban Kontakt – Keleti Éva fotói címmel nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban a fotográfus művészekről készített, eddig kiállításon nem szerepelt 85 felvételéből.
Hat évtizedes életművét a Műcsarnok 2019 végén, 2020 elején Élet/Kép címmel nagy sikerű retrospektív kiállításon mutatta be. 2023-ban Amit még nem láttatok… – Keleti Éva címmel nyílt az MTVA Fotóarchívumának kiállítása a korábban nem látott fotóiból az Aranytíz Kultúrházban.
2024-ben az életműkiállítás a bécsi Collegium Hungaricumban is megtekinthető volt, ennek anyaga az osztrák fővároshoz kapcsolódó felvételekkel egészült ki. 2025-ben Szubjektív címmel nyílt kiállítás 2022-ben és 2023-ban készített színészportréiból a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában.
Keleti Évát 1975-ben Balázs Béla-díjjal, 1987-ben érdemes művész címmel, 1997-ben Arany Tulipán-díjjal (World Press Photo), 1999-ben életműdíjjal, 2000-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2005-ben Táncsics Mihály-díjjal, 2007-ben Aranytollal, 2008-ban Prima Primissima-díjjal, 2013-ban kiváló művész címmel ismerték el. 2017-ben kapta meg a Radnóti-díjat, 2019-ben Budapestért Díjat kapott. 2021-ben Goldmark Péter Károly-díjjal tüntették ki, 2023-ban Életmű Pulitzer-emlékdíjjal és Budapest díszpolgára lett.
Gyakran beszélt a filmes korszak és a digitális fotózás közötti különbségről is. A régi időkben egy tekercs film 24 kockája komoly fegyelmet követelt: nem lehetett végtelen számú felvételt készíteni, minden exponálásnak súlya volt. Szerinte ez a korlát a fotósok gondolkodását is formálta, mert minden kép előtt valódi döntést kellett hozni. Ennek ellenére idős korában is nyitott maradt az új technikákra, és kilencven felett is aktívan dolgozott, bár gyakran megjegyezte, hogy az ötletei száma nagyobb, mint a fizikai ereje.
Keleti Éva, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművész egész pályáját végigkísérték azok a gondolatok, amelyek a fotográfiát mindenekelőtt emberi kapcsolatként értelmezték. Több mint hetvenéves munkássága során nemcsak ikonikus képeket készített a magyar színházi és kulturális életről, hanem számos interjúban beszélt arról is, mit jelent számára a fényképezés, a bizalom és az idő.
Számára a kamera nem csupán eszköz volt, hanem kulcs olyan helyzetekhez és találkozásokhoz, amelyekhez másként nem juthatott volna el. Meggyőződése szerint a fotográfia lényege mindig az ember: az arc, a gesztus, a személyiség megmutatása.
A fotográfia és az idő kapcsolatáról is gyakran beszélt. Úgy látta, hogy a modern világ egyik legnagyobb problémája az idő hiánya: „A mostani világ pont az időt nem hagyja meg a fotónak.” Szerinte a rohanás elveszi azt a nyugalmat, amely a személyes, mély képek megszületéséhez szükséges.
A színházi fotózás kapcsán különösen sokat beszélt a bizalom szerepéről. Megfogalmazása szerint „a színészek megbíztak bennem, én meg megbíztam bennük”, és úgy vélte, hogy „nem szabad hazudni a színésznek, mert ő azt rögtön tudja”. A portréfotózást rendkívül intim műfajnak tartotta, mert szerinte a modell „meztelenebb, kiszolgáltatottabb a fotós szemének, mint azt gondolná”. Ez a gondolat jól mutatja, mennyire érzékenyen viszonyult az általa fényképezett emberekhez.
Fotó: Hegedüs Róbert/ MTI