Schilling Árpád: „Tisztelet és köszönet a színház elszánt harcosainak”

A Nemzetközi Színházi Világnap alkalmából erőteljes hangvételű bejegyzést tett közzé Schilling Árpád, amelyben az elmúlt másfél évtized magyar színházi folyamataira reflektált, és kiemelte a független színházi szféra kitartását. A rendező szerint az ünnep nemcsak a színházról szól, hanem azokról az alkotókról és háttérben dolgozó szakemberekről is, akik „a lehetetlen körülmények ellenére sem adták fel” munkájukat. Posztjában hangsúlyozta: rendezők, színészek, dramaturgok, technikusok, szervezők és pedagógusok egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar színházi kultúra megőrizze szakmai és etikai alapjait.

Ma van a Nemzetközi Színházi Világnap.

Ha már ünnep, akkor essen szó azokról, akik ebben az elmúlt másfél évtizedben mindent elkövettek azért, hogy maradjon valami a szakmából, az igazi művészetből, a nézők, a színházszerető közönség iránt érzett felelősségérzetből és elköteleződésből. Színházi emberek, nemcsak igazgatók, rendezők és színészek, de dramaturgok, adminisztrátorok, menedzserek, szervezők és technikusok, jegyszedők és ruhatárosok, kritikusok és fesztiválszervezők, színházi tanárok és drámapedagógusok, akik a lehetetlen körülmények ellenére sem adták föl, akik nap mint nap folytatták reménytelennek látszó küzdelmüket az elnyomó, szakmaiatlan, kulturálatlan pártpolitikai alapon szelektáló potentátokkal szemben.

Miközben színházi műhelyek (Szputnyik, K2, Tünet stb.), befogadóhelyek, fesztiválok tucatjai szűntek meg, felszámolták az SZFE-t, a magyar színházművészet legendás mestereit, Ascher Tamást, Székely Gábort, Zsámbéki Gábort hurcolták meg, ellehetetlenítették a szakmapolitikai szervezeteket (Kritikusok Céhe, Magyar Színházi Társaság, FESZ), megvonták a támogatásokat a függetlenektől, a bábművészektől, és mindenkitől, akik nem voltak hajlandóak feladni szigorúan szakmai hozzáállásukat, mégis a valódi színházcsinálók, a szakma és etika mellett elkötelezettek kiálltak a magyar színház hagyományai és újító szándékú kezdeményezései mellett, hogy maradjon valami a hatalomtól független, szabad és autonóm magyar színházi kultúrából. A színházi hősöknek volt elég akaraterejük és a lehetetlen körülmények ellenére is működőképes tervük arra, hogy fenntartsanak inkubátorházakat, színházakat, társulatokat, sőt még iskolákat is. Csakis az ő áldozatos és fáradhatatlan munkájuk eredménye, hogy nem veszett el minden, hogy maradt biztos alapja annak, hogy egy megváltozott politikai klímában újra felvirágozhassanak a magyar színház nemzetközileg méltán elismert értékei.

A Jurányi, a Trafó, a MU, a Szkéné, a Freedom és FreeSZFE Egyesület, az Átrium, a Budapesti Színészképző, a Dante Közösségi Tér, a Közép-Európai Táncszínház, a MASZK Egyesület, a Pintér Béla Társulat, a Stúdió K, a Proton Színház és még sokan mások a szisztematikus ellehetetlenítés, a kormánypárt keltette szélvihar ellenére is állva maradtak. Ez nem lett volna lehetséges az áldozatos közönség nélkül, akik mindig és minden támogatást megadtak a szabadságra vágyó és azt megtestesítő művészetnek. A színházszerető, kultúrára éhes és bátor közönség, ha kellett adakozott, ha kellett kifizette az emelt helyárakat, vagy éppen tüntetéseken vett részt, a nyilvánosság tereiben fejezte ki kiállását az önkifejezés szabadsága és a progresszív irányzatok mellett.

Csak néhány név a teljesség igénye nélkül, akik a harcot nem adták fel, és akik szervezői képességükkel, szolidaritási kezdeményezéseikkel, éppen támogatásukkal járultak hozzá ahhoz, hogy a magyar színházi kultúra független maradjon: Kulcsár Viktória, Rihay-Kovács Zita, Erős Balázs, Szabó György, Barda Beáta, Csató Kata, Veszprémi Judit, Forgács Péter, Ugrai István, Zsedényi Balázs, Gyarmati Kata, Jászay Tamás, Tompa Andrea, Herczog Noémi, Szabó Attila, Csóka Tímea, Büki Dóra, (Lengyel Anna), Formanek Csaba, Balog József, (Mátyás Irén), Magács László, Karácsony Gergely, Gáspár Máté és így tovább, a felsorolás szabadon kiegészíthető.

Különösen fontos emítést tenni a színházi nevelési műhelyekről, amelyek a legfontosabb munkát, a fiatalok demokratikus nevelését végezték, több tízezer fiatal köszönheti nekik, hogy az iskolákat és a mindennapokat leuraló hatékony elnyomói technikák ellenére is lehetőségük volt tapasztalást szerezni egy szolidárisabb, komplexebb és egyéni felelősséggel járó világ létezéséről. A Káva Kulturális Műhely, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és más hasonló szervezetek heroikus munkát végeztek, és minden elismerést megérdemelnek.

Egy nevet emelnék ki az alkotók közül, aki az elmúlt másfél évtizedben a független színházcsinálás szimbolikus alakjává, egy fajta ikonná nőtte ki magát Magyarországon: Pintér Béla, akinek nevét éppen idén húzták ki a Kossuth-díjról döntő bizottságban. Béla megtestesít mindent, ami a magyar színházi kultúrát egyedivé teszi. Autonóm, független, szabad, radikális és zseniális.

Egy másik személyt pedig azért emelek ki, mert példamutató odaadással támogatta mindig is saját vagyonából a magyar színházi kultúrát. Támogatta hajdan az SZFE-t, de a FreeSZFE-t és a Budapesti Színészképzőt, a Jurányit és még egy sor társulatot és projektet. Ó Polgár András a magyar színházi kultúra odaadó és alázatos mecénása.

Bízom benne, hogy jövőre a színházi világnap valódi ünnep lesz, amikor az arra érdemesek végre nem a szenvedéseikről, a meghurcolásukról, hanem örömeikről és eredményeikről emlékezhetnek majd meg.

Tisztelet és köszönet a színház elszánt harcosainak, és a színházszerető közönségnek, támogatóknak és önkéntes segítőknek, akik soha nem adták fel.

Éljen soká a független és szabad színházművészet!