Lovass Ágnes valahai kellékesként, majd asszisztensként, ügyelőként, színházi mindenesként, de elsősorban súgóként szakmája mestere és megszállottja. Most Súgókönyv címmel jelentkezik egy olyan kötettel, ami a kulisszák mögé kalauzolja olvasóit.

Lovass Ágnes ezzel a könyvvel a kezét nyújtja felénk, hogy vele útnak induljunk a színházi kulisszák mögötti titokzatos világba, és szórakozva-tanulva együtt araszoljunk az olvasópróbától a premier felé. Utunk során olyan művészekkel és általuk olyan történetekkel ismerkedünk meg, akik és amik bizonyítják: mindez munka és varázslat.A könyv minden sorát hitelesítik a szerző neves játszótársai: Udvaros Dorottyától Blaskó Péterig, Mucsi Zoltántól Tompos Kátyáig…

Lovass Ágnes alázatos, pontos, fegyelmezett és szenvedélyes. Ez a humorral oldott szenvedély sugárzik a könyv lapjairól – mely könyv felszabadító örömet és játékos kedvet ad annak is, aki „csak” szereti a színházat, és annak is, aki tanulja azt.

A Súgókönyv előrendelhető itt.

A kérdésre, mitől lesz valaki jó súgó, egy interjúban azt felelte Lovass Ágnes:
„A lényeg az – és ez egyébként minden színházi háttéremberre igaz -, hogy tudatában kell lennie: ő a színészek segítésére van ott. Rám leginkább a próbákon van szükség, előadáson már csak biztonságérzetet nyújtok azzal, hogy ismerem a darabot, ismerem a színészt, tudom, miben bizonytalan. Persze el kell telnie legalább három évnek, mire kitanulja az ember a szakmát. Egy-két, nyolc bemutatót végig kell csinálni rosszul, hogy a kilencedik jól sikerüljön. Sok múlik azon is, hogy a kollégák meg tudják-e tanítani az embert arra, amire kell, és ő befogadó-e erre. Meg kell némi ritmusérzék is. Én zenei általánosba jártam, próbálkoztam zongorázással is, de hála istennek eltanácsoltak. Egy alapot viszont kaptam, amit tudok használni. A fülnek meg kell szoknia, hogy milyen dinamikát használ a színész, mert ha eltér attól, az jelzi, hogy baj van, valamin gondolkodik, ergo el fogja felejteni a szöveget. Ehhez fül kell. És a tiszta beszéd is fontos.”

Azt is hozzátette: „Vannak például raccsoló kolléganők, nekik nehezebben megy. És az is fontos, hogy bátor legyen az ember. Ismerek olyan kolléganőket is, akikből ez hiányzik, és nem nagyon megy nekik. Képzeld csak el: ott áll a színész mondjuk tíz méterre tőled, és a hangodnak el kell érnie hozzá, a néző viszont marha közel van. Nincs kegyelem, dönteni kell. Hozzáteszem, a pályám elején azért bátrabb voltam, a Lulu idejében még mondtam azonnal, ma viszont már kivárom a szakszervezeti tíz másodpercet, mert tudom, hogy a színésznek kínos, ha súgnak. Kívülről persze nem az, voltam én már színházban, hallottam kollégát dolgozni, és nem volt kínos. De a színész szempontjából másképp van ez.”

Lovass Ágnes szerint tízből nyolcszor minden szöveget el lehet mutogatni, vannak egyezményes jelek is, a színészek pedig csodálatosak, úgy át tudják játszani magukat egyik bakiból a másikba, hogy csak na: „Egy művészi csellel még a koreográfia ellenében mozogva is meg tudnak úgy fordulni, hogy a látóterükbe én is bekerüljek. Ehhez viszont kell az is, hogy látható legyek. A Katona József Színházban állandó közelharcot vívtam a díszlettervezőkkel, hogy ne falazzanak be teljesen, legyek megvilágítva, rám tudjon nézni a színész.”

Azt is elárulta, hogy pályája során egyetlenegyszer ült súgólyukban, Székesfehérváron: „Ott még maradt egy, de akkor sem dolgoztam. Nagyon kényelmetlen, úgy ül benne a súgó, mint egy űrhajó pilótája, viszont látja az egész színpadot, meg van világítva, a hangja a színészek felé megy, a nézőtér irányába pedig elfogja a kagyló. Iszonyatosan jó.”

Arról szólva, ha nem lyukból, akkor honnan súg, kifejtette:
„Ó, súgtam én már mindenhonnan. Voltam galérián a színészek feje fölött, ültem oldalt egy villanyórában, jelmezben a színpadon, súgópéldány nélkül… Ezt el is mesélem. Csináltunk egy darabot a Katonában, és már a próbaidőszak elején megkértem a díszlettervezőt, hogy gondoljon rám, csak egy résre lenne szükségem két fal között. Mondta, hogy jó, persze. Aztán beérkezett másfél héttel a bemutató előtt a díszlet, rés persze nem volt, én meg hátul ültem, és még a színészek hátát sem láttam. Mint minden nagy történet, ez is Zsámbéki Gáborhoz kötődik. Hatalmas patáliát csaptam, ő meg rám nézett: „Ágnes, valami baj van?” Igen, ezt így nem lehet csinálni! „Tudja a szöveget?” Persze. „Jó, akkor hozzanak neki jelmezt, széket, üljön be, de példány nem lehet nála.” Én még úgy életemben nem voltam betojva. 95 százalékig tényleg tudtam a darabot, de a maradék ötöt be kellett magolnom, aztán ki kellett ülnöm. Ott jöttem rá igazán, hogy milyen nagy dolog a színészet. Mi, földi halandók nem tudjuk azt, amit a színészek. Úgyhogy minden tisztelet kijár nekik, igenis ki kell fogni a lovat a hintójuk elől, mert ők valami olyanra képesek, amire mi nem.”

A teljes interjú Bus András tollából itt olvasható.

Lovass Ágnessel a Klubrádió is készített interjút, amelyet itt hallgathatnak meg.