Két közönségkedvenc színésszel beszélgetett Szegő András a Nők Lapjában, Halász Judittal és Szacsvay Lászlóval. Az alábbiakban Szacsvay László nyilatkozatát szemléztük, amelyben pályájáról és arról is mesél, mit tanult meg az első főiskolai óráján.

Évtizedek óta a magyar színjátszás élvonalába tartoztnak Halász Judittal, és munka közben soha nem találkoztak egymással. A kérdésre, hogy csinálták ezt, Szacsvay László elmondta: „A 70-es évek közepén, amikor a Nemzeti Színház tagja voltam, valamiért bejött Törőcsik Marihoz a kor másik két nagyágyúja, Psota Irén és Ruttkai Éva. Én is ott lebzseltem a színfalak mögött, és döbbenten hallottam, amint arról panaszkodnak, hogy soha nem tudtak hármasban egy darabban játszani, pedig mennyire szeretnének! Ők hárman, a legeslegnagyobbak nem tudták elintézni, hogy kapjanak akár egyetlen alkalmat, hogy hárman együtt színpadon legyenek! Kérdezem, akkor én hogyan jöhetnék ahhoz, hogy azt kérhessem, partnere lehessek Halász Jutkának, akinek egyébként nagy rajongója vagyok. Nekem így is ajándéka a sorsnak, hogy Marikával többször is játszhattam együtt a Nemzetiben.”

A Nemzet Színésze arról is beszélt, csapatember volt világéletében: „Ha egy autóból hiányzik egy csavar, a kocsi már nem megy sehova. Sosem felejtem el, anyám mesélt egy meghatározó színházi élményéről. Azt mondta: ,,Nem tudom, kisfiam, láttam valahol egy előadást. Hogy mi volt a címe, nem emlékszem, hogy ki írta, arra pláne nem, de egy dologra igen. Valaki átment a színen, csuklott egyet, és azt mondta: emlegetnek.” Utóbb kiderült, hogy Kiss Manyi volt! Erre emlékezett anyám 40-50 év távlatából. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy jó nézés, gesztus, mondat sokszor többet jelent a nézőknek, mint egy főszerep. Mert hát ez a pillanat művészete, szokták mondani.”

Arról szólva, tudja-e, hogy minden kollégája szereti, azt mondta: „Talán érzem. Például most lettem halhatatlan, a közönség szavazata alapján. És nem volt senkinek kifogása ellene. Ez örömteli dolog, és hát én sem mondtam soha senkire semmi bántót. Mindig örültem mások sikerének, és soha nem gondoltam azt, hogy ezt vagy azt inkább nekem kellett volna eljátszanom, pedig ilyen is van, főleg egy társulaton belül. Hát nézd, ez a pálya ,,túl látszó”. Szerintem az emberi tehetség – bármilyen területen – körülbelül tíz évre szól. Ez jelentkezhet elszórva, nagyobb szünetekkel, vagy lehet egyben tíz aktív, alkotó év, a többi csak ismétlés vagy a régi dolgok átformálása. Nem könnyű a tehetséggel bánni.”

A felvetésre, miszerint most idősebben egyre felvillanyozóbb, egyre izgalmasabb színész, úgy reagált: „Ádám Ottó volt az osztályfőnökünk a főiskolán, aki az első órán megtanította a szakma lényegét. Bejött, leült a katedrához, 15-20 perc néma csönd következett. Senki nem tudta, mit csináljon. Halálos csönd. A tanár úr hirtelen megszólalt, és azt mondta: ,,Na, gyerekek, aki úgy gondolja, haza akar menni, az álljon fel és távozzon!” Erre még nagyobb csönd lett, aztán megint megszólalt: ,,Mit hallott ez alatt az idő alatt, amíg csönd volt?” És akkor el kellett mondani, ki mit észlelt. Döbbenten néztük, hogy miért. Hát mi a színészet? Egymásra figyelés! Koncentráció, nem árt, ha van egy kis memória. A többi kvalitás meg szerencse kérdése. Aztán rengeteget lehet dolgozni és javítgatni a részleteket, de az első órán a lényeget megtanította.”