Mivel lehet prózai rendezőket rávenni arra, hogy bábszínházban dolgozzanak? – kérdezi Markó Róbert rendezőt, a Presszó vendégét Szemere Katalin, aki elmeséli, tiniként mit élt át, amikor a soproni Janika-előadásban Trokán Péter a színpadon megevett egy komplett ebédet, és azóta miért akarta színpadra rendezni egy kondérnyi paprikás krumpli megfőzését. Kiderül a győri Vaskakas Bábszínház művészeti vezetőjéről, mit hasznosít a színházban teológiai tanulmányaiból, és miként lett jegyszedőből kritikus, sajtós, irodalmi tanácsadó, majd bábrendező. Hogyan kell úgy rendezni, hogy azt élvezze az óvodás meg a szülő is, és miért érdekli előadásaiban a hatalom természete. Szó lesz életünk túlszabályozásáról, félbeszakadt hegedűs-karrierről, és el nem nyert színházigazgatói posztról. Azt is megtudjuk: hogyan alakult barátsága Ladányi Andrea Kossuth-díjas koreográfussal.

Markó Róberttel Szemere Katalin beszélgetett a Presszóban.
A PRESSZÓT ITT KÖVETHETIK A FACEBOOKON!

– Minek kellett történnie ahhoz, hogy a báb olyan trendi műfaj legyen, mint amilyen most?

– A rendszerváltozás előtt az egyetlen professzionális bábegyüttesnek, az Állami Bábszínháznak több társulata működött. Az egyik Budapesten játszott, kettő tájtársulat pedig járta az országot. 1990 körül váltak hivatásossá azok a vidéki amatőr műhelyek, amelyek korábban nem kaptak folyamatos állami támogatást. A fix dotáció, az anyagi stabilitás sok mindent helyretett, és elkezdett fejlődni technikailag, szcenikailag is a báb. Tehát tágultak a lehetőségek. Nyilván a műfaj emancipációjához hozzátartozik az is, hogy elindult a színművészeti egyetemen a felsőfokú bábszínészképzés. Az első egyetemi színművész osztályt bábszínész szakirányon Békés András és Koós Iván vezette. Egyébként itt végzett például Kocsis Gergely, aki most a Katona József Színház művésze.

– Sokan ugródeszkának tekintették a bábszínészképzést.

– Most is előfordul, hogy fiatalok azért választják a bábszínész szakot, mert ott kisebb a túljelentkezés, mint a prózain, azaz könnyebb bekerülni. Azt gondolják, ha már ott vannak a színművészetin, akkor onnan bármerre mehetnek tovább. Egyébként ez így is van, mert volt olyan évfolyamtársam, aki a Miskolci Nemzetibe vagy a Vígszínházba szerződött. Az eddigi képzésben a bábszínészek kis túlzással, mintha két szakot végeztek volna el. Meczner János mondása – ő négy vagy öt bábosztályt vitt végig –: a bábszínész egy olyan színész, aki bábozni is tud. Aztán, hogy ezzel egyet lehet-e érteni szakmailag vagy nem, az más kérdés.

– Akkor ezek szerint nem.

– Van olyan része, amivel nem feltétlenül, mert egy bábszínész sok esetben máshonnan fogalmaz, mint egy prózai. Kicsit közelebb van a zenés- vagy a mozgásszínházhoz. Mindig látja magát picit kívülről is, hiszen nem csak ő maga játszik, hanem egy figurát mozgat.

– De mégis mitől lett menő a bábszínház, a báb használata, egyre több felnőtt produkció is használja a prózai színházakban, felnőtt produkciókhoz?!

– Attól is, hogy a bábszínházak elkezdtek nyitni a prózai színházi rendezők felé. Tehát az a rettenetes átjárhatatlanság, ami korábban jellemezte ezt a szakmát, nyilván a bábszínházi műfaj lenézettsége okán is, megszűnt. És amikor mondjuk a Budapest Bábszínház Mácsai Pált vagy Szikszai Rémuszt hívja rendezni, vagy a Vaskakas Bábszínház Pelsőczy Rékát, akkor egyszerűen ezek a színházi alkotók megtapasztalják, mire képes a báb. Művészeti vezetőként is az a benyomásom, ha egy prózai színházi rendezőt felkérjük, hogy dolgozzon nálunk, akkor az első reakciója mindenképpen az elutasítás, mert nem ismeri a műfajt. Bár kétségtelenül trendibbek vagyunk, mint 30 éve, még mindig tartja magát az az elképzelés nézői körökben is, hogy a bábszínházban jön a nyuszika a paravánon, a róka üldözi, és akkor vagy megeszi vagy nem. Miközben ezen már viszonylag régen túlvagyunk, de ezt nagyon könnyű kivédeni azzal, ha elhívja az ember egy-egy előadásra a kollégáit, vagy elküld egy felvételt.

– Végül mivel lehet meggyőzni azokat a prózai rendezőket, akik kapásból elutasítják a felkérést?

– Jöjjön el vagy nézze meg egy felvétel részletét, és akkor látni fogja, hogy a bábszínház már infrastrukturálisan is máshol tart, képzőművészetileg és gondolatilag pedig pláne, mint amit ő gondol. Győrben élek, és nemrég volt 30 éves a győri Vaskakas Bábszínház. A jubileumi előadásunk, a Vaskakas legendája után volt, aki – nem akarom megnevezni és a posztját sem megmondani, de harminc éve a város kulturális életének részese – megkérdezte: ugye, a Győri Nemzeti Színház színészei voltak, akiket a színpadon látott, és csak áthívtuk őket erre az alkalomra? Mondtuk neki, hogy nem, ők bábszínészek, tehát ez a Vaskakas Bábszínház társulata. És ezen ő azért megütődött, mert énekelnek, zenélnek, táncolnak azon túl, hogy báboznak is.

– Akkor miért lesz valaki bábszínész, ha látja, hogy ennyire alulértékelt az, amit ők csinálnak.

– Bármennyire fura is: esetleg véletlenül, mondjuk prózai szakra jelentkezett, és a harmadrostán átirányítják bábszakra, mondván ott több lehetősége vagy esélye van arra, hogy a tehetségét kibontakoztassa, vagy beleszeret a műfajba. De azért olyan is akad, aki amatőr bábos csoportból érkezik, és bábszínész szeretne lenni, és az is lesz… de azért ez a ritkább.

– Emlékszel bábelőadásra gyerekkorodból? Egy vasszécsenyi kisfiúnak mi volt a legizgalmasabb kulturális program?

– Őszintén szólva nem nagyon emlékszem arra, hogy jártunk volna színházba. 1984-ben születtem, a szombathelyi Mesebolt Bábszínházat a 1990-es évek elején alapították, tehát kisiskolás koromban nem is létezett még professzionális bábszínház arrafele. A szombathelyi Weöres Sándor Színházat is később alapították, minthogy én elkerültem az egyetemre. Úgyhogy csak osztálykirándulásokon láttunk előadásokat.

– Mennyire voltak emlékezetesek ezek az osztálykiránduláson látott előadások?

– Egyáltalán nem, megmondom őszintén, valószínű, hogy nem találkoztunk izgalmas előadásokkal. Nagyon vicces történet: a soproni osztálykiránduláson A Janikára vettek nekünk jegyet. Azt hittük: a zenés bohózatra megyünk, de kiderült, Csáth Géza rettenetes tragikus művét tekintjük meg. 12-13 évesek lehettünk, napközben a Fertő-tóban úszkáltunk, és utána nagyon-nagyon éhesek voltunk, mert sietni kellett az előadásra. Az első élményem a színházból: Trokán Péter, aki Pertics Jenőt alakította, élő, egyenes adásban elfogyasztott egy adag rántott csirkecombot petrezselymes burgonyával. És rettentően fájt nekem, hogy ezt nem mi fogyasztjuk el. Úgyhogy tulajdonképpen nincs is semmilyen színházi emlékem 18 éves koromig, aztán utána sikerült pótolni a lemaradásokat.

– De mi kellett ahhoz, hogy elkezdj színházba járni. Tehát mondjuk tizennyolc éves korodig alig voltál?

– A véletlen. Az ELTE-re jártam magyar-pszichológia szakra, és a Gellért-hegyen laktam egy kollégiumban. Nyilván, mint minden egyetemistának, nekem is kellett a pénz, és akkor mondták, hogy a Katona József Színházban lehet jegyszedőként esténként dolgozni. A Katona meg pont útba esik a Gellért-hegy és a Múzeum körút között, ahol az egyetem volt. Bementem oda, és Horváth Józsefné Györgyi néni, a Katona legendás nézőtéri felügyelője meg felvett. Aznap már téptem a jegyet. Tulajdonképpen 2003-tól 2007-ig, havi 20-25 estét töltöttem a Katonában. Nyilván az ember unalmában is beül az előadásokra, és hát megfertőződtem. De ez teljesen véletlen volt, mert én tényleg nem tudtam, hogy a Katona József Színház micsoda a magyar színházi közegben. Nagyon sok filmet láttam életemben, de színházba nem jártam.

– Akkor jegyszedőként már gondoltad, hogy szívesen foglalkoznál ezzel, vagy csak annyit éreztél, hogy szeretnél sokat színházba járni?

– Elkezdtem akkor az egyetemen a magyar szakon színházi tematikájú tárgyakat fölvenni. Tarján Tamásnál az egyik XX. századi magyar irodalom kurzusa kapcsán lehetett színházi előadásról írni. Varró Dániel a Túl a Maszat-hegyen című művéből írtam egy tanulmányt, több színházi megvalósítást összehasonlítva, és így tulajdonképpen megindultam a lejtőn. Mert jött a Hajónapló műhely, ’kritikus’ képzőműhely a Bárka Színházban, amelyet Bérczes László és Nánay István vezetett. Nagyon sok színházi ember nőtt ki onnan, újságíró, kritikus, dramaturg, rendező és színész. Szakszerűbb keretek között elkezdtem az előadáselemzéssel foglalkozni. Koltai Tamás, a Színház folyóirat akkori főszerkesztője megkapta az írásainkat, és 2008-ban néhányunkat kiválasztott, hogy írjunk a lapba. Akkoriban még nagy dolog volt, hogy nyomtatásban megjelenik az ember neve és írása. Az első ilyen publikált kritikám a Győri Nemzeti Színház Üvegcipő című előadásáról szólt, rendezte Ács János.

– Balsai Mónival a főszerepben?

– Igen, és nagyon rendes, tisztességes előadás volt; Balsai Móni, Gáti Oszkár, Töreky Zsuzsa, a három főszereplő csodásan játszott. És akkor innentől követte az egyik lépés a másikat.

– Szokták mondani színikritikusokra – persze nem jellemző mindenkire –, hogy korábban színész vagy rendező akart lenni, de nem sikerült neki. Te akkor pont az ellenkező irányból indultál el, kritikusból lettél rendező. Na de ez még mindig nagyon messze van a bábszínháztól.

– 2009-ben Csákányi Eszter kitalálta, hogy a színikritikusok díját, amelyet a 70-es évektől osztanak, hozzuk fel a különböző pincehelyiségekből, és csináljunk belőle igazi gálát. Csákányit ugyanis akkor díjazták, és spáros nejlonzacskóban kapta meg a bort meg ami még hozzá járt. Abban gondolkodott, milyen jó lenne, ha ezt is ilyen Oscar-gálaszerűen adnák át, és akkor ennek az ötletnek nagyon örültünk. Valahonnan gründoltak hozzá pénzt is, és a Budapest Bábszínházban volt az első ilyen alkalom. Ekkor már szerintem Tompa Andrea volt a Kritikus Céh vezetője, és én meg a kritikusok részéről a kinevezett segéderő. Tengely Gábor rendezte a gálát, Tasnádi István írta a szövegét ennek a műsornak. Egyébként pont reggel, zuhanyzás közben jutott eszembe, úgy kezdődött a nyitány: „a kritikus mielőtt még az lett, hitte, hogy színész lehet.” Ez volt az első két sor. Önreflexív, jóízű volt az egész. És Tengely Gábor ötlete az volt: mivel még eléggé alulértékelt műfaj a báb, gyakorlatilag minden bábtechnikából – textil- és tárgyanimációból, kesztyűs játékból, bunrakuból – megmutat egy-egy jelenetet. A két Muppet-figura meg Schneider Jankó meg Ács Norbi lett. A rendezői jobbon ültek, és folyamatosan kommentálták az eseményeket, mint Éva és Győző, akik Pécsről jöttek föl, de defektet kaptak Paksnál. Szóval totális őrület volt. Gáborral is jóban lettünk, meg hát a Vaskakas Bábszínház is föllépett, és a büfében hamar összebarátkoztunk Kocsis Rozival, a Vaskakas igazgatónőjével. Október végén volt a gála, és én március elsejétől a győri bábszínházban dolgoztam, mint sajtós és közönségszervező. Rettentő hamar kiderült, hogy én sok mindenben biztos jó vagyok, de a sajtózásban és a közönségszervezésben pont nem. Rozi viszont ahelyett, hogy elküldött volna, mert tényleg nem nagyon ment ez jól, hagyta, hogy saját munkakört alakítsak ki. Ami kezdetben az volt, hogy mindenről elmondtam a véleményemet, és így lettem irodalmi munkatárs, aztán meg dramaturg. Akkor láttam egy színház működését tényleg először belülről.

– És akkor tetszett.

– Hát tetszett, igen.

– Volt olyan ambíciód, akár rövid ideig, hogy színész vagy bábszínész legyél?

– Soha nem volt ilyen ambícióm. Novák Eszter tartott egyszer egy workshopot a Vaskakasban. Rozinak erős szándéka, vágya mindig, hogy képezze a társulatot. Jöttek rendezők külföldről is meg hát Magyarországról is, és még a beszélgetés elejére visszatérve, hogy győz meg az ember ilyenkor egy prózai rendezőt, aki nem akar jönni: mondjuk ad neki egy- vagy kéthetes workshopot. Ez még nem elköteleződés, de megismeri a társulatot, és meglátja, hogyan működik. És akkor Novák Eszternél eggyel kevesebb volt a fiú, mint kellett volna, így akkor abban a workshopban nem átallottam színészként részt venni. Rettenetesen éreztem magam benne. Folyamatosan láttam magam kívülről, és ezzel nem tudok a jelenben létezni, még leragadtam egy pillanattal előbb. Egyetlen komfortos része volt, amikor énekelni kellett kórusban. Meg hát a színművészeti egyetemen is voltak nekünk prózai és bábszínészmesterség óráink négy féléven keresztül együtt a bábszínész osztállyal. Ez szintén nem talált el. Nagyon sok konfliktusom is volt ebből az egyetemen, hogy nekünk ezt miért kell csinálni. Úgy éreztem, hogy a színészek elől vesszük el az időt, úgyhogy nem akartam sohase színpadra menni, és ez meg is maradt.

– Hogy kell úgy rendezni egy gyerekeknek szóló bábelőadást, hogy a kísérő felnőtt se unatkozzon rajta?

– Minden a történeten múlik. Tehát kell egy jó, univerzális történetet választani vagy írni vagy íratni, amivel az ember azt gondolja, minden korosztály azonosulhat. Azért nyúlnak a bábszínházak gyakran népmesékhez, mert azok például ilyen történetek. Nyilván évszázadok alatt egyszerűsödtek, csiszolódtak le a mai formájukra. És ugye a mese alapvetően nem gyerekműfaj, hanem össztársadalmi. Innentől azt kell tudni, hogy mi a legalsó korosztály, akinek az előadást csináljunk. És hogy ők dramaturgiailag, fejlődéslélektani, pszichológiai szempontból mit értenek meg. Egy ovis még, teszem azt, nem érti az időbeli ugrást, a flashbacket, nem tud több főszereplőre fókuszálni. Muszáj neki egyenes vonalú történetet felépíteni egy hőssel, egy központi problémával. Értse meg a történetet, a történet erejénél fogva aztán majd a szülők, a nagyszülők, a nagyobb testvérek is bekapcsolódhatnak. Ennek persze sok útja van, dramaturgia, képzőművészet, zene, mindenféle társművészetek hozzákapcsolásával, de hát a cél mégis az, hogy a célközönség értse a történetet, és mégis hagymahéjszerűen, több jelentésréteg rakódjon rá az eredeti történetre. Veszek egy központi problémát, mondjuk a halál, a kirekesztés vagy a határátlépés. Ahhoz egy ovisnak is van viszonya. Például A csillagszemű juhászból az ovisoknak alaptapasztalatuk, hogy mond valamit a felsőbb hatalom, és nekik azt kell csinálniuk. És az indok annyi: „azért, mert azt mondtam.” Tehát, hogy ne menjen bele a pocsolyába, ne vegye le a cipőjét, ne ugráljon ki a kocsiból. Közben meg mondjuk egy felnőttnek nagyon erősen szól a hatalom természetéről, vagy arról, hogy a hatalom miként torzítja a személyiséget. Nekem nagyon erősen szólt arról, hogy a királyok vagy a despoták is szegénylegényként vagy jó szándékú emberként kezdték… és innentől gyakorlatilag mindenki azt lát bele ebbe a történetbe, amit akar.

– Még nagyon pici a gyereked, de te mit fogsz mondani neki, amikor be akar lépni a pocsolyába?

– Igyekszem majd venni neki egy gumicsizmát, hogy azzal nyugodtan ugorjon bele. Látszólag egyáltalán nem ide tartozik: Érden odakeveredtünk egy dzsesszfesztiválra, ahol Borlai Gergő lépett föl. A feleségével, Ladányi Andreával mentünk, ők Barcelonában élnek. A fesztivál helyszíne mögötti téren lehetett rollerezni. És akkor egy kislány iszonyú gyorsan rollerezett egy fa felé, és felszisszentem: „jaj, Istenem, neki fog menni a fának”… és akkor Andrea úgy reagált: az a hatalmas különbség a barcelonai meg az érdi mentalitás között, hogy Barcelonában mennek a gyerekek, és mi van, ha nekimegy a fának? Semmi, fölkel és tovább rollerezik. De amúgy sem megy neki. És tényleg nem. Szóval, ebben a kelet-európai levegőben szerintem egy picit túlszabályozzuk a saját életünket, meg hát nyilván a gyerekeinkbe is beleszocializáljuk ezt. Ha a színház működésére gondolok, az is iszonyú hierarchikusan működő, férfiközpontú hatalommechanizmus. Hátha a mi generációnk, főleg a nálunk fiatalabbak tudnak majd egy picit kozmetikázni ezen.

– Említetted a hatalom természetét. Sok előadásodban megjelenik ez a kérdéskör. Ez miért foglalkoztat téged ennyire?

– A privát életemben nem vagyok konfrontatív személyiség. Bár az első beírásom az ellenőrzőmbe hatéves koromban az volt: „átment a vonal lányok felé eső oldalára”. Még nekünk Vasszécsenyben az iskolaudvart kettéosztották fiú- és lányoldalra. Szóval akkor még volt bennem valami lázadó, de ez elmúlt. És közben meg azt gondolom, nem is biztos, hogy célravezető vagy szimpatikus, ha valaki nyíltan konfrontálódik. Ha az ember ezt a helyzetet egy színházban átéli vagy megmutatja, hátha személyiséget formál. Az az illúzióm, hogy azért fontos gyerekeknek jó fajta színházat csinálni, mondjuk a hatalom természetéről, hogy a személyiségfejlődésüket segítse, a gondolkodásukat vagy a viselkedésüket formáljuk. Hátha egy hétköznapi helyzetben eszükbe jut, hogy mi történt A csillagszemű juhásszal, és nem követik el ugyanazt a hibát, amit ő.

– Mi volt a teológián a legfontosabb dolog, amit a legjobban tudsz használni rendezőként.

– Talán a szemlélet. Soha annyira – most kimondom a szitokszót – liberális gondolkodású egyetemi tanárral nem találkoztam, mint a hittudományin. Iszonyú jókat beszélgettünk életről, halálról, erkölcsről, szabad akaratról, szabadságról, amikről az ember az előadásaiban is gondolkodik. Tehát ami ott történt, az inkább eszmetörténeti vagy filozófiai szabadegyetemmel ért föl. És ez a jó érzés tulajdonképpen mesterekhez kötődik, nem tantárgyakhoz.

– Pap akartál lenni?

– Megfordult a fejemben, de aztán komoly szándékig nem jutottunk el soha. A zene nagyon korán alapja lett az életemnek, és egy ideig zenész pályára készültem, aztán magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, majd berobbant a színház.

– És mi lett a zenei karriereddel?

– Az megbicsaklott. Hegedültem négy- vagy ötéves koromtól. Csodálatos tanárom volt, Bognár Györgyné a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolában. Tehetséges voltam, szerettem is csinálni, de aztán egy balesetben eltörött a csuklóm, ezért abba kellett hagynom. De egyáltalán nem bánom, mert nyilván nem szóló karrier várt volna rám, ennyit föl tudok mérni. Annyira azért nem voltam tehetséges. De tulajdonképpen érettségiig bejártam a zeneiskolába, ha nem is feltétlenül hegedülni, de közösségépítő célzattal. Ma is időnként előveszem a hangszerem. A teológián az orgonát választottam, meg kötelező zongora volt a zeneiskolában, szóval abból jött az orgona. Voltam kántor évekig abban a faluban, ahol laktunk. Használom is a munkámban a zenei gondolkodást meg az előképzettséget, de nem lett belőle aktív pályafutás.

– Fájt, hogy abba kellett hagynod?

– Amikor az ember előadások után megiszik három pohár bort, és mindenki arról beszél, hogy mi lett volna, ha Várkonyi Zoltán ’73-ban azt mondja, hogy te játszod Rómeót, szóval akkor nekem is van egy ilyen sztorim. Én is ki tudom színezni, hogy én lehetnék a Paganini, ha nem esek le a bicikliről ’98-ban.

– Nekimentél a fának, mint Érden majdnem a kislány?

– Úgy emlékszem, valami olyasmi történt.

– Képletesen nekimentél a fának, amikor 2021-ben megpályáztad a Győri Nemzeti Színház igazgatói posztját. Sokan támogattak, de nem te nyerted el a posztot. Ez azt jelenti, hogy szívesen leraknád a bábot?

– Nyilván nem, de megint a legelső kérdésedhez tudok visszacsatolni, hogy nincs ám olyan nagy különbség a kettő között. Szerintem van a jó színház, és hogy a kívánt hatást bábokkal, lepedőkkel vagy emberi színészettel éri el, az már részletkérdés. Mint ahogy mondod, a prózai színházak nagyobbik részében most már látni bábos megoldásokat. Szerintem a báb, mint műfaj, része lesz az életemnek, ameddig ezen a pályán vagyok. Inkább vezetői ambíció miatt pályáztam. Nagyon kézenfekvő döntésnek tűnt. Tizedik éve dolgoztam a Vaskakas Bábszínházban, ötödik-hatodik éve művészeti vezetőként, tehát vezető beosztásban. A családommal Győrben élünk, ott van házunk, szóval oda kötődünk, ott született a gyerekünk, jól érezzük ott magunkat. Amikor jött a pályázat, a Győri Nemzeti Színház társulatából is biztattak. 37 évesen miért ne lehetne ezt megpróbálni? És megpróbáltam. Teljesen jó tapasztalat volt, függetlenül attól, hogy nagyjából az elejétől sejteni lehetett, hogy politikai alapon dől majd el, ki lesz ez a poszt. De végigmentem ezen a procedúrán; egy félig idegen társulat, több száz ember előtt bemutatkoztam, végiggondoltam azt, ha vezetnék egy intézményt, merrefele vinném. A politikusok előtt ugyanezt a tervet nem szakmai, hanem gazdasági meg marketing szempontból megtámogatva kellett előadni. Szóval ezek nagyon hasznos tapasztalások voltak, meg lett belőle csomó fontos kapcsolat színészekkel, tervezőkkel, művészekkel, háttéremberekkel… szóval nem bántam meg egyáltalán. Persze nyilván ez kudarc is, elsősorban a befektetett munkáé. Meg ezek nem csereszabatos dolgok. Nem fogom beadni ezt a pályázatot egy másik kőszínházra, mert ez a Győri Nemzeti Színház társulatára készült 2020-ban, arra a gazdasági adottságra, a pandémia közepén.

– Erős szakmai barátságod van Ladányi Andreával, említetted is a nevét, és a pályázati ajánlóban azt írta a táncos-koreográfus, hogy „kijelenthetem, hogy Markó Róbert olyan vezető és olyan szakmai partner, akivel mindaddig, amíg aktívan részt tudok venni a művészeti munkában, kéz a kézben megyek, arra amerre ő, bátran követem szakmai elképzeléseit.” Hogyan alakult ez a munkabarátság Andreával? Hiszen ő teljesen más területről érkezik, bár dolgozott színházi koreográfusként.

– Inspiráljuk egymást. Ő a Színművészetin a velünk párhuzamos bábszínész osztálynak tartott két- vagy háromhetes kurzust, ami izgalmas munka volt, láttam az előadást. Abban az időszakban ingázott Barcelona és Budapest között, tehát nem nagyon volt esélyünk megismerkedni. A feleségem, Markó-Valentyik Anna bábszínész kitalálta, hogy Polcz Alaine szövegeiből szeretne a meghalásról, az öregségről egy előadást csinálni. Egyszemélyes bábos előadást, és azon töprengtünk, ki lehetne ebben a koreográfus vagy az alkotótárs. Nem értettünk egyet végül senkiben, és akkor azt mondta, legjobb lenne a Ladányi, de őt nem meri megkérdezni. Addig bíztattam, amíg mégis megkérdezte. Legnagyobb meglepetésünkre Andrea elvállalta ezt a munkát, úgyhogy azon a nyáron fölmentek Annával a Mátrába körülbelül két hétre ezen dolgozni. A bemutató után már végigbeszélgettünk egy éjszakát. Amikor úgy döntöttem, hogy csinálok egy Óz-előadást a Vaskakas Bábszínházban, Andreát kértem meg, hogy legyen a koreográfusa. Nem volt egyszerű ez a felkérés sem, hiszen ő több mint 30 éve eljött a Győri Balettől, nem feltétlenül rózsás körülmények között, és a visszatérés Győrbe – neuralgikus pont volt az életében. De elvállalta a munkát, és tulajdonképpen ebből nőtt ki a mi szakmai, majd emberi barátságunk. Nagyon mást tapasztaltunk alapvetően a színházról, nagyon máshogy szocializálódtunk, más a munkatempónk is. Én lassabb vagyok, megengedőbb, ő meg jóval felkészültebb, következetesebb, maximalistább. De a minőségérzékünk közös, és egyetértünk abban, mi a jó. Nekem a legnagyobb élmény az volt a közös munkában, hogy ő már akkor Harangozó-díjas, Liszt-díjas, érdemes művész volt, ’A’ Ladányi Andrea, én meg egy pályakezdő rendező, és mégis minden végső döntést én hozhattam meg a próbák alatt. Tehát amikor nem értettünk egyet, mindig alárendelte magát annak, amit én gondoltam, sőt azt is kimondta, ha később mégis egyetértett azzal, amit szeretett volna. Szóval hatalmas élmény volt, hogy nem akart agyonnyomni és nem kellett azt éreznem, asszisztálok ahhoz, hogy ő megvalósíthassa az elképzeléseit… ahogy más esetben már előfordult. Nagy emberi képesség, ha valaki ezt megcsinálja.

– Meséltél Annáról, a feleségedről, aki színésznő és mindemellett nagy természetvédő, nemrég rendezett a Budapest Bábszínházban olyan előadást, a Rügyek és gyökereket, amely újrahasznosított elemekből áll. Műanyagszegény a díszlete és second hand a jelmeze. Ez az attitűd mennyire ragadt rád?

– Inkább a privát életben ragadt rám, tehát igyekszünk hulladékmentesen, csomagolásmentesen, környezettudatosan élni. Amit megeszünk vagy amiből ételeket készítünk, azt igyekszünk 30-50 kilométeres körzetből beszerezni, mérsékelni a húsfogyasztást, vagy csak környezettudatos gazdaságból beszerezni. A színházban ez nagyon nehéz. Fölnézek Annára azért, ami ezzel a Rügyek és gyökerekkel sikerült. Például tejalapú festékeket használtak, tehát nem szintetikus anyagokat. Miközben tényleg húsba vágó probléma, de azt gondolom, hogy még nincs a színházi apparátus felkészülve arra, hogy így működjön. Szóval fejlesztendő terület, amivel tényleg foglalkozni kellene színházi alkotóként is.

– Említetted, hogy amiből ételeket készítetek… erről jutott eszembe, hogy te remekül sütsz és főzöl, és különböző gasztrokurzusokba is beiratkozol. Két éve a színikritikusi díjkiosztón a díjátadók és a díjazottak elkészítettek a színpadon egy kondér paprikás krumplit. Volt olyan vágyad, hogy éttermet, cukrászdát vagy pékséget nyissál?

– Még most is van. Két nyárral ezelőtt Parádon egy étteremben két este főzhettem, és Gerendás Péter zenélt a vacsorához. Nagyon boldoggá tett ez a lehetőség. Nyilván ezt minden nap csinálni más szint. De amúgy én igyekszem a színházat és a gasztronómiát azért összehozni a munkáimban. Nagy vágyam volt például az, ami a kritikusi díjátadón történt: létrehozni olyan előadást, amelynek a végére elkészül egy étel, amit aztán meg is lehet enni.

– Lehet, hogy ez még a gyerekkori soproni Janikából fakad, nem?

– Lehet, hogy ott valami nagyon mélyen belém ült, és ezt ezúton is köszönöm. Úgyhogy nagyon szeretnék vendéglátással foglalkozni, mert mindig a vendégül látás gesztusa a fontos. Amúgy szinte minden nap főzök. Már az egyetemen is röhögtek rajtam az osztálytársaim, mert az esti próba után, ami egyig, fél kettőig tartott, gond nélkül nekiálltam összerakni egy marharagut, ami ugye nem két perc. Akkor az reggelre kész lett, és bevittem a Színműre vagy átjöttek a többiek és megettük. Megnyugtat a főzés. És például ez az alapanyag beszerzésben is így van. Egy zöldségközösség tagjai vagyunk. A tagdíjért cserébe Pannonhalmáról érkezik minden héten csütörtökön egy ládányi zöldség, és sose tudjuk, mi lesz benne, a következő hetet abból hozzuk ki. Irtó nagy élmény, hogy az ember gyerekkorának ízei visszajönnek, és minden zöldség-gyümölcs a szezonjában érkezik.

– Felteszem, a kenyeret is mindig te sütöd.

– Igen, bár most a kisfiunk érkezésével a kenyérsütés picit alábbhagyott. Szerencsére most már Győr környékén is van egyre több kovászos pékség, de azért még mindig az a legjobb, amit az ember saját maga süt. Több mint 100 éves bábos kovásszal dolgozom, Amerikából került Magyarországra Peter Schumann nevű bábos alkotótól, a Bread & Puppet Company vezetőjétől. A nagymamája indította még el ezt a kovászt, és amikor Rumi Zsófi tervező segítségével átkerült a tengeren túlra, és szétfröcsögött a bábos szakmában. Úgyhogy ezt házasítottam Ormós Gabi nevű kovászos kenyérsütő pápanő kovászával. És iszonyú jó érzés, hogy több ezer fajta liszt, több ezer ember munkája már benne van abba a kis kanálnyi élő anyagban, amit beleteszek a kenyértésztába.

Szerző: Szemére Katalin

A beszélgetést itt meghallgathatja:

A PRESSZÓT ITT KÖVETHETIK A FACEBOOKON!

A Presszó-beszélgetések eddigi podcastjai itt találhatóak:
a Mixcloudon: https://bit.ly/3nXi7I3
a Spotify-on: https://spoti.fi/302zH5f