Udvaros Dorottya: „Elég volt abból, ami az országban zajlik”

Udvaros Dorottya, a Nemzet Színésze a Magyar Hangnak kendőzetlen őszinteséggel beszélt a magyar közélet és kultúra állapotáról, a Nemzeti Színházból való távozása utáni felszabadultságról, valamint arról a készülő portrékötetről, amely szülei megfigyelési aktáit is feltárja. A művésznő szerint a hatalom korlátozás nélkül eltorzul, az ország pedig morális válságba süllyedt.

Nagyon erős lélek kell ahhoz, hogy valaki ellenálljon az uralkodás kísértésének. Ha végignézünk a történelmen, kevés olyan vezetőt találunk, aki szolgálatként tekintett volna a feladatára. Nem marad más választásunk, korlátoznunk kell a hatalmat, máskülönben eltorzul – mondja Udvaros Dorottya, aki szerint az ország vezetői elvesztették a jogukat arra, hogy az itt élő emberek sorsáról és jövőjéről döntsenek.

„A megértés, az elfogadás és a tolerancia hiányoznak az ország vezetőinek szótárából, és a társadalom is egyre kevésbé gyakorolja ezeket. A lelkükre tapad a gyűlölet, az ellenségkeresés, a mások hibáztatása. Amikor képesek vagyunk megérteni, elfogadni a másikat, önzetlenül adni, akkor ezek visszahatnak a lelkünkre, így magunkat is építjük, a gyűlölködés ellenben mindig csak elvesz tőlünk. A kormány tagjai mára kizárólag rémítgetéssel és ajándékozással próbálják megőrizni a hatalmukat, ezért elveszítették a morális alapjukat, és így a jogosultságukat is arra, hogy az itt élő emberek sorsáról és jövőjéről döntsenek. Remélhetőleg a józanul gondolkodó honfitársaim, akik nem dőlnek be az uszításnak, és képesek árnyaltan látni a dolgokat, leváltják ezt a kormányt” – fejtette ki.

A színésznő szerint a társadalom mentális egészségét veszélyezteti az állandó ellenségkeresés: „Sokan szeretik a cárokat, szeretik, ha megmondják nekik, mit kell csinálniuk, mit kell gondolniuk.”

Két évvel azután, hogy elhagyta a Nemzeti Színházat, Udvaros Dorottya ambivalens érzésekkel lép be az épületbe. Bár régi előadásait még játssza, idegennek érzi az intézményt, és felszabadítónak tartja, hogy nem kell részt vennie a jelenlegi munkában: „Olyan előadásokban játszhatok, amelyeket nagyon szeretek, így amikor beérek, csak az aznap esti produkció számít, és amint kilépek a kapun, újra magam mögött hagyom ezt a távoli, idegen épületet”.

Vidnyánszky Attilával való viszonyáról röviden annyit mondott: udvariasan köszönnek, de új szerepet nem kapott a direktortól: „Régen is tudtuk a másikról, hogy milyen a világnézete, de ettől még ugyanúgy dolgoztunk együtt. […] Mára megfagyott körülöttünk minden. Mintha tetszhalott állapotban várnánk az olvadást. Az a mondat jut eszembe újra és újra, hogy az alsó határ a csillagos ég. Elég volt abból, ami az országban zajlik. Csak ennyit mondhatok: legyen elég.”

A kérdésre, a színházakra mi vár április 12-e után, kifejtette:
„A művészeknek az a csodás adomány jutott, hogy vannak csatornáik, amelyeken keresztül kifejezhetik az érzelmeiket, a gondolataikat, kitárhatják a lelküket. Én a színpadon mindent a közönség elé pakolhatok, a dühömet, az örömömet, a fájdalmamat. És amikor játszom, nem érdekel, hogy akinek kitárom a bensőmet, melyik pártra szavaz, csak az számít, hogy az előadás megérintse. Ahogy mondtam korábban, színészként általában ismerjük egymás világnézetét, de ez sosem számít a színpadon, hiszen ott lebeg előttünk a közös cél, egy magasabb rendű cél, hogy közösen hozzuk létre az előadást. És ez felülírja a hétköznapi ellentéteket.”

Szabadúszóként a művésznő jelenleg hat különböző színházban játszik, többek között a Katona József Színházban, a Szkénében és az Erkelben..

„Minden csapatban egy külön világgal találkozom. A társulatoknak megvan a maguk közös lelke, hihetetlenül izgalmas megismerni és belesimulni ezekbe a lelkekbe, és belecsempészni talán valamit a sajátomból is. Ezt most nagyon élvezem” – árulta el.

Kiemelte a Futni mentem című független film váratlan sikerét is, amely minimális költségvetésből, de hatalmas szeretettel készült, és a közönség támogatása révén vált az elmúlt évtizedek egyik legnézettebb magyar alkotásává.

Udvaros Dorottya elárulta, Nyáry Krisztián portrékönyvet ír róla, amelynek egyik legfájdalmasabb fejezete a szülei, Dévay Camilla és Udvaros Béla megfigyelési aktáinak feldolgozása lesz. Édesanyja pályáját derékba törte a meghurcoltatás és a börtön, traumáját pedig sosem tudta teljesen feldolgozni.

„Biztos, hogy olyan emberekre is rábukkanok majd, akiket barátnak hittem, holott valójában jelentettek a szüleimről. […] Édesanyám sosem tudott megbocsátani. […] Ha becsukódik egy ajtó bennem, akkor nem nagyon tudom újra kinyitni.”

A színésznő szerint saját sikeres pályafutása egyfajta „kárpótlás” az élettől a szülei elvett éveiért, és úgy érzi, Kossuth-díjának fele valójában édesanyját illeti.

A teljes interjú itt olvasható.