„A Kék Tesla látszólag új szintre emeli a drogprevenciós előadásokat”

Aki egy didaktikus tanmesére számít, az jobb, ha becsatolja magát: a Kooperáló Kék Teslája ugyanis nem azt jelenti ki, hogy a drog rossz, hanem azt kérdezi: van-e ennél jobb? Az alábbiakban Pamlényi Laura, a Thealter blog szerzőjének írását olvashatják a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum és a Szegedi Nemzeti Színház Kék Tesla című előadásáról.

Na de nem kell, hogy egyből a hajunkba szaladjon a szemöldökünk, a részvételi előadás alkotói (Sziládi Hajna, Búsi Dávid, Kállai Ákos, Tölgyfa Gergely) ugyanis precíz érzékenységgel adagolták az összetevőket a két és fél órás tripbe. A végeredmény azonnali színház-függőséget okoz.

Bár a kezdés ügyesen csapdát állít a nézői elvárásoknak, az előadás messze nem áll meg egy leegyszerűsített pro és kontra vitánál. Ehelyett megmutatja, hogy a szerhasználat nem csak lebeg a légüres térben, hanem kell hozzá egy olyan otthoni, társadalmi környezet, amelyben egy tizenhat éves kamasznak nem marad más eszköze, mint a valóságtól való minél távolabbra sodródás. Mindegy milyen áron.

Asztrid (Sziládi Hajna) és Dani (Kállai Ákos) két teljesen átlagos művészetis diák, átlagosan rossz családi mintákkal, emellett pedig átlagosan magas társadalmi elvárások nyomják mindkettejük vállát. Az előadás kezdetében, velünk együtt ülnek egy drogprevenciós előadáson, majd úgy robbanunk bele a fikcióba, mint Dani kezében az első füves cigi, amire igent mondott.

Egy döntés, aminek számtalan oka lehet. Kíváncsiság? Beilleszkedési vágy? Segélykiáltás? Kettőt sem pislog, és máris a különböző tudatmódosító szerek útvesztőjében találja magát Asztriddal együtt. Már-már irigykedve nézem az útvesztőt, amibe keveredtek, hiszen a két fiatal önfeledt jelenléte, kapcsolódása, ahogyan a szabadságot megélik, elég csábítóan hat.

Azonnali nyomást érzek: közéjük akarok tartozni, én is azt akarom érezni, amit ők. A lüktető zene és a villódzó, színes fények (Erlauer Balázs) hatására az én életem árnyalatai hirtelen halványodnak el. Talán épp itt van a kulcs. Aztán a padlón ziháló, hörgő Dani látványa hidegzuhanyként ér.

Hamar egy életvezetési tanácsadó (Búsi Dávid) irodájában találjuk magunkat, akinek mondatai épp olyan ismerősek és üresek, mint a kezében lévő piros mappa. Mégis az ő szájából hangzik el az előadás egyik kulcsmondata: a szerhasználat olyan, mint egy bulivonat, ami a semmi felé zakatol és mégis baromi nehéz róla leszállni.

Az előadás legerősebb pillanata, amikor az apjával kapcsolódni képtelen Dani felé röpködnek a nézőtérről a jótanácsok: „Próbáltál már vele beszélni? Te okosabb vagy, vedd a kezedbe az irányítást! Lehet, hogy ő is fél.” Érzem a gombócot a torkomban: miért egy tizenhat évestől várjuk el, hogy felnőttként viselkedjen az apjával szemben?

A produkció bár eredetileg középiskolásoknak készült, a felnőtteket sem engedi elmenni üres kézzel: amellett, hogy segít megérteni egy szerhasználó fiatal miértjeit, az előadás utáni foglalkozáson közösen gondolkodhatunk például arról, hogyan reagáljunk, ha a gyerkőcünk zsebéből előkerül egy titokzatos kis csomag.

A Kék Tesla látszólag egyszerű megoldással emeli új szintre a drogprevenciós előadásokat: nem mondja meg a tutit, hanem kérdéseket tesz fel. Na jó, talán egy dolgot mégis kijelent: nem a drog az igazi probléma. Az előadás fogyasztását saját felelősségre ajánlom fiatalabb és idősebb nézőknek, mivel könnyen kapudrog lehet a részvételi színház világába.

(Kábítószerügyi Egyeztető Fórum – Szegedi Nemzeti Színház: Kék Tesla)

Fotó: thealterphoto2025