Január utolsó péntekén mutatják be William Shakespeare Macbethjét a Pinceszínházban Tóth András rendezésében. Vele és a Macbethet alakító Pallag Mártonnal beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló szükségszerűségről, a nem megkönnyíthető életről, jóslatokról, amelyek katalizátorként működnek… Csatádi Gábor interjúja.

A szükségszerűségről, a determinációról mi jut elsőre az eszetekbe?

András: Van, akinek a determináció megnyugvást jelent, mert tudja, hogy mi fog bekövetkezni. De van, aki irányítani akarja a sorsát. Ez a két típus küzd egymással, azt hiszem, régóta. Minden vallás a maga nemében azért is születhetett, hogy az elkerülhetetlen dolgokat, amilyen a halál is, megmagyarázza.

Márton: 

András: Művészként, alkotóként tudnunk kell felelősséget vállalni azért, amit teszünk. Hiszen mi alakítjuk azt az időt, teret, helyzetet – ráadásul mindezeket nekünk kell jól kihasználnunk -, melyeknek keretei között létrehozzuk azt, amit létrehozunk.

Szerintetek Macbeth mennyire tudja, akarja, szeretné jól kihasználni azt, ami egyáltalán a rendelkezésére áll?

András: Macbeth számára a darab elején elhangzó jóslat szerintem csak arra erősít rá, amire ő egyébként is vágyik. A jóslat katalizátorként kezd el működni, de Macbeth az, aki maga viszi végbe a jóslatot. Tulajdonképpen csaknem mindegy, hiszünk-e a jóslatnak, hogy véres tettek árán ő lesz a király, vagy sem. Hisz a legtöbb alkalmi, megélhetési jós pontosan azt mondja, amit hallani akarsz.

Márton: Macbeth nem áldozata, elszenvedője ezeknek a jóslatoknak, hanem  belső vágyait, szándékait látja megtestesülni bennük. Hiába mondja a darab elején, hogy lesz, ahogy lesz, nem megyek a történések elébe, mégis nagyon hamar rálép arra a véres útra, amely már arról szól, hogy megteszi azt, amit akar, amiről egyébként a jóslat is szólt. Nem egyszerűen sodródik az árral, hanem maga is nagyon komolyan meg akarja tenni.

András: Meghatározó és visszatérő motívuma a mi előadásunknak az, hogy hányszor, hányféleképpen fordulhatott volna vissza, tehette volna másképp azt, amit tett. Kifejezetten kerestük azokat a részeket a szövegben, hogy hány alkalommal mondja neki a barátja, figyelmezteti a jóakarója, hogy még megállhatna, abbahagyhatná, ám ő mindannyiszor túllép az intelmeken, és csak a belső megszállottságára hallgat, az vezeti.

Mennyire fontos ebben az előadásban az, hogy ez az egyik legvéresebb Shakespeare dráma, azaz a Macbeth által választott útnak a véres volta? 

Márton: Macbeth hivatása katonaként az, hogy embereket öljön. Ennek ellenére elgondolkodtató azt látni, hogy mennyire hatással van rá, hogy a királyt, a saját családtagját öli meg, és nem pusztán egy ismeretlen idegent. Hisz nyilván egy király irányában morálisan is más szabályok kötik, mint azok felé a megszámlálhatatlan sokak felé, akiket élete során megölt már. A királygyilkosság több, mint szimpla katonai szakmából adódó emberölés.

András: A mi Macbeth előadásunkban mindegyik gyilkosságból szándékosan hiányzik a vér. Nem lesz szükség a vért lavórral felfogni. Ehelyett inkább azt próbáltuk megmutatni, hogy egy-egy gyilkosság során a gyilkos számára a megölt személy és maga a gyilkosság mit is jelent.

Azt kerestük, hogy ezek a gyilkosságok hogyan hagynak nyomot magán a tettesen. Ma, azt hiszem, sokkal izgalmasabb azt megnézni, megmutatni, hogy egy gyilkosság hogyan hat az emberre lélektanilag, mint maga a gyilkolás.

Ma mit jelenthet a gyilkosság? Hogyan, hányféleképpen lehet most gyilkolni?

Márton: A megalázás is lehet gyilkosság. Hisz ez a Macbeth mégis csak nagyon erősen szól a hatalomhoz való viszonyról. Macbeth belegajdul a hatalomhoz való viszonyába. Ahogy ma is ismerünk embereket, akik pusztán a birtokolt hatalmuknál fogva úgy kezdenek el viselkedni másokkal, hogy abból megalázások, valóságos lelki kivégzések lesznek.

• András: Ma, a fejlett orvostudomány korában, amikor már a nyolcvan-kilencvenéves kort is könnyebben megérjük, sokkal inkább félünk az elmúlástól, a haláltól, mint annak idején. Hisz akkortájt teljesen természetesnek számított az, ha valaki harminc- vagy negyvenévesen meghalt csatában, járványban, tűzvészben. 

Mindezt el lehet érni a politika, a párkapcsolat vagy a munka terén. Elvesztheted saját magad, és a másik ebből előnyt kovácsol.

Akkor a Macbeth talán leginkább a sokféle értelemben értendő halált okozó manipuláció tragédiája?

András: Hogy ebben a darabban a halottak visszatérnek, vagy épp boszorkányok/vészlények jelennek meg, az azt is jelenti, hogy ha valakit fizikai értelemben megölök, megsemmisítek, az nem jelent „véglegességet”. A meggyilkolt még ott van, ott lesz vele folyamatosan. „Skorpiók zsizsegnek a fejemben” – mondja Macbeth. Azaz mintha mindenki ott lenne vele a megöltek közül, már képtelen gondolkodni, mert mindent kiszorítanak az elméjéből. Hihetetlenül modern felfogás ez ebben a drámában, jelzi, hogy a fizikai értelemben bekövetkező halálnál sokkal végérvényesebb, visszafordíthatatlanabb halál is létezik.

Márton: A „modernsége” már ott, abban is tetten érhető, hogy mennyire pontos, árnyalt lélekábrázolását adja Shakespeare a figuráinak. Egészen elképesztő pontossággal megírva a darab rövid, egyszerű, velős jelenetein keresztül, hogy valaki mitől, miért veszti el önmagát, megy totálisan tönkre.