„Alkotók vagyunk és nem harcosok” – Berettyán Nándor is pályázott az Újszínház vezetésére

Berettyán Nándor az Újszínház vezetésére benyújtott pályázatának néhány részletéből állított össze egy írást a Színház Online számára, amelyben a magyar színház működéséről és megújulásának lehetőségeiről is ír. Amellett érvel, hogy a színházaknak az igazgatók helyett a társulatokat kellene a középpontba állítaniuk, a rendezői vízió mellett pedig nagyobb teret kellene adni a színésznek mint önálló alkotónak.

Berettyán az igazgatói pályázatok nyilvánosságáról újraindult vitához kapcsolódva állította össze a szöveget. A teljes dokumentum közzétételének nem látja értelmét, azokat a részeket viszont megosztaná, amelyek szerinte a konkrét pályázaton túl is érvényesek lehetnek. Az Újszínház igazgatói posztjára végül Csiby Gergely kapott kinevezést. A döntést november 3-án jelentették be.

Berettyán Nándor sorai:

Az elmúlt időszak színházigazgató pályázatai kapcsán újra fellángolt a pályázatok nyilvánosságra hozatala körüli vita. A döntések megszülettek, a győzteseknek sok sikert és örömet kívánva ezúton is gratulálok.

Én nem látom értelmét, hogy a pályázatom egészét nyilvánosságra hozzam. Mivel azonban az egész szakma mozgásban, keresésben van, úgy gondoltam, összeszerkesztek és kiegészítek a pályázatomból olyan részleteket, amik talán a konkrét pályázaton túl is érvényesek lehetnek.

Ennek első része színházi viszonyainkról, hétköznapi működésünk szellemiségéről szól, különös tekintettel az igazgató-társulat, rendező-színészek relációira.

Második része egy művészeti koncepcióra hajazó gondolatsor, valójában művészetfilozófiai felvetés.

1.

Igazgatónak lenni

Mit jelent igazgatónak lenni? Az igazgatásban sokan hatalmi pozíciót látnak, ekként kezelik és ekként szemlélik. Én az igazgatásban semmiféle hatalmat nem látok, mert ennek a hatalomnak a létezését is messzemenőkig megkérdőjelezem. Minden emberi közösségben kialakul hierarchia, ez az ember antropológiai tulajdonságaiba van kódolva, és enélkül a közösség hosszú távon működésképtelen lenne. De ez a hierarchia miért kell, hogy hatalmi rendszert jelentsen? Egy vezetőnek kötelessége döntéseket hoznia, és azokért felelősséget vállalnia. Mégis egészen más szellemiséget tükröz, ha valaki az igazgatásban hatalomgyakorlást lát, vagy (munkáltatói) joggyakorlást.

Belegondolunk-e például abba, hogy amikor kimondjuk azt, hogy hatalommal való visszaélés, valójában azt is kimondjuk vele, hogy ez a hatalom létezik? Természetesen nem azt kérdőjelezem meg, hogy vannak visszaélések, de azt igenis megkérdőjelezem, hogy ez a fajta hatalom létezik. Hogy szabadna-e léteznie. Vannak jogok, felelősségi körök, kötelességek, van munkáltató és munkavállaló, de van hatalom is? Hiszen ahol hatalom van, ott rögtön mellé(alá)rendelődik, hogy alattvaló is van. Hasznosabb lenne a hatalom szóról figyelmesebben gondolkodnunk, és a szót fegyelmezettebben használnunk. A színház területén biztosan, de valószínűleg életünk más területein is.

A jelen magyar színházának kihívása

Az elmúlt minimum 30 év legkárosabb és legtévesebb közmegegyezése, mondhatni dogmája lett az a kimondott-kimondatlan tétel, hogy a rendező jobban ért a színházhoz, mint a színész.

Ennek következtében a színész szuverén, autonóm alkotóból gyakran végrehajtóvá vagy közreműködővé degradálódott és degradálódik. Mindenki ismeri azokat a mondatokat, hogy fáradt, éhes, szegény, buta színész a jó színész, mert az nem ellenkezik, és bármit megcsinál. Aki bármit megcsinál, akinek bármit meg kell csinálnia, teljesen világos, hogy hol helyezkedik el a hierarchiában.

Persze az sem volt egészséges állapot, amikor a ,,nagy” színészek a sarokba állították a rendezőket, vagy éppen a ,,nagy” színészek leuralták a ,,kisebb” színészeket, de az, hogy a színészi alakítás és a rendezői vízió egyensúlya az utóbbi irányába tolódott el, nem lehet kérdés. Ahogy az sem, hogy a rendezői színház számtalan értéket hozott és hoz, de a ,,Hol vannak ma a nagy színészek?” folyton elhangzó kérdésére a válasz egyszerű: ugyanott. A színpadon. Csak beszorultak a rendezői vízió árnyékába.
A rendezői vízió és a színészi alakítás egy sokkal egészségesebb egyensúlyát kellene megtalálnunk.

Arról, hogy az egyensúly érdekében egy alapvető rendezői attitűdbeli változásra van szükség, szerintem sokat nem is kell beszélni. (Egyébként valószínűleg ez, legalább részben, generációs kérdés is.) De azt sem szabad elfelejteni, hogy ehhez ugyanígy egy színészi attitűdbeli változás is szükséges. Éppen arról van szó, hogy a színészi felelősségvállalásnak is sokkal erőteljesebben be kell lépnie az alkotói folyamatba. Amíg nem lép ki a színész abból a belekényelmesedett, bizonyos szempontból kiskorú helyzetből, hogy ,,ezt kérte tőlem a rendező”, amíg ezt a hozzáállást valamiért alázatnak és szorgalomnak hazudjuk, addig a színész saját magát vonja ki az alkotóművész státuszból, és teszi bele a végrehajtó státuszba.

Nyilván ezek általános, elvi dolgok, egy adott próbafolyamat, de még egy adott próba is sokkal bonyolultabb, és mindennek megvan a maga helye és ideje. A szabadságnak és a fegyelemnek is. Összességében ez az autonómia kérdése, ami megilleti a rendezőt, de megilleti a színészt is, és megillet minden munkavállalót.

Ez a fenti tétel aztán evolválódott az alkotói folyamaton túlra, aminek következtében a színházakban nem társulatokat látunk, hanem igazgatókat. Egyszer csak kialakult az a helyzet, hogy nem a színháznak lett igazgatója, hanem az igazgatónak színháza. Ez a birtokos szerkezet fundamentális különbség, és egy teljesen egészségtelen viszonyt tükröz. Ma, ha valaki a közéletben színházról beszél, akkor valójában igazgatókról beszél. Az igazgatót azonosítjuk a színházzal és fordítva. Amíg nem áll helyre az a gondolkodás, hogy a színházakban társulatokat, színészek (és rendezők, tervezők, írók, zenészek) alkotóközösségét lássuk, addig a jelenlegi vagy ahhoz hasonló törésvonalak újra és újra ki fognak alakulni.

Ez a jelenlegi színházi hierarchiába, működésbe és főként gondolkodásmódba van kódolva, mert egészségtelenül egy-egy személybe csúcsosodik ki az alkotói folyamat és a struktúra, ezáltal az ellentétek hatalmi harccá váltak, ahelyett hogy szakmai és esztétikai inspirációként szolgálnának, mindez pedig megakadályozza, hogy létrejöjjön bármiféle szakmai konszenzus vagy törésvonalakon átívelő mérce.
Jelenleg: az előadás = a rendező, a színház = az igazgató. Ezzel szemben az lenne a helyes állapot, ha az előadás és a színház a társulattal, a közösséggel lenne egyenlő.

Biztos vagyok benne, hogy a kultúrharc bénítólag hat, és teher az egész szakmán és minden alkotón.

A szakma alkotóinak és alkotói közösségeinek döntő többsége művészi vágyait szeretné megvalósítani, és nem harcolni, ideológiai vitákat folytatni, kiállni-vagy-nem-kiállni. Egyszerűen szeretne szerepeket játszani, előadásokat rendezni, díszletet tervezni, darabot írni; egyszóval: alkotni. Hiszen mi alkotók vagyunk és nem harcosok. A két archetípus erényei pedig teljesen ellentétesek. Ehhez az egész struktúrát és szemléletet úgy kell átalakítanunk, hogy ne a személyeknek legyen gravitációs vonzása, hanem a közösségeknek.

Háromféle vezetői mód van: a diktátumok általi vezetés, amikor a vezető megmondja, hogy mit kell csinálni; a demokratikus, amikor közösen megbeszéljük, hogy mit csináljunk; és a laissez-faire, amikor azt csinálsz, amit akarsz. Egy vezető vezessen. És van olyan időszak vagy eset, amikor tisztán meg kell mondani, hogy mit kell a közösség tagjainak csinálni, különben széthullik a munka és a folyamat. De a közösség és a közösségben lévő ember akkor működőképes és egészséges hosszú távon, ha a másik két mód is jelen van az életében és a munkájában. Mindez arányok kérdése. És hangnem kérdése. És autonómia kérdése.

Munkáltató-munkavállalói aspektusból valamivel egyszerűbb a helyzet. Az alkotói folyamat nyilván sokkal bonyolultabb, tele emberi, szubjektív aspektussal, határfeszegetéssel, önmarcangolással, jó vagy rossz ötletekkel, vágyakkal, sikerekkel, kudarcokkal, szembenézéssel, tévedésekkel. És olyan is van, hogy egy társulatot meg kell frissíteni, át kell alakítani, mert mint minden közösség, ez is megfáradhat, befülledhet, megkophat. Ezzel együtt is a gondolkodásunk középpontjában a társulatnak kell lennie.

Az alkotói folyamatban, a színházak műsorpolitikájában, a vezetői kinevezéseknél. Ha ez a gondolkodásmód érvényre jut, hogy hierarchia van, de ez nem hatalmi viszonyt jelent, ha az alkotói folyamat minden tagját autonóm, szuverén alkotóművészként látjuk és kezeljük, ha általánossá válik az a tétel, hogy a rendező nem ért jobban a színházhoz, mint a színész, önmagában csak azért, mert ő a rendező, pusztán pozícióból, ha mindez normává válik, akkor sokkal egészségesebb helyzetek, és szerintem sokkal kiteljesedettebb alkotások tudnak megszületni.

Széchenyi egy vita után azt írta, hogy az a baj, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van. Valószínűleg, most is egy kicsit mindenkinek van igaza. De azt is jelenti ez, hogy egy kicsit mindenki téved is. Valószínűleg most is mindenki téved legalább egy kicsit.

Az ideológiai törésvonalak kérdése fontos. Foglalkozni kell vele, meg kell oldani, és végre el kell jutnunk oda, hogy egymásban ne ellentéteket, hanem komplementereket lássunk. Ez is gondolkodásmód kérdése. Mégis mi elsősorban alkotók vagyunk, ezért a problémáink is az alkotófolyamatba vannak kódolva. Ha az alkotófolyamat viszonyai rendbe jönnek, hosszú távon az tudja magával hozni azt is, hogy a szakmai közállapot is egészségesebb és harmonikusabb legyen.

A jövő kihívása

A nyugati ember már csak olyan, hogy keresi a dialektikát. Úgy érzem, hogy a jövőben is velünk lesz egy törésvonal, ami meghatározza majd az egész szakmai viszonyrendszerünket. Úgy látom, hogy a közeljövő dichotómiája a szórakoztatóipar és az alkotóművészet lesz.

A szórakoztatóipar is képes tartalmat hordozni és az alkotóművészet is képes népszerű lenni, illetve mind a kettő képes silány lenni, mégis két teljesen ellentétes alapállásból indulnak. A szórakoztatóipar közönségigényt keres, és ahhoz próbál formát és tartalmat találni. Az alkotóművészet tartalmat keres, és ezt leggyakrabban nem a külvilágban, hanem lelke és személyisége mélyén teszi, ennek közlésére próbál meg formát találni, és utána próbálja megtalálni a közönségét. Az alkotóművészet értéket akar, és próbál belőle bevételt is teremteni, a szórakoztatóipar bevételt akar, és próbál valami értéket is átadni. De a két attitűd fókuszának különbsége azt hiszem, teljesen világos.

Komoly félelmem, hiszen az egész világon ezt a tendenciát érzékelem színházban, filmben, hogy a szórakoztatóipar ki fogja szorítani az alkotóművészetet, ha az alkotóművészek nem fognak össze, és a kultúrpolitika nem fogja kiemelt hangsúllyal, kitartóan támogatni. Már most is rémisztően tolódnak el a színházaink repertoárjai a szórakoztatóipar felé. Szórakoztatóipar mindig volt és mindig lesz. Legyen is. De legyen alkotóművészet is. Legyen magaskultúra, ami 100, 200, 1000 év múlva is értékként tud feltűnni. Jelenleg gyakran az az érzésem, hogy kulturális esemény címszó alatt valójában vendéglátás zajlik, igénykielégítés, értékközvetítés helyett bevétel és nézőszám-maximalizálás.

A színházak közpénzt kapnak közfeladat ellátására. Mégis alig beszélünk róla, hogy mi ez a közfeladat? Ha egy színház telerakja bulvárral és bohózattal a repertoárját, és tele van a nézőtér, akkor ellátja a közfeladatait, amiért közpénzt kap? Vagy valójában szórakoztatóipart csinál közpénzből? Persze rögtön adódik az ellenérv, hogy az az előadás, amit csak a szakma ismer el, de nem érdekli a közönséget ugyan milyen közfeladatot lát el? Nyilván ez a másik véglet. Szeretném megint hangsúlyozni, hogy nem kizárólagosságokról, hanem arányokról beszélek, csak ezek az arányok borzasztóan felborulni látszanak. A közpénzből működő szakma nem lehet belterjes és öncélú, ennek a közfeladat ellátásból fogalmilag adódnia kell. De valahogy úgy kellene ezt kezeljük, mint a tudományban az alapkutatást és az alkamazott kutatást. Hosszútávon nem lesz jó alkalmazott kutatás jó alapkutatás nélkül.

Nem lesz jó színházi közfeladat ellátás sem színházi műhelymunkák és kísérletezés nélkül, olyan művészi alapkutatás nélkül, aminek nem dedikált célja van, hanem személyes alkotói indíttatása.

Szívesen belemennék annak kifejtésébe, hogy én mit gondolok közfeladat alatt, talán egy másik írásban később meg is teszem majd. Mégis egy egyszerű példával élve: én nem mondom azt, hogy nem kell McDonald’s, de azt mondom, hogy ne a McDonald’s legyen a közétkeztetésben, még ha biztosan népszerű is lenne.

Ahogy az is jelen íráson túlmutató kérdés, hogy hány színházi érdekvédelmi szervezetre van szükség? Ezzel a kérdéssel párhuzamosan azonban felvetnék egy másik megközelítést: nem lenne-e szükség értékvédelmi szervezetre? Nem lenne-e szükség egy olyan szervezetre, amely a művészszínházak értékeit védi? Egy olyan szervezetre, amely egy merőlegest rajzol az eddigi diskurzusra, ezzel egy új dimenziót ad az érdekvédelmi szervezetek körüli vitáknak?

2.

Művészszínház

A pályázat kapcsán értelemszerűen felvetődik a kérdés, hogy milyen színházra van szükség ma Budapesten?  Én a pályázatomban egy művészszínházi koncepciót kínáltam. Jogosan merülhet fel, és fel is merült: van-e szükség még egy művészszínházra Budapesten? A kérdére leginkább kérdéssel tudok válaszolni: mi másra van szükség? Vagy még inkább: másra van szükség?

Az talán a fentiekből kirajzolódik, hogy mit értek művészszínház és alkotóművészet alatt. Miért van mégis szükség még egy művészszínházra? Miben lenne ez a művészszínház más?

Meglátásom szerint a jelenlegi művészszínházak figyelmének tárgya az ember a társadalomban. Az én figyelmem tárgya az ember a létezésben.

Ez a szemlélet más kérdéseket, más témákat, más attitűdöt, más esztétikát igényel. Szeretném kiemelni, hogy nem azt állítom, hogy az előbbi ne lenne érvényes szemlélet. Annyit állítok, hogy az utóbbi szemlélet hiányzik, és jobb lenne, színesebb lenne a magyar színházi élet, ha ez a szemlélet is megjelenhetne.

A színháznak lényegéből adódóan reagálnia kell a jelenre, szervesen a jelenből kell építkeznie. Amikor erről beszélünk, többnyire a társadalmi kérdésekkel való foglalkozásra, társadalom- és hatalomkritikára, esetleg aktuálpolitizálásra gondolunk. Én azonban egészen másra gondolok, a helyzetértékelés egy egészen más diszpozíciójára és dimenziójára, egy egészen más nézőpontra. A színház és a jelen valóságunk viszonyára gondolok; arra, hogyan pozícionálja magát a színház a valósághoz képest. Szerintem ma a színháznak hullámtörőként kell a valóság hullámaival szemben állnia.

A digitalizáció káoszával szemben a maga hús-vér jelenvalóságával. Az elmagányosodással szemben a közösségi erejével. A közösségi média leegyszerűsítő hergelésével szemben árnyalt józanságával. A mindenhonnan ránk ömlő politikai tartalmakkal szemben politikamentes esztétikai keresésével. A már megélt és a még csak jósolt válságok szorongásával szemben derűjével és játékosságával. Az efemer igazságokkal szemben az egyetemes kutatásával. Egy korban, amikor tudatunk és lelkünk folyamatos provokáció alatt áll a közösségi média és a tudatipar által, a színház ne egy újabb provokációként szolgáljon, hanem sarkalljon, kijózanítson, serkentsen.
Nem lehet, hogy nem veszünk tudomást a nyilvánosság alapjaiban megváltozott szerkezetéről.

Évszázadokon keresztül lényegében a színház volt a korabeli nyilvánosság egyetlen tere, ezért nemhogy szabad, hanem szinte kötelesség volt esztétikai és morális tartalmakon túl beengedni a színházba korabeli közéleti tartalmat. De ha csak a szocializmusra gondolunk, ahol a nyilvánosság gyakorlatilag teljes egészében korlátozott volt, érthető és felszabadítóan ható volt, hogy a sorok között megjelentek olyan állítások, amiket nem lehetett máshol kimondani.

A mai nyilvánosság viszont összehasonlíthatatlan akár csak a 20 évvel ezelőttivel. Konkrét műfajok jöttek létre ezeknek a társadalmi problémáknak a feldogozására. Podcastek, újságírók, riportok, dokumentumfilmek dolgozzák fel ezeket a témákat olyan mélységben, ahogy a színház sosem tudná. A színháznak az az utolérhetetlen ereje, hogy képes ezeket a kérdéseket nem társadalmi mélységében feldolgozni, hanem emberi mélységében. Ezért mondom, hogy megkérdőjelezhetetlen érvénye van ennek a fajta színházcsinálásnak is, attól függetlenül, hogy kívül esik az én érdeklődésemen, és szükségesnek tartanám, hogy nagyobb teret kapjon egy másfajta színházcsinálási koncepció is.
Amikor színházi megújulásról beszélünk, mindig formai innovációra gondolunk. Számomra érthetetlen, hogy tartalmi megújulásról alig esik szó. Márpedig minden művészettörténeti forradalom együtt járt tartalmi megújulással, új témákkal vagy régi témák új, kortárs nézőpontból történő megmutatásával.

Az a szemlélet, miszerint a művészetnek feltétlenül közéleti, politikai reflexióval kell jelen lennie, egy 19. századból velünk maradt elképzelés, amit úgy érzem, ideje lenne újragondolni.

Más helyen is megfogalmaztam, hogy szerintem a nyugati, euro-atlanti kultúra sokat tárgyalt válsága abból fakad, hogy a kritikai gondolkodást a normák dimenziójából áthelyezte az eszmények dimenziójába, ezzel önmaga meddőségét kódolta bele gondolkodásmódjába. Aki eltagadja azt, hogy a kritikai gondolkodás a nyugati világ normája, az nem érti és nem szereti ezt a kultúrát. De eszménnyé nem válhat, mert nem tud cél lenni, csak eszköz. Eszközként viszont jelen kell legyen mindennapjainkban és alkotófolyamatainkban is.

Megújulás

Érzésem szerint a magyar színház megújulásának két elemből kell állnia: a színész és a társulat tiszteletének rehabilitálásából, és egy másfajta művészi szerepfelfogás, más irányú művészi keresés előmozdításából, ami a színházat a közélet teréből visszarángatja az esztétika terébe.

A színház és egyáltalán minden művészet elsősorban az esztétika terébe tartozik. Én alkotói személyiségemben szélsőségesen és kényesen tartózkodom mindenféle ideológiai vagy aktuálpolitikai tartalomtól. Az én művészi hitvallásom középpontjában ez a babitsi sor áll: ,,ami szép, az nehéz”. Minden művészeti tevékenységemben végeredményben a szépséget keresem. A szépség keresése együtt kell járjon az igazság keresésével, a kritikai gondolkodással, legelsősorban az önkritikával, az iróniával és legelsősorban az öniróniával, és viszolygással a giccstől. A szépet nem lehet megtalálni a csúnya felmutatása és az ahhoz való viszony nélkül.  Nem tudjuk, hogy Schelling, Hegel vagy Hölderlin írt-e ezt a töredéket, netalán együtt írták: „Végül az eszme, amely mindent egyesít: a szépség eszméje. […] Meg vagyok győződve arról, hogy az ész legmagasabb aktusa, amely minden eszmét átfog, esztétikai aktus, és hogy az igazság és a jóság csak a szépségben testvérek.” A szép megtalálása nehéz munka, szerintem a legnehezebb munka, amit egy művész vállalhat.

Ez magával hordozza a bátor esztétikai kísérletezést, és az ellentartást a fentebb taglalt szórakoztatóipari térnyerésnek. A művészszínházi modellel kapcsolatos legnagyobb tévhit és előítélet, hogy száműzi a humort és a derűt. Pedig éppen az ellenkezője igaz, elég csak a shakespeare-i dramaturgiára gondolni. Ahhoz, hogy igazán jelentős művészi, emocionális vagy intellektuális tartalmakat átvigyünk, ahhoz, hogy a néző lelkét és szellemét megnyissuk, és lebontsuk azt a gátat, ami olykor a teljes értékű befogadást nehezíti, éppen a humor és a derű a legalkalmasabb eszköz. Ezért egy művészszínháznak önérdekből is kötelessége a humor eszközét használni.

Karinthy Ferenc egy naplóbejegyzésében ezt írja: ,,Körülbelül látom már, mi az én dolgom életem hátralévő idejére. Egy olyan korban, amikor úgyszólván minden művészet, kép, zene, könyv, dráma azt harsonázza, hogy minden mocsok, hiába, szenny, vacak, reménytelen – hadd keressem én ebben a korban az értékeket. A torzban, elferdültben is az emberi szépet, a pusztulásban is a reménységet, a hazugságban is az igazságot. Fura, eltorzult, képtelen jellemekben is a fölemelőt. Ez ars poeticának elég nem egy, de hetvenhét életre is.”

Weöres Sándor azt állítja, hogy kétfajta művészet létezik: az egyik azt mutatja meg, amit látunk, a másik azt, amit tudunk. Az én művészi törekvésem azt megmutatni, amit tudunk.

Pilinszky azt mondja, a színház két komponensből áll: az áldozatból és a játékból.
Egy olyanfajta színházról beszélek tehát, ami teret ad a metafizikai gondolkodásnak.
A színház- és drámatörténet legnagyobbjai mind ebben a szellemben alkottak Szophoklésztól Shakespeare-ig, Goethe-től Csehovon át Beckettig. Miért ne törekedhetnénk mi is erre az eszményre?

Az emberen kívül nincs más faj a földön, ami a metafizikus gondolkodásra képes lenne. Ez emberi lényünk esszenciája, a legtermészetesebb ösztön, ami az embert emberré teszi, antropológiai sajátosságunk. Ezért az én művészeti felfogásomban az emberi lét ezen aspektusának kihagyása tartalmilag és szellemileg csonka előadásokat eredményez. Egy ilyen szemléletű színház hiányzik a budapesti színházi világból. Én nem akarok ideológiai és közéleti állításokat megfogalmazni a színházban, viszont szeretnék az emberi létezés és valóság végső, legrégebbi, legmélyebb, legzavarbaejtőbb, legmegválaszolhatatlanabb kérdéseivel foglalkozni, ahogy teszi ezt az ember évezredek óta.

Szentkuthy Miklóst egyszer megkérdezték, hogy mit jelent a metafizika. Azt válaszolta, hogy a metafizika azt jelenti: ,,ti mindnyájan.” Én ennél pontosabb és érzékenyebb definíciót még nem hallottam. Mi más lehetne egy színház célja, minthogy mindnyájunkról és mindnyájunknak szóljon? Ez azonban csak metafizikai érzékenységgel lehetséges.
Ez a törekvés lényegéből adódóan folyamatosan a szent és a profán kettősségében bontakozik ki, ahogy valójában maga a színház, a színháztörténet is erre a kettősségre épül, ez szülte meg, és élteti évezredek óta. 

Mindezzel együtt, vagy inkább mindezek felett a színház a szabadság helye. Ez azt jelenti, hogy mindenki olyan színházat csinál, amilyet akar. Más oldalról viszont: senkinek nem kell olyan színházat csinálnia, amilyet nem akar.