Dúlának tanul, lelkes természetvédő, és mindenekelőtt őrzi a családi tűzhely melegét. Vígszínház harmincéves művészét, Bach Katát kérdezte a Kultúra.hu.
A teljes interjú itt olvasható.
Bach Kata elsőként arról beszélt, noha jelenleg motorral közlekedik, a környezettudatosság annyira fontos számára, hogy biciklire fog váltani: „Korábban már évekig bicikliztem a városban, úgyhogy nem lesz nehéz. Az első gyermekem születése óta ez minden döntésemben szempont. Ahogy a baba növekedett bennem, egyre közelebb kerültem a természethez. Megéreztem az erejét és azt is, hogy mennyire eltávolodtunk attól, amire a lelkünknek és a testünknek szüksége van. És ezt megszoktuk. Azt akartam, hogy a kislányom világrajövetelekor minden a lehető legtermészetesebben történjen, és ez a tudatosság elindított bennem egy folyamatot, aminek eredményeként végül az egész háztartásunkat környezetbaráttá alakítottam. (…) A kisfiunkat még felkészültebben vártuk, így még jobb, még erőteljesebben spirituális élmény lett számunkra a szülés. Jelenleg a szabadidőmben dúlának tanulok. Ők régen a bábákat segítették, manapság a terhességtől egészen a gyermekágyi időszakig kísérhetik az anyákat. A Covidot követően a háború kitörése volt az utolsó löket, amikor azt éreztem, hogy szeretnék olyan tudást szerezni, ami minden körülmények között hasznos lehet. Akár egy pincében is. Ez a tudás biztonságot ad nekem a sok bizonytalanság közepette. Talán soha nem fogok ezzel foglalkozni, mégis a színészi lét olyan kiszolgáltatottá vált az elmúlt évek történései miatt, hogy ez most erőt ad” – fejtette ki a színésznő.
A felvetésre, miszerint nagyon tudatosnak tűnik, úgy reagált: „Sőt a túlgondolásra vagyok hajlamos. De az elmúlt években már figyelek arra, hogy legyenek minden napban rejtett kis percek, amikor kitisztul a fejem. Évekig terápiára jártam az egyetem után, egy csomó mindent megértettem magammal kapcsolatban, de a választ arra, hogy mi tesz boldoggá, már nekem kellett megtalálnom. Rengeteg meghitt alkalmat teremtünk a családon belül. Kutyát sétáltatunk, kirándulunk, kertészkedünk vagy hangoskönyvet hallgatunk a gyerekekkel. Olyankor igyekszem csak jelen lenni, és nem foglalkozni semmilyen problémával. A híreket és a reklámokat például kiirtottuk az életünkből, nincs tévénk. A legfontosabb dolgok az embereken keresztül így is eljutnak hozzánk, és ha valami életbevágó esemény van, rákeresünk az interneten. Csak úgy megszokásból nem bújom a híreket, a közösségi médiát is korlátozottan használom, mert a járvány kezdetekor úgy éreztem, nem bírom befogadni a rengeteg rám zúduló, teljesen felesleges információt.”
Arról szólva, hogy a színházi világ egy fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő közeg a benne dolgozók számára, úgy vélekedett: „Nem gondolom nehezebbnek, mint bármilyen más közeget. A színház sok érzékeny ember számára menedék, és ha szeretettel vagyunk egymás sebezhetőségei felé, akkor nagyon családias a hangulat. Egyébként az érzékenységemmel kapcsolatban a kislányom tükröt tart nekem: mindennap szembesít azzal, hogy milyen lehettem gyerekként. Elképesztő amplitúdókkal éli meg az érzéseit, szenvedélyes, kifelé határozott, mégis nagyon törékeny belül. Én is ilyen vagyok. A szakmám szempontjából ezek jól hasznosítható tulajdonságok, de meg kellett tanulnom, hogy a színházban egyszerre kell védenem magam és sebezhetőnek maradnom, ami rugalmasságot kér a lélektől, és ez nem könnyű, de szerintem lehet úgy csinálni, hogy az ember ép maradjon. Engem és Józsefet is egyensúlyban tart a család. Tudjuk, hogy otthon béke vár.”