Lajos András a gyermekkorát a felvidéki Dunamocson töltötte. A révkomáromi Selye János Gimnáziumban érettségizett. A pozsonyi és a budapesti színművészeti egyetemre is jelentkezett, de egyik helyre sem vették fel. Egy évet az Új Színház stúdiójában töltött, azután került be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A Miskolci Nemzeti Színház színésze Juhász Ferencnek mesélt pályájáról és arról, mi vitte Miskolcra.
Az interjú elsőként az mnsz-blog.gportal.hu oldalon jelent meg.
Köszönet érte Juhász Ferencnek!
Édesapád ötven évig volt a felvidéki magyarság kulturális szervezete, a Csemadok dunamocsi alapszervezetének elnöke. Fellépett nótaénekesként, alapító tagja a Vadvirág folklórcsoportnak – de más műfajokat is kipróbált. Valamiféle indíttatást már ez is jelenthetett a fellépések, a színpad világához.
Ahogyan gyerekfejjel általában történik, én is szavalóversenyeken kezdtem a szereplést. Már nyolcadikos voltam, amikor a Légy jó mindhalálig Nyilas Misi szerepét osztotta rám a tanárnő. Jó élmény volt, bár, noha zongorára jártam és tangóharmonika órákat is vettem, az éneklésem meglehetősen képzetlen volt. Meghatározóvá azonban a gimnáziumi éveim váltak. Révkomáromba jártam, a Selye János magyar tanítási nyelvű iskolába (ahová korábban Kaszás Attila). Ott végzett Soóky László költő, író, drámaíró, publicista is, az ő nevét azért említem, mert tőle egyszemélyes előadást hármat is színre vittem. Ebben a gimnáziumban tevékenykedett Kiss Péntek József. Amatőr színházrendező volt, korábban színköröket vezetett a környező falvakban és egy időben volt a Komáromi Jókai Színház igazgatója is.
Negyedévben mindig a végzős gimiseknek állított össze egy előadást, ez többnyire zenés volt és a szalagavatóra készült el. A Gimisz Színpad (neve a gimnázium szó első szótagjának és Magyar Ifjúsági Szövetség rövidítésének összekapcsolásából született) talán tizedik éve működött. Mivel négy osztály végzett párhuzamosan egy évfolyamban, ezért a 120 gyerek közül, aki szeretett volna benne lenni, A dzsungel könyve musicalben tudott szerepet adni. Megcsinálta Á és B csapattal. Az A csapat volt a végzősöké és másod-, harmadévesekből állt össze a B. Mi eljátszottuk 17-szer, azután már készültünk az érettségire, de a másik csapattal még ment tovább, 35 előadás a 600 fős nézőtérrel. Én Balut alakítottam.
Ezért az alakításodért a Jókai napokon a legígéretesebb fiatal tehetségnek járó Ferenczy Anna-díjat kaptad (ő a csehszlovákiai magyar színjátszás kiemelkedő alakja, a komáromi Magyar Területi Színház alapító tagja volt).
A Gimisz bemutatóinak tényleg nagy híre volt. Amikor a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadást csinálta a Komáromi Jókai Színház, Jóska bácsi is megcsinálta a végzősöknek. A színház igazgatója megkérdezte, milyen dolog ez, hogy párhuzamosan mutatjuk be. Mekkora elismerés volt, hogy a Gimisz „elszívja” a nézőiket!
A színjátszást azonban megelőzte a néptánc.
Az osztályfőnököm Keszegh István volt és az első osztályfőnöki órára jött Keszeg István, a Hajós Néptáncegyüttes vezetője a Városi Művelődési Központban.
Volt egy nagyon tanulságos helyzet. Bejáró voltam, Dunamocs a szülőfalum, napi szinte buszoztam. Nem mindig volt az jó, hogy háromnegyed 9-re hazaérve még akkor tanuljak, néha elmaradtam a táncpróbáról. Akkor készítette Can Togay, török származású magyar filmrendező Eperjes Károllyal a főszerepeben az Egy tél az Isten háta mögött című filmjét, amihez a Hajós Néptáncegyüttest felkérték egy gyertyás tánchoz. A Tátrában forgattak. És a vezető nekem azt mondta: Bandi, te nem jössz. Hogyhogy? Ott lenni egy filmforgatáson, kamaszként! Miért nem? – Nem jártál próbákra. – De én ezt meg tudom csinálni. – Akkor sem. Attól kezdve, úgy jártam próbákra, mint a kisangyal. Az utazások, fellépések sora a környékbeli falvakban akár a legszélsőségesebb körülmények között, nyári melegben vagy a novemberi András napi vásárok során, egy hurka-kolbász honoráriumért, nagy élmény voltak gyermekként. De eljutottunk Csehországba, Olaszországba, Svédországba is.
Hogyan kezdtél a színészet felé orientálódni?
Kamaszként az ember nem igazán tudja, az energiáit milyen irányba csoportosítsa és használja. Mindig érdekelt a fára mászás – ez meg is látszott a testalkatomon meg a hegeimen -, illetve nagyszüleimnél ott volt az udvar, állatok, volt kutyájuk és a kutyával én minden délután kimentem a határba biciklivel. Ezt nagyon élveztem. Utólag tudatosult bennem, milyen fontos és meghatározó napi program volt az életemben. A mindennapi sportot adta, a jó levegőt, a szabadban voltam, a természetben, belebicikliztem a naplementébe! Ezt nagyon élveztem.
Hogy az energiákat milyen irányba hasznosítsam, a néptánc az egy jó irány volt, ugyanakkor volt, hogy elmaradtam az órára való felkészüléssel. Úgy gondoltam, cirkalmas körmondatban fogalmazom meg a tanáromnak, miért nem sikerült – rajtam kívül álló okok miatt! – felkészülni. Volt, akit hidegen hagyott és beírta az elégtelent, de volt, akit szórakoztatott, akceptálta. „Ezt olyan élvezhetően mondtad el, hogy… oké.“ Az ilyen megnyilvánulásaim miatt mondták az osztálytársaim, hogy én úgyis színész leszek.
Jóska bácsi március 15-i műsorokat is szervezett. Az egyik ilyen eseményt közvetítette a Duna TV is a Klapka térről, pár éve került a kezembe a felvétel, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyi mindent csináltam: konferáltam, verset mondtam, énekeltem és néptáncoltam.
Eljött az érettségi, dönteni kellett.
Jelentkeztem a Színművészetire Pozsonyba és Budapestre is, de nem sikerült. Beadtam a jelentkezést közgazdaságtanra Pozsonyba. Azon a felvételin, abban a közegben, annyira idegen volt minden, nem tudtam elképzelni, hogy jól tudnám magam érezni.
Miért éppen oda?
Gondoltam, közgazdasági diplomával csak tud majd az ember valamit kezdeni. Egy évet az Új Színház stúdiójában töltöttem, azután kerültem be a Színművészetire, Hegedűs D. Géza osztályába. Az alatt az egy év alatt is, amióta a gimiben végeztem, amikor csak tudtak, visszahívtak a Hajósba fellépni, hiszen tudtam az előző négy év munkájából a műsoron lévő koreográfiákat.
A szülőföldre mai napig is vissza-visszatérsz fellépni, a már említett Soóky László előadásaiddal, de volt látható Prágában is, a Nemzeti Kisebbségek Házában és itt, Miskolcon is. A Színművészetire hogyan próbáltál felkészülni?
A felkészülés a verstanulás volt. Az is úgy zajlott nálam, hogy kimentem a határba, vittem magammal a szöveget és elindultam egy óriási szántóföldön átlósan, mentem akár még szemerkélő esőben is. Nagy energiát fektettem abba, hogy valamit kihozzak a szövegből, meg leginkább magamból. Otthon, íróasztalnál erre nem volt meg a lehetőség, inkább kivittem a határba az energiát, ahol az Isten ege alatt igazán egyedül lehettem és nem kellett pironkodnom afölött, hogy most éppen milyen hangon nyilvánulok meg egy verssorral. Ott bármit szabadon kipróbálhattam.
Nagyon érdekes élményem már az egyetem idejéből, harmadévről, amikor Zsámbéki Gábor rendezett nekünk egy Csehov vizsgát. Egy-egy felvonást vittünk színre a darabjaiból, és a Cseresznyéskertből Lopahin szerepét osztotta rám. Lopahin hazajön a vásárból, elmondja, hogy megvette a birtokot, a cseresznyéskertet, ahol az apja jobbágy volt. Ez egy jelentős monológ. Kerestem azt az élethelyzetet Budapesten, a Rákóczi úton, hogy ez most én hol tudnám kipróbálni. Kimentem az Erzsébet hídra és ott, a Dunának mondtam, a szélnek és az elemeknek nekifeszülve. Ott találtam meg a fővároson belül azt a helyet, ahol valamelyest olyan körülmények között éreztem magam, mint otthon, a határban.
Olyan anyagra készültem, aminek nem tudtam, hogy mi a vége, hova tud kifutni, viszont mindenáron szerettem volna kezdeni vele valamit, azt hiszem, attól tartottam leginkább, hogy csak felmondom középszerűen a szöveget és az mindennél rosszabb, akkor nincs értelme foglalkozni vele. Hála Istennek meghatározó élmény lett, el is vitt vele bennünket Zsámbéki tanár úr a Teatro Piccoloba, Milánóba.
Amikor visszajöttünk, aznap délután a Pesti Színházban szerepeltem a János vitéz című előadásban, este pedig a Vígszínház Házi Színpadán, McDonagh Alhangya című tragikomédiájában. A János vitézt akkor nézték a szüleim és nagymamám. Előttem van, hogy Börcsök Enikő játszotta a mostohát és mama előadás után mondja neki, hogy „Ezt mink is színre vittük Mocson, de mi teknőben mostuk ám a ruhát. Nem ilyen volt ám a díszlet.” Ő pedig kedves, ártatlan mosollyal hallgatta.
Végzés után a Vígszínházba kerültél, s egy megszakítással ott voltál a miskolci évek kezdetéig.
Igen, volt egy gyakorlati évem a Vígben és azt követte hat szerződéses évad. Onnan átmentem Bodó Viktor társulatába, a Szputnyik Hajózási Társaságba, három évadra. Az egy teljesen másféle színházi forma volt, mint az addig tapasztalt kőszínházi lét (kezdve például azzal, hogy saját magunknak kellékeztünk, mi viseltük gondját a jelmezeinknek). Német nyelvterületen készítettünk koprodukciókat, minden évben benne voltam egy bemutatóban Grazban, emellett készült a Katonában az Anamnesis című előadás, a magyar egészségügyről, valamint a három velük töltött év meghatározó előadása, az Antigoné, amit drámapedagógiai előadásként vittünk középiskolákba. A Szputnyik után visszakerültem a Vígbe, két évadra, majd Kiss Csaba, az akkori miskolci direktor hívott 2014 őszén, nagy szerepeket ígérve.
Nem lehetett nagyon könnyű a döntés, hiszen Budapesten éltél már a családoddal.
Menjél, ezt vártad! – mondta a feleségem. Akkorra már megtapasztaltunk egy olyan helyzetet, hogy nem mindig vagyok a városban, hanem, mondjuk másfél hónap Graz, ahonnan csak hétvégente tudtam hazamenni. Kétségtelenül vágytam rá – ez okozta ez első váltásomat is -, hogy komoly szerepek találjanak meg, feszült bennem egy érzés, hogy a színház vezetése talán nem azt gondolja rólam, mint amit én saját magamról.
Voltak jó lehetőségeim a Vígben is, amikor a 2. évadot töltöttem ott, D’Artagnant kínálta nekem Méhes László, a következő évadban a Pán Pétert rendezte, akkor az egyik iker fiú voltam, a másik Telekes Péter barátom. Ő is felvidéki születésű, szintén Komáromhoz közel született, gimnáziumba ugyan ő nem oda járt, de ugyanúgy ismerte Kiss Péntek Jóska bácsit, ugyanúgy részt vett a Jókai Napokon, amatőrszínjátszó fesztiválon. 2004-ben kezdtem a pályát, 2006-ban lettem családos ember, megszületett az első kislányom, feleségem azt mondta, hogy a szülővárosában Érsekújvárban legyen saját lakásunk, mert ha én estéről estére nem vagyok elérhető számára, legalább a szülei legyenek olyan távolságban, hogy tudjon a segítségükre számítani. Pepe albérletet keresett Budapesten, megosztottam vele a sajátomat és az a két év fűzte szorosra a barátságunkat. Új Színház – egyetem – Vígszínház – elmentünk – visszamentünk. Ilyen érdekesen, párhuzamosan alakult a sorsunk.
Miskolcra Kiss Csaba hívott, Szabó Máté szerződtetett 2015 tavaszán és évadkezdésre Béres Attila lett az igazgató.
Az első igazán nagy itteni feladat a Zorba volt.
Igen, jól mondod. Az első itteni évadomban készült, azt megelőzően kettő előadásban álltam színpadra. Ezek a szerepek szintén fontosak voltak, Aemilianus, római patrícius, a Nagy Romolusban és Péter, az Egy csók és más semmiben. Ezeket követte a Zorba, Gáspár Tiborral, Szegedi Dezsővel, Nádasy Erikával, Seres Ildikóval és a teljes csapattal, a színtársulattal, a balettkarral, az énekkarral és a zenekarral is megismerkedhettem közelebbről.
Még ugyanabban az évadban volt Caragiale vígjátéka, a Zűrzavaros éjszaka, ebben Rica Venturio. Rusznyák Gábor rendezővel akkor találkoztam először. Adott nekem egy feladatot, hogy amikor jövök udvarolni Jancsó Dórához, de a félhomály miatt eltévesztem és Ullmann Mónikának udvarlok hosszasan, amint kiderül a tévedés, csináljam meg a jelenetet visszafelé.
Sokáig nézték a kínlódásomat, a szöveget visszafelé mondva az összes mozdulatot megcsinálni visszafelé a próbák alkalmával rémes volt. A főpróbahétre kanyarodtunk már rá, amikor azt mondtam Gábornak, hogy pontatlan a „halandzsához” illesztett mozgás és ettől pontatlan az egész. Hát akkor csináld, ahogy gondolod, ezt felelte. Kijelöltem az adott mozdulathoz tartozó szövegrészt, leírtam visszafelé, másrészt felolvastam odafelé és megkértem a hangosítókat, hogy fordítsák meg. Bejelöltem magamnak a szöveg dallamát, melyik szótagnál milyen hangmagasságban szólalok meg, ezt a visszafelé lejátszott felvétel visszaigazolta. Gábor azt mondta, jó, akkor tanuljam meg. Ez már a pénteki bemutató előtti hétfőn volt, már „csak” az volt a feladatom, hogy Fekete Zsolt súgó segítségével megtanuljam ezt a látszólag értelmetlen szöveget, amihez viszont már sikerült annyira pontosan illesztenem az egész mozgássort, hogy az előadásban talán élvezetes volt a nézők, de még magam számára is. Tehát ez is egy nagyon fontos tanulási folyamat volt, egy színpadi eszközhöz hogyan érdemes hozzányúlni és energiát fektetni bele úgy, hogy ne rekedjen meg az ötlet szintjén, hanem a megvalósítása is élvezhető legyen.
Aztán még évad végén elkezdtünk dolgozni a Kivilágos kivirradtig előadáson (Móricz Zsigmond), nagyon sok jó élmény, szép este köt hozzá. Shöller Karcsit játszottam. Akkor jött a társulathoz Bodoky Márk, akivel később Vörösmarty Csongor és Tündéjében voltunk Csongor és Balga párosa és másban is dolgoztunk együtt, míg egyszer csak elérkeztünk a Feketeszárú cseresznye című előadáshoz.
Tudom, hogy nagyon fontos állomásnak tekinted a pályádon.
2019 októberében volt a bemutatója. Kétségtelenül nagyon meghatározó előadás a szakmai életemben. Maga a mondanivalója, Dusán szerepének megformálása nagyon magasra tette nekem a lécet, nagyon sok energiát kellett belefektetnem, hogy meg tudjak felelni annak az elvárásnak, amit a szerep megkívánt. Úgy érzem, szintet tudtam lépni benne. Nem szeretném, ha elbizakodottságnak hangzanék, a munkához, egy szerep megformálásához való hozzáállásban segített szintet lépni. Még a Zorba alatt Gáspár Tibi mondta nekem, hogy ne mutasd, nem kell mindent megmutatni a közönség felé mimikában, csak létezz! Amikor megnézte a Feketeszárú cseresznyét, őszintén gratulált és én elmondtam neki, ebben az is benne van, amit tőle tanultam. Amikor idejöttem, nem tudtam feltétel nélkül mindent elfogadni, szakmai fogásokat, amit mondott – teljesen segítő szándékkal! -, de ekkorra megértem oda, hogy saját magamon tapasztaltam ezeket a dolgokat. Hogy egy párbeszédben elég csak meghallani, elég csak belegondolni abba, amit a partner mond. Az életben is így van, beszélgetünk, meghalljuk egymást, reflektálunk a másikra. Balikó Tamástól származik az az örökbecsű mondat, hogy a színpadon két dolog látszik, a gondolat és annak hiánya. Tehát ennek a szerepnek kapcsán kezdtem el érezni, hogy nagy jelentőséggel bír, ha az ember megáll a színpadon és nem csinál semmit. Előtte, utána történnek vele dolgok, a néző is látja. Éppen ezért, amikor csak megáll és belegondol, akkor az a néző számára is jelentőséggel bír.
Egy szerep megformálása mindig felelősség.
Igen. Az egy élet, amit te odaviszel a színre. A Játékszínben játszott Élektra első felében például Agamemnon hadvezért formálhatom meg – öt percben! -, az egy felelősség. Hogy a második felében egy hajléktalant kaptam feladatul, vagy ha nem is okvetlenül hajléktalan, de talajvesztett ember megfogalmazását, ebben a városban, Miskolcon, ahol a kohászat felszámolása számtalan embert hozott olyan helyzetbe, hogy elveszítette az egzisztenciáját, lakását, más irányba terelődött az élete, próbál megkapaszkodni a mindennapok sodrásában, itt egy ilyen feladatot kapni nagy felelősség.
Sajnos találkozunk rendszeresen olyan emberekkel, akik az utcán megszólítanak, segítségre szorulnak, kéregetnek. Lehetőség szerint szoktam is adni, azzal együtt, hogy tudom, pár száz forint nem fogja megváltoztatni az életét. Éppen az Élektra bemutatója után, amikor kiléptem az épületből, ott ült egy ember a művészbejáróhoz legközelebb eső padon, hatalmas Télapó szakállban és úgy nézett ki maga is, a ruhája is, mint én az előadásban. Sem korábban, sem azután nem találkoztam ezzel az emberrel, de éppen az Élektra premierjének éjszakáján, igen… Olyan kisugárzása volt, oda kellett mennem, hogy megszólítsam. Beszéltünk kicsit az életéről, azt mondta, várja, hogy reggel kinyisson a bolt, ahová viheti leadni az üvegeket. A DIGÉP-ben dolgozott valamikor.
A Nagyszínházban jelenleg is fut a Producerek című nagy sikert aratott musical. Max Bialystockot játszod (a másik szereposztásban Salat Lehelé a szerep).
A Producereket megelőző két vagy három évadon keresztül a zenés szerepek elkerültek, prózai feladataim voltak. Max szinte az elejétől a végéig színen van és sok minden történik vele.
Készül az előadás és lehet, hogy már játszottunk is belőle néhányat, de kell egy bizonyos rálátás, hogy ez mekkora ív és honnan hova fut ki, olyan szövetben, ahol két mondat próza, alatta szól a zene, utána dalban nyilvánul meg az ember, majd megint visszatér a próza. Kifejezetten olyan zenés anyag, ami nem a klasszikus értelemben vett zenés színházi előadás, mint például egy operettnél, ahol van egy felvezető zene és onnan kezdve a felfokozott érzelmeket már dalban fejezzük ki, hanem átszövi a zene jeleneteket, cikázik és váltakozik folyamatosan próza és zene. Ilyen szempontból nagy tanulási folyamat volt, a zenei vezetővel, Cser Ádámmal való együttműködés, Rákai András korrepetitorral való rengeteg munka és Szitás Marian énektanárnővel való találkozás.
Az első dalom az előadásban a Broadway császára. Az egyik délelőtti próba során összevissza énekeltem, más szöveget mondtam… a rendező megkérdezte: Bandi, mi a baj? Semmi. Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy összeroppantam a teher súlya alatt, hogy ott állok a színpad közepén és egy gesztusomra, végszavamra a karmesteri pálca közvetítésével negyven ember szólaltat meg hangszereket a zenekari árokban, a teljes társulat ott áll ugrásra készen, a balettkar, az énekkar, a műszak. Nem hibázhatok. És amikor újra kezdtem a dalt, az volt a különbség, hogy körülnéztem és azt láttam, a súgó az énekelt sorom alatt már a következőt mondja, a rendezőasszisztens mutatja, melyik irányba lépjek, a korrepetitor lekövet mindent, ahogy éppen prezentálom a dalt és a takarásban még a koreográfus asszisztense is minden mozdulatával igyekszik segíteni. Megtapasztaltam egy nagyon fontos dolgot, hogy itt mindenki az ügy érdekében munkálkodik és a közös cél érdekében rengeteg munkát fektet abba, hogy a lehető legjobb minőségű produkció szülessen.
Négykor befejeződött a próba, de ott volt a díszlet és én ott gyakoroltam a szöveget, a színpadon, mint régen a határban. Egyedül voltam az egész nagyszínpadon és kipróbálhattam, mit hogyan szeretnék megvalósítani.
Gyermekként szerettél belebiciklizni a naplementébe, felnőttként, színészként ezt az élményt a színpadi reflektorok fényétől kapod. Jól van így…
Szerző: Juhász Ferenc az mnsz-blog.gportal.hu szerzője, szerkesztője