Dömötör András évek óta rendez német nyelvterületen is, Münchenben nemrég bemutatott darabja, a Marienplatz – többek között – az áldozatiság fogalmát járja körül. A 24.hu munkáiról, az SZFE-ügyről és arról is kérdezte, vállalná-e a véleményét akkor is, ha csak Magyarországon alkotna.
“Németországban nagyon egzaktak és jók a járványügyi szabályozások a színházakban, a színpadon és a nézőtéren is. Nagyon erős kontaktkutatási rendszer épült ki még az első hullám alatt, és bizonyított volt, hogy a színházakban nem igazán történtek fertőzések. Nálunk a teljes próbafolyamat alatt egyetlen fertőzés volt, valaki a családjából hozta be, és amikor kiderült, akkor leteszteltek mindenkit, de sem a színpadon, sem a stábban nem kapta el senki, pedig körülbelül egy hetet voltunk folyamatosan együtt. Természetesen furcsa volt ilyen körülmények között dolgozni, de – bármennyire is borzalmas – az emberi természet olyan, hogy mindent meg tud szokni. Nincs értelme panaszkodni, tudtunk dolgozni, az egyetlen csalódást az jelentette, hogy nem élőben tudjuk streamelni az előadást, ahogyan korábban terveztük” – mesélte a Marienplatz kapcsán a rendező.
A felvetésre, miszerint a magyar színházi szakma tagjai most kifejezetten áldozatnak érezhetik magukat a koronavírus, színháztörvény vagy éppen az SZFE ügye miatt, úgy reagált: „Én azt érzem nagyon bizarrnak ebben a helyzetben, hogy az SZFE-ügyben az abuzálók mutatják magukat áldozatnak, éppen azok, akik páros lábbal beleszálltak ebbe az egészbe, és nem a valódi sértettek, azaz a diákok és a tanári kar. Ők csodálatos energiákkal és méltósággal állnak ki magukért. Mit mondjak a kuratóriumról? Nincs eléggé durva jelzőm arra, ami le tudná írni őket. (…) Nem tudom magam kivonni ennek a történetnek a hatása alól. Mindegy, hol vagyok, hol dolgozom, ugyanolyan ideges leszek, amikor ezeket a hazugságokat olvasom. Teljesen átlátszó és nyilvánvaló, ami történik. De nem az az érdekes, ha én elmondom a véleményemet – nekem viszonylag könnyű megszólalnom –, hanem az, ha olyan helyzetben lévők teszik ezt, akiknek van vesztenivalójuk. Amikor zalaegerszegi polgárok kiállnak a város főterére, és másnap különböző közösségekben megjegyzéseket kapnak, adott esetben a munkájukat kockáztatják például.”
Tavasszal Bécsben az Óda című darabot rendezi, ami a művészet szerepéről szól. A mű kérdése többek között, hogy meddig mehet el a művészet, van-e olyan, amiről nem szabad beszélni, vagy megfordítva: a politikai korrektség hogyan korlátozza be a színházat. A kérdésre, szerinte meddig mehet el a művészet, azt felelte:
“Ha a létrejövő előadás igazolni tudja a hitelességét annak, amit állít, akkor bármeddig elmehet, de törvényt nem sérthet. Egy állatot nem lehet például bántani a színpadon, és nem szeretnék durvább példákat mondani most. Én abból indulok ki, hogy mivel saját magamat folyamatosan felsértem, kiszolgáltatom magam, a témáimmal kapcsolatban is lehetek kíméletlenebb, tehát a határokat nem húznám meg nagyon. Mindezt úgy mondom, hogy sosem csináltam olyat, ami szándékosan provokálna, és ezzel érnék el hatást. Én abban hiszek, hogy személyesnek kell lenni.”