Ötvenedik születésnapon innen, Covidon túl, balatoni forgatás és fővárosi sanzonest között kérdezte a Nők Lapja Pokorny Liát.
A kérdésre, a napjának hányad része olyasmi, amit a maga örömére tesz, elárulta:
„A munkán kívül semennyi. De ezt úgy képzeld el, hogy tényleg nincs két percem egy nap, amit lazítással töltenék. Viszont amit most vállaltam, mind tudatos döntés volt. Speciális időszakot élünk, nem lehetünk biztosak benne, mikor lesz nyitás-zárás, mennyit fogunk tudni dolgozni. Ráadásul tavasszal átestem a Covidon, hat hétig voltam beteg, ezért egy hónapot csúsztak a munkáim. Az összes olyan feladat, amit most vállaltam, nagyon nagy szerelem, iszonyú sok örömöt ad. Kőkemény munka, de befektetés is egyben, mert közben mindegyikből töltekezem. Zakatolok a sok tennivalótól.” A színésznő azt is hozzátette, noha reggel fog a legjobban az agya, a Covid után memóriazavarai voltak, el is ment neuropszichológushoz.
A tavalyi év Lia számára a nagy lezárások éve volt: „Tavaly azt vettem észre, hogy magamban vizsgálgatom, mennyi olyan kapcsolat van az életemben, amelyben tulajdonképpen nem vagyok őszinte. (…) Vajon miért gondolom azt, hogy sokkal többet kell belefektetnem egy kapcsolatba, mint a másiknak? Amikor elkezdtem ezt felismerni és határokat szabni, az természetesen konfliktusokat szült. (…) Igyekeztem azzal az érzéssel lezárni ezeket a kapcsolatokat, hogy elengedem a sértettséget és a haragot, megköszönöm a másiknak, hogy hozzásegített ehhez a tanuláshoz, és boldog életet kívánok neki. Valahogy el kellene jutnunk idáig, mert saját magunkat keserítjük, betegítjük meg, ha nem így teszünk.”
Arról szólva, hogyan jutottál el idáig, kifejtette: „Nekem nagyon sokat segített a Covid-időszak. Tiszta szívemből mondom, olyan hálás vagyok ezért. És az is benne van, hogy most leszek ötvenéves. Ez a két dolog talán öszszefonódott, mindkettő azt erősítette bennem, hogy a jelenben éljek, és ne a múltban vagy a jövőben. Honnan tudhatjuk, különösen most, mit hoz a holnap? Mikor máskor álljak készen arra, hogy vállaljam végre, miben érzem magam jól vagy rosszul? Miért áldozom fel magam bizonyos emberek kedvéért vagy élethelyzetek oltárán, miközben lemondok egy csomó dologról? Ez luxus! (…) Edzés volt ez az elmúlt év, sorra jöttek olyan helyzetek, amelyekben ki kellett mondanom, hogy nem, nem, nem. Nem jött automatikusan, eleinte még három nagy levegőt kellett vennem hozzá! De tudod, olyankor elkezded tisztelni saját magad, és a másik is elkezd tisztelni téged. Nagyon jó, amikor valaki azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond. (…) Régebben mondták nekem, hogy az ötven nagyon fájdalmas lesz. Értem, mire gondoltak, mert valóban rejlik ebben egy csepp szomorúság. De közben az történt, hogy elmúlt bennem az iparkodás. Elkezdtem nem hajtani a „majd”-ot. (…) amikor a Covid miatt feküdtem, három napig erőteljes halálfélelemmel küzdöttem, kétségbeesetten, tehetetlenül. Aztán arra gondoltam: oké, nézzük, mit üzen nekem ez a betegség és ez az egész év. Hajlandó vagyok elfogadni, ami most végbemegy bennem? Azt mondtam, igen. Ha bármit felkínál ez a helyzet, és bármilyen változásra szólít fel, képes vagyok azt megérteni? Azt mondtam, igen.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.