Gál Tamás ma a komáromi Jókai Színház igazgatója, de a Szkéné közönségének apraja-nagyja is jól ismeri a műfajteremtő komédiást, aki szerint Budapest az ő alternatív énjének otthona. A Szkéné sorozatában Jászay Tamás kérdezte.

– Hogyan került kapcsolatba a Szkéné Színházzal?

– Budapesten látott fellépni Regős János a Csavar Színház egyik előadásával. Meghívott a Szkénébe, ahol Tana-Kovács Ágneslátókörébe is bekerültem, és végül ők kérték, hogy menjek gyakrabban. Ebből nyolcéves kapcsolat és havi két-három fellépés született.

– Miért lényeges a rendszeres budapesti jelenlét?

– Budapest olyan kulturális fórum, mint nálunk Pozsony a szlovák, vagy Prága a cseh színházi szakmának. Mi, felvidéki művészek három fővároshoz is kötődünk, de a szívbéli fővárosom Budapest. Szlovákiában kőszínházi sikereim voltak, a pozsonyi Nemzetiben főszerepeket játszhattam magyarként, Csehországban filmeket forgattam, a magyar főváros viszont az alternatív énem otthona lett. Ez hozta el az anyaországi sikert: a Jászai Mari-díjamat is ennek köszönhetem, mert ha nem fordulok meg Budapesten, a szakma nem figyel fel rám. Hiányzik is a város, de a Jókai Színház igazgatása erősen leköt. Igaz, a lányom elsőéves színészhallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ezért örülök, hogy legalább szülőként gyakran megfordulhatok itt. Látom majd azt is, kik végeznek, kik jöhetnek esetleg hozzánk játszani.

– Országszerte rengeteg helyen fellépett: van különbség a különböző nézők között?

– A budapesti néző igényesebb, nagyobb elvárásai vannak, mert hatalmas a kínálat. A magyarok a szlovákokhoz képest színházőrültek, ebből következik, hogy az itteni közönségnek nehéz újat mutatni, de ez bátrabbá is teszi az előadót, hiszen erősebben feszegetheti a saját határait. Ezen túl soha nem tettem semmilyen különbséget vidéki és fővárosi néző között: az emberek nagyon sokban nem különböznek egymástól. Lehet, hogy nem mindenütt egyformán harsány a taps, a nevetés, de a jó előadás a legkisebb falutól a legnagyobb városig mindenütt jól működik. Mindig figyeltem rá, hogy a községi könyvtárban harminc nézőnek és egy kilencszázfős csarnokban is ugyanazzal a kedvvel játsszak.

– A műfaja azért érdekes, mert egyedül áll a színpadon, néha zenészekkel, máskor nézőkkel együtt. Mi történik, amikor a közönség kevésbé veszi a lapot?

– Amikor még tapasztalatlanabb voltam, előfordult ilyen, de ma már nincs az a közönség, amelyik öt perc után ne oldódna fel. Nem akarom, hogy nagyképűen hangozzon, de azt is látom, hogy ki lesz az, aki bátran kijön, akit nem érint kellemetlenül, hogy játszani fog. A helység kalapácsában húsz percem van rá, hogy annyira a szívükbe csempésszem a történetet, magamat mint előadót, hogy az első szereplő, aki velem fog játszani, úgy érezze magát, mintha a saját iskolája színjátszó körében lépne fel a pajtásai között. A színház képes elhitetni az illúziót, hogy ősidők óta ismerjük egymást. Ha valaki nem jött ki játszani, tudtam, hogy az az én hibám: mindenkiben ott a játékkedv. Ráadásul az interakció során a néző spontán akcióira reagálok, ettől tűnik begyakorolt jelenetnek. Ő bármit tehet, a jelenet kerek lesz és poénra játsszuk a végét. Én megfeszülhetek, a behívott játékos akkor is képes lejátszani egy gesztussal vagy egy kacsintással. Ez a spontaneitás mindent elsöprő ereje.

– Pedig a gyerekeket nem tartják számon könnyű közönségként.

– Sokszor zárt, évek óta egymást jól ismerő közösségeknek játszom. A jelenetet tudom úgy hangolni, hogy a játékos néző mindig „fölöttem” legyen. Persze ha épp egy olyan zsiványt választok ki, akitől ez egész iskola retteg, biztosan odacsípek neki, mivel a többiek úgysem merik ezt megtenni. Kicsit pedagógia, kicsit pszichológia, meg persze színház: így viszem közelebb az irodalmat a fiatalokhoz. Azt akarom, hogy lássák: Petőfi egy őrült humorú, zseniális fickó volt.

– Hogyan edzi magát erre? Van segítő, külső szem?

– A helység kalapácsát vagy A nagyidai cigányokat egyedül készítettem. Szeretem ezt a stílust, de ez nem jelenti, hogy ne tudnék egy monodrámát egy rendezővel együtt elkészíteni. Azok a munkák, amikről beszéltünk, Budai Katalin kifejezésével szólva „stand up tragedy”-k, ami azt sugallja, hogy találtam valami újat. És ha ez igaz, akkor boldog vagyok. A nagyidai cigányokért megkaptam a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle fődíját: életem egyik legnagyobb elismerése, hogy olyan alkotók méltattak, mint Ascher Tamás, Fodor Tamás vagy Pályi János. Amikor tiltakoztam az ellen, hogy rendező lennék, Ascher Tamás közölte, hogy bizony az vagyok. A bátorítása segített, hogy elkészítsem a Buda halálát tizenegy, általam faragott bábbal. Mióta ennyit dolgozom egyedül egy előadáson, tudom igazán értékelni a rendező munkáját. Régebben nem értettem, mi szükség van rendezőre, amikor mi, színészek vagyunk a legfontosabbak. Ma a szakma jó értelemben vett katonájaként tekintek magamra.

– Jevgenyij Griskovec Hogyan ettem kutyát? című darabja után figyelt fel önre a szakma. De mi közünk egy csendes-óceáni orosz flottánál szolgáló katonához?

– Czajlik Józsefnek köszönhetem a darabot, aki a világon harmadikként rendezte meg a történetet, miután látott belőle egy lengyel előadást. Hogy mi dolgunk vele? A probléma egyetemes: arról szól, milyen ereje van a hadseregnek, annak, hogy kiképeznek valakit tengerészgyalogossá, és közben törlik az éntudatát. Hosszú ideje békében élünk, el sem tudjuk képzelni, milyen fegyvert emelni egy másik emberre. Griskovec tragédiája, hogy színművészeti tanulmányai után egy év alatt művészemberből gyilkológépet csináltak. Mindez csak ott lebeg a szövegben, de ezt sokan ismerik: micsoda tervekkel indulunk az életnek, aztán pár év múlva ott állunk egy hajón, és megkérdezzük, hogy mit keresünk itt? Az előadást mindenütt értették, de a katonaviselt embereknek nagyobb élmény: volt, aki közülük elmondta, hogy közben az egész élete lepörgött előtte.

– A Szkénében nagy sikerrel ment A helység kalapácsa, A nagyidai cigányok, a Dorottya. Tudatosan foglalkozik a magyar irodalom nem fókuszban lévő alkotásaival?

– Örkény-egyperceseket akartam először színre vinni. Egy interjúban a groteszk megteremtőjének nevezték, amit ő visszautasított, mondván, hogy az Petőfi volt A helység kalapácsával. A legfontosabb instrukciót Örkénytől kaptam, aki azt mondta, csináljam meg az előadást. Petőfi humorát véresen komolyan veszem, és ezen a mai fiatalok is sírásig nevetik magukat: a groteszket csak így lehet játszani. Azt Petőfi árulta el, hogy A nagyidai cigányok micsoda remekmű; történetében ugyan szerteágazóbb, de több színpadi lehetőséget is kínál. Petőfit meg Aranyt pedig mi indította saját művei megírására? Csokonai Dorottyája: ez tehát az első magyar groteszk, aminek a szövege bátor, szókimondó és mindenestül modern.

– Tóth László költő verseiből készült estjét is játszotta a Szkénében.

– Fontosnak tartom a felvidéki magyar költők munkáinak bemutatását. Ők ugyan tiltakoznak a felvidéki kategória ellen, de láthatatlanul mégis ott az a határ, és talán ezért sincsenek annyira a köztudatban. Ez az est a mi barátságunknak is köszönheti a létrejöttét: a szakállas, szigorú férfi után ismertem meg a költőt, aki például megfogalmazza, milyen a jelenlét a színpadon és az életben.

– 2018 óta a komáromi Jókai Színház igazgatója. A játékos, közvetlen, improvizatív stílust hogyan tudja átvinni egy kőszínház vezetői székébe?

– Lehet, hogy azért lettem itt igazgató, mert innen éppen ez hiányzott? Mindenesetre a kollégákon azt látom, hogy élvezik. Már csak az hiányzik, hogy mindezt élőben, az előadásainkon keresztül is lemérjük. Tervezünk koprodukciót a Szkénével is: a budapesti múltam és a komáromi jelenem így tud egymásba érni.

Szerző: Jászay Tamás
Forrás: SZKÉNÉ SZÍNHÁZ