„Csak egymásba kapaszkodva vészelhetjük át a nehéz időszakot” – Bencze Ilona 75 éves
2022. november 3., csütörtök 09:35
Ma ünnepli születésnapját Bencze Ilona Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, érdemes művész.
Nagykanizsán született ötgyermekes munkáscsaládban, apja vasúti pályaőr volt. Nem készült színésznek, gimnáziumi éveinek végén a jogi pálya vonzotta, de jeles érettségije ellenére nem tanult tovább: kötelességének érezte, hogy pénzt keressen, könnyítsen a család szűkös anyagi helyzetén. Először egy aszalóüzemben volt három műszakban segédmunkás, majd bérelszámoló lett, miközben részt vett egy kaposvári amatőr színjátszó csoport munkájában.
1968-ban barátai biztatására jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és első próbálkozásra felvették.
Friss diplomával a zsebében 1972-ben a Madách Színházhoz szerződött, 1991-ben lett a Kecskeméti Katona József Színház tagja, 1992-től szabadfoglalkozású művész. Szerepekre szerződve fellépett a Soproni Petőfi Színházban, a Turay Ida Színtársulatban és a Madách Színházban.
Jelentősebb szerepei: Solvejg (Ibsen: Peer Gynt), Olga (Csehov: Három nővér), Adél (Molnár Ferenc: Az üvegcipő), Éva (Madách: Az ember tragédiája), Umm (Zemlényi Zoltán: Hoppárézimi), Maria Huberta nővér (Guggin: Apácák), Mrs. Campbell (Jerome Kilty: Kedves hazug).
Több filmben is szerepelt (Hekus lettem, 1972; Egy kis hely a nap alatt, 1973; Az álommenedzser 1992), láthattuk a Magyar Televízió Szomszédok című teleregényében, valamint a Doktor Balaton című tévésorozatban.
Három évtizeden át folyamatosan játszott a Madách Színházban Andrew Lloyd Webber világsikerű musicaljében, a Macskákban, először Bombalurinát, majd Grizabellát.
A darab premierjét összeszorított fogakkal, nagy fájdalmak közepette játszotta végig, a főpróbán ugyanis eltört a bokája, de ebből a közönség semmit sem vett észre. Nem engedte, hogy begipszeljék a lábát, minden egyes előadáson beinjekciózták, és cinkcsizmát kapott, hogy táncolni tudjon.
Mint mondta, semmiképpen sem volt hajlandó átadni valaki másnak azt a szerepet, amelyért oly keményen megdolgozott. A darabtól 2013-ban búcsúzott, ekkor érezte úgy, hogy mivel az előadástól mindent megkapott, ideje átadni a helyét egy friss szereposztásnak.
„Olyan sok jó, értékes, érdekes feladatot kaptam az elmúlt 52 év alatt, hogy nincs hiányérzetem. A Macskák azért kirívó, mert 30 évig játszani egy darabban, az szinte példátlan. De annyi más, gyönyörű szerepem volt, amit csak az a közönségréteg láthatott, akik éppen akkor ott voltak. A film más, az megmarad, de a színpadi alakítások csak a nézők emlékében élnek tovább. Az élettől sem vártam többet, mint amit kaptam. A sors, a Teremtő adott és elvett, mikor mire volt szükségem a fejlődésemhez. És még itt vagyok” – nyilatkozta.
A Madách Színházban a 2022 szeptemberében bemutatott Aranyoskám című musical játékmestere.
2002-ben, pályafutásának harmincadik évfordulója alkalmából állította össze Örökség című előadóestjének anyagát. A műsorban a valódi, időtálló értékekről, az emberi kapcsolatokról vallott gondolatait osztja meg a közönséggel.
A rendezéssel is megpróbálkozott: Hűvösvölgyi Ildikó megkeresésére vállalta el a Karinthy Színházban Robert Harling nagy sikerű színműve, az Acélmagnóliák színrevitelét, kizárólag női szereplőkkel (az egyiket, M’Lynn Eatentont maga is játszotta a Madách Kamarában). Azóta megrendezte a Mici néni két élete, valamint az Öt nő az esőben című vígjátékokat is.
Érzékenység, derű és kiegyensúlyozottság jellemzi.
Bár semmit nem kapott ingyen, mindenért meg kellett küzdenie, életkedvét, hitét sohasem veszítette el. Művészi munkáját 1988-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 2015-ben érdemes művész címmel tüntették ki.
2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2017-ben pedig a Tolnay Klári-díjat vehette át.
Friss interjújában arról kérdezték, hogy érzi: a színész-lét jobban koptatja-e az embert, mintha más hivatást szánt volna neki az Isten: „Sajnos nem tudom, hiszen a „más hivatást” nem volt módomban kipróbálni. Húsz éves korom óta erre a pályára készültem, napjainkban sem sokat pihenek, Istennek hála. Talán inkább maga az élet, a megélt évek koptatnak minket, kit jobban, kit kevésbé, bármi legyen a munkája, hivatása. De az bizonyos, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, és abban sikere és öröme van, az inkább hozzáad az éveihez, mint elvesz.”
Arról is faggatták, ha visszatekint különböző periódusaira – amelyek mindegyikében megtalálták a szerepek –, mindig elégedett volt-e:
„Lehet, hogy régen csak a szebbik nem akart sokáig fiatal és vonzó lenni, de manapság mindenki a korával, fittségével, szépségével, súlyával van elfoglalva. A saját testünkhöz való viszony erősen el van túlozva. Mintha az élet összes többi gondja és problémája mellékes lenne ahhoz képest, hogy miként nézünk ki. Mintha a lényeges dolgokról mindenáron „intézményesen” akarnák elterelni a figyelmünket. Erről szól minden a médiában. De nem akarom megkerülni a kérdését, persze, hogy én is szeretnék minél tovább elfogadható külsővel élni, és főleg egészségesen. Van valaki, aki nem? Teszek is érte. Elfogadtam a külsőmet korábban is, most is igyekszem, bár már nehezebb. Hogy régebben milyen szerepeket osztottak rám, abban a külsőm is szerepet játszhatott, de mára már – legalábbis remélem –, a képességeim, alkalmasságom, érettségem többet számít.”
Arról is beszélt: „Minden, ami vagyok, s amivé lettem, az részben a gyökereimnek köszönhető. Hogy ki, s milyen lelkülettel és érzelmi világgal vág neki a felnőtt életnek, az meghatározó. Szerencsére én sokat profitáltam a jóból, és tanultam a hibákból. A többit magam küzdöttem hozzá. (…) Ha volt valami, amire mindig tudatosan törekedtem is, az a színpadon kívüli „szerepjátszás” elkerülése. A visszajelzések azt mutatják, sikerrel. Amennyire lehetett, óvtam a magánéletemet a nyilvánosságtól, de teljesen persze nem sikerült. Így is össze-vissza írnak mindenkiről félig valós, és néha vérlázító valótlanságokat, megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül. Ne is beszéljünk róla! Ami a nagymama szerepkört illeti, mostanában természetesen elért, és örömmel játszom, de az életnél nincs szebb és jobb drámaíró, és a saját unokám a csúcs, ahogy a gyermekem is az volt.”
Azt is hozzátette: „Nehéz időket élünk, nem sorolom, mindenki tudja miben állnak ezek a nehézségek. Csak akkor fogjuk túlélni mindazt, ami van, és ami még vár ránk, ha a széthúzó, legyengítő, lélekölő történések ellenére egymásba kapaszkodunk. Nem bántjuk sem magunkat sem másokat, minden türelmünket, erőnket, szeretetünket a megoldásokra fordítjuk.”