Az elmúlt hetekben ünnepelte hetvenedik születésnapját, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Prima Primissima díjas. A kenguru című film főszereplőjeként robbant be a köztudatba, azóta pedig számtalan alkotás meghatározó alakja lett a színpadon és filmvásznon. Az Örkény István Színház művészét Szegő András kérdezte a Nők Lapjában.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nemrég Prima Primissima díjat kapott. A kérdésre, hogy egy ilyen zárkózott, visszahúzódó ember, mint ő, hogyan viseli ezt a zajos sikert, azt felelte:
“Nem tudom, hogyan viselkednék, ha lenne lélegzetvételnyi időm, de most annyira sokféle munkám van, hogy egy percem sincs. A barátaim a születésnapom alkalmából az Örkényben szerettek volna egy szolid ünnepséget rendezni, de kértem, hogy ezt halaszszuk el legalább a századik születésnapomig. Ehelyett a hozzám legközelebb állók összeállítottak egy kötetet az erre az alkalomra készült írásaikból. 130 gyűlt össze egy füzetbe. Ez tényleg szívmelengető ajándék volt. Más kérdés, hogy azóta sem volt időm elolvasni, pedig nagyon szeretném.”
Arról szólva, örül-e annak, hogy végre megkapja azt az elismerést, ami rég kijárna neki, elmondta:
“Nem szeretem az ilyesmit, túlontúl zárkózott vagyok hozzá. Tudod, az örömöt meg a szeretetet nehéz befogadni, mert olyan kevés van belőlük. Nehezebb, mint a rosszat, azt már megszoktuk, például a piszkálódást, amire az ember válaszol; de amikor megsimogatnak, zavarba jövök. A sikert, a szeretetet nagyon nehéz elviselni. Nem vagyunk felkészülve rá. Velem is ez történhetett. Azt hittem például, hogy muszáj elegánsnak lennem. Összevásároltam magamnak rengeteg öltönyt, de csak néhányat hordok. A többivel tele vannak otthon a szekrények. Mindig arra gondolok, hogy hátha jó lesz valamelyik egy filmhez vagy színdarabhoz. Rengetegszer játszom is ezekben, vagy időnként kap egyet valaki belőlük. Nincs szívem kidobni ezeket. Van Kosztolányi Dezsőnek egy írása, ami arról szól, hogy a ceruzáját addig használta, amíg már olyan kicsi lett, hogy még kézbe lehetett venni, csak azért, mert annyira kötődött hozzá.”
Sokáig jeles tanáregyéniség volt. Arról szólva, miért hagyta abba az oktatást, elárulta:
“15 évig tanítottam, hittel, lelkesedéssel. Aztán rájöttem, hogy nem igazán érdekli a többségüket a múltbéli színjátszás, és úgy gondoltam, akkor nem kell erőltetni. A diákok nem kapták fel a fejüket például Fellinire, sokan azt se tudták, hogy ki az. (…) Én a fiataloknak egy dinoszaurusz vagyok. Mondják is, hogy nagyon érdekes, amit csinálok, csak ma már nem így játszanak a színészek. Valahonnan máshonnan építkezem, és ezt tudomásul kell vennem. Hogyha ezt az ember elfogadja, akkor nyugodtan öregszik meg. Nem kell haladni a korral. Nem akarok mindenáron divatos lenni.”
A Vígszínházban 25 évig volt társulati tag, barátsággal vált el a csapattól, úgy érzi jól döntött: “Az Örkény Színházban alapító tag vagyok. A tér méreteit, meg az egésznek a hangulatát megőrzi az ember. És a Vígszínházban sok mindent eljátszottam, Amadeustól kezdve II. Richárdig megtapasztaltam sikert, és persze bukást is. De hát vége, lezártam ezeket. A közelben lakom, találkozom emberekkel, de eszembe sem jut, hogy átmenjek a túloldalra… Jött más, az Örkény, ahol remek feladatokat kapok. Az ember úgy dönt, kapcsolatban is megtörténik, hogy na, most akkor ennek vége. Előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatban mondtam ki. És akkor tényleg vége volt. Szóval el kell döntenünk.”
Arról is faggatták, ,ennyire hevíti a lelkesedés, a fanatizmus, ami korábban:
“Nagyon érdekes, hogy sokszor hullafáradt és beteg is vagyok, fáj a szívem, de amikor dolgozni kell, még mindig van energiám, az eljátszott nagy szerepek fizikailag is belém ivódtak. Nem tudom, meddig tart ez az erő. Az ügynök halálában két órán keresztül beszélek, kell az energia. Utaznom kéne, hogy erőt gyűjtsek. (…) 70 évesen is nagy iramban dolgozom, nem mondják, hogy menjek el. Ez egy ajándék. Mondhatnák, nem? Még bírja az agyam, a testem és főleg a szívem, lelkem, ambícióm, kíváncsiságom. És, ugye, otthon van az a sok sosem használt régi ruha, amit szeretnék még jó szerepekben viselni” – mesélte Gálffi László.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2022.12.13 – 80,81,82. oldal