Mindketten Blattner-díjas alkotók, alapítói a Kolibri Színháznak, saját, Kereplő Színház névre hallgató formációjuknak, tanárai rengeteg fiatal magyar színésznek, bábjátékosnak. Török Ágit és Szívós Károlyt kérdeztük egyedülálló pályájukról, irigylésre méltó szövetségükről.

Mióta alkottok egy párt?

Ági: Elég régóta… Ha jól emlékszem,1980. június elsején mondtuk ki, hogy a barátságból szerelem lett. Akkor már egy éve stúdiósok voltunk az Állami Bábszínházban.

Miért gondolhatták így?

Kari: Látták, hogy mindig együtt dolgozunk és nagyon jól érezzük magunkat egymással. Ilyen kis közösségben, ami egy bábstúdióban kialakul, kevés titok van, mindenki hamar megismeri a másikat. Sokat kocsmáztunk, rengeteget jártunk színházba, ide-oda – feltűnő lehetett, hogy egyformán gondolkodunk. Ha Ági felvetett valamit, akkor én egy kicsit tovább fejlesztettem az ötletet, ami újra inspirálta őt és fordítva. Ez a mai napig így működik. A két gondolatmenetet mindig sikerül összegyúrni.

Kari Kazincbarcikáról, Ági Nagyrévről egy kis faluból érkezett Budapestre. Miért döntöttetek úgy, hogy a fővárosban próbáltok szerencsét?

Kari: Mindketten színészek szerettünk volna lenni, ezért nem volt kérdés számunkra, hogy felvételizni kell a Színművészetire. Amíg eldőlt, hogy milyen sors vár ránk, én képesítés nélküli tanítóként dolgoztam egy vidéki nevelőotthonban. Ez egy bentlakásos intézet volt hátrányos helyzetű és enyhén fogyatékos gyerekeknek. Nagyon megszerettem őket. Még az is felmerült bennem, hogy gyógypedagógusnak menjek, de erre aztán nem került sor.

Ági: Én érettségi után rögtön feljöttem Budapestre, mert a bátyám itt lakott, ő már a Bábszínház stúdiójába járt. Nem kellett sokáig munkát keresni, mint most – csak bementem a postára és mondták, hogy holnaptól jöhetek újságkihordónak. Néha hajnali háromkor kellett kelnem, mert elosztóként is közreműködtem, ide-oda pakoltam a Népszabadságokat. Egyébként négyre vagy ötre mentem, reggel nyolcra hazaértem és utána az egész napom arról szólt, hogy készülök a Színművészetire. De nem vettek fel.

Kari: Én a második sikertelen főiskolai próbálkozás után találkoztam a hirdetéssel, hogy a Bábszínház jelentkezőket vár, úgyhogy nem haboztam, jelentkeztem. Persze akkor fogtam életemben először bábot, amikor bekerültem stúdiósnak… Ági is…

Ági: Akkoriban még nem volt bábszínész szak a Főiskolán, a stúdiós helyekért  hétszázan versengtünk, tehát az is nagy dolognak számított, ha a Bábszínházba bejutott az ember. A társulat színészein kívül pedig a Főiskola pedagógusait hívták tanítani, ezért B. Kiss Istvántól kezdve Montágh Imrén át Simon Zsuzsáig rengeteg fantasztikus alkotó fordult meg nálunk. 

Mit jelentett abban az időben stúdiósnak lenni?

Ági: Büszkeséget, rengeteg élményt, tanulást és nem utolsósorban biztonságot. Tudtuk, hogy elindult a pályánk, hogy ha menet közben nem rostálnak ki minket, később is szükség lesz ránk, mert annyi embert vettek fel a stúdióba, ahánynak helyet tudtak később biztosítani. Sokat jártuk a várost, rengeteg előadást megnéztünk. Szilágyi Dezső adott nekünk egy kis papírt, amin az állt, hogy minket be kell engedni a színházakba. Volt olyan nézőtéri felügyelő, aki csak nézte, vajon mi ez a cetli…

Kari: De mindig befértünk valahogy. Csodás korszak volt… Emlékszem, a stúdió alatt a Röltexben dolgoztam segédmunkásként. A főnökkel meg lehetett beszélni, hogy mikor van órám, és úgy alakította a beosztást, hogy mindenre jusson időm.

Amikor elkezdtétek a stúdiót, változtak a pályáról való elképzeléseitek?

Ági: Én az első év végén még beadtam a papírjaimat a Főiskolára, ahol éppen Simon Zsuzsa indított osztályt, de örültem, hogy nem vett fel.

Akkor nehezebben tudtam feldolgozni, hogy hiába nyertem meg az összes szavalóversenyt, amin indultam és hiába hajtogatták nekem, hogy színésznő leszek, erre nem lehet mérget venni.

Kari: A stúdióban egyre jobban megszerettük a bábot, hiszen kiderült, hogy mennyi lehetőség rejlik benne, és szerencsére egy percig sem unatkoztunk: az összes bábtechnikát megismertük, beálltunk futó darabokba, önállóan csináltunk előadásokat, amiket aztán beépítettek a repertoárba. Tele voltunk munkával, tehát hamar egyértelművé vált, hogy milyen úton érdemes haladnunk, és ha menet közben megoldandó helyzet adódott, akkor nem ijedtünk meg tőle. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy mindkettőnkben van egy nagyfokú alkalmazkodási képesség. Ha meg kellett teremteni a lehetőségét annak, hogy tanulhassunk, elmentünk dolgozni. Ha kevés volt a fizetésünk, akkor csináltunk magunknak egy kis színházat, ez lett a Kereplő Színház és azzal próbáltunk meg pénzt keresni.

De azt is természetes volt számunkra, hogy vannak kötelező feladatok, amiket be kell vállalni. 

Említetted a szerencse szót. Hogy látjátok, a ti pályátokhoz mennyi szerencse kellett? 

Ági: Nehéz ezt megmondani, hogy mekkora arányban van jelen az ember életében, de a miénkben egészen biztosan meghatározó. Szerencse, hogy mindig van mellettünk egy ember, akiben száz százalékig bízunk, akivel húzzuk egymást. 

Kari: Sokszor csináltunk olyat, amire első blikkre mások azt mondanák, hogy érthetetlen… Például gyakran mentünk el ingyen játszani, és nem gondolkodtunk azon, vajon megéri-e. Ezek az alkalmak is sok találkozást hoztak. Olyanok néztek meg, találtak ránk és hívtak később dolgozni, akikhez máskülönben nem értünk volna el. Nem mindegy, hogy az ember miként gondolkodik a világról, mit mérlegel egy-egy döntés előtt…

Ági: Az is szerencse, hogy egy pillanatig sem vacilláltunk, legyen-e gyerekünk vagy ne legyen. Már a kapcsolatunk elején eldöntöttük, hogy keresünk egy helyet, amit az otthonunknak nevezhetünk. Ezért mentünk Gyömrőre, ott találtunk egy kis telket, ahol a két kezünkkel építettünk egy házat. Mire elkészült, megszületett Réka, aki később maga is bábszínész lett, utána pedig Gergő, aki nagyon boldog a saját szakmájában, számítógépes projektmenedzser Angliában a kis feleségével. Nekem elég nehéz volt öt évig távol maradni a színháztól, végtelennek tűnt ez az időszak, de ma sem csinálnám másként. 

Kari: Az is szerencse, hogy Ági úgy tudott visszajönni, hogy nem kellett sorban állnia szerepért. Ez azért is nagyszerű, mert régen megvolt a hierarchia a Bábszínházban, egy lista jelölte, hogy ki hányadik színész. Azok, akik a rangsor végére kerültek, a Jókai téri színházban dolgoztak, a Kolibri helyén. Ha meg voltak veled elégedve, akkor előrébb tudtál lépni, akkor mehettél a nagyszínpadra, az elit csoportba dolgozni.

Ági: Kari hamar átkerült, mert már akkor is zseni volt és mindenki imádta. Szülés után én is ott folytathattam. 

Hogy viselte a társulat ezt a fajta megkülönböztetést?

Kari: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindegyik csapatnak megvolt a maga feladata és nem fordulhatott elő, hogy valaki nem játszik, mert mondjuk az ötvennegyedik helyen áll. A munka mindenkinek kitöltötte a napjait, ugyanis vidéken még nem nagyon működtek bábszínházak és az Állami Bábszínház társulata egy hónapból három hetet vidéken tartózkodott.

Ági: Soknak hangzik a száznyolcvan, de néha a háromszázat is elértük. Ráadásul a tájolások (ez a kifejezés a laikusok számára talán magyarázatra szorul – RA) idején, amikor egy csoportban voltunk, jobban éltünk, hiszen a szállodai szobákban volt fürdőszoba, külön vécé, nem úgy, mint otthon. Persze annak, aki egy családot hagyott Budapesten, ez az életmód sok nehézséget jelentett, aki pénteken jött haza, az hétvégén is négy előadást játszott és hétfőn már indult. 

Ti hogy emlékeztek erre az időszakra?

Ági: Bennem a legélénkebben az él, ahogy a saját szárnyainkat bontogattuk. Karival óvodákban is játszottunk – emlékszem, hogy zacskóban vittük haza a húszasokat, mert forintonként gyűjtötték be az óvónők a színház árát. A keresetünk attól függött, hány gyerek ment éppen oviba.

Kari: Sokat dolgoztunk, mégsem éreztük soknak.

Hogy vált ki egy csapat színész a Bábszínházból, hogy született a Kolibri Színház?

Kari: Az Állami Bábszínházból hiányzott valami frissesség, amire a fiatal színészek közül sokan szomjaztak volna, ezért nagyon mozgolódott már az a banda, aki újat akart. Mi is benne voltunk ebben a csapatban. Sokáig nem körvonalazódott, hova vezet minket a lendület, pontosan mi az, amit szeretnénk, az első lépés mindenesetre az volt, hogy összegyűltünk egy munkára Szentendrén, a bábszínházi üdülőben. Hatalmas újdonsággal rukkoltunk elő, egy nyári happeninggel, amire akkoriban még nem volt példa az országban. Egy reneszánsz vásár hangulatát idéztük meg a városháza udvarán négy napon keresztül bábjelenetekkel, vásári játékokkal, zenével, lovakkal, akik körbevitték az odalátogató gyerekeket.

Ági: Velünk tartottak a gyerekeink is. Egyszer benézett hozzánk valaki, aki megjegyezte: milyen jól elvannak a kicsik. Mondtam neki, hogy nézzen be két óra  múlva, amikor már a hajunkat tépve kergetjük őket. Szóval nem volt fáklyás menet családostul megvalósítani a nagyszabású terveket, de olyan jól sikerült minden, hogy a következő évben  megismételtük.

Kari: Az is kuriózumnak számított, hogy szponzorokat kerestünk. Például kopogtattunk az IKEA igazgatójánál, aki egy ideig csak mosolygott rajtunk, majd meggondolta magát és hozzájárult egy kis pénzzel a projekthez.

Ági: Azt mindenki érezte, hogy sokan egy húron pendülünk, de nem volt köztünk egy vezéregyéniség, aki mindenáron össze akarta volna fogni a szálakat.

Kari: Amikor kiírták a pályázatot a Jókai téri épületre, akkor mégis úgy gondoltuk, hogy csinálunk egy jó kis bábszínházat magunknak, úgyhogy Dody 54 néven pályáztunk, Gazdag Laci (a Kolibri Színház művésze, a szerk.) volt közöttünk a főkolompos. Novák Jánosnak, aki Székely Andrea rendezővel pályázott, nem volt társulata, ezért a minisztérium összerakta a két pályázatot. Mi is elfogadtuk Jánost és ő is elfogadott minket. 

Ti miért jöttetek el a Bábszínházból?

Kari: Örültünk,  hogy olyan új dologba vágjuk a fejszénket, aminek köze van a bábművészet korszerűsítéséhez. Még nem ismertük Jánost, de a Bors néni lemezt már megvettük a gyerekeknek és nagyon tetszett nekünk, mert mi is interaktív előadásokat szerettünk volna létrehozni. Így a szerződtetések előtt beültünk Jánossal a Különlegességibe, a Bábszínházzal szemben, ő pedig nagyon sok mindenről beszélt, tervekről, színházi gondolkodásról, családról, és mire kijöttünk, már döntöttünk.

Egy-két évig folyamatosan bemutatókat tartottunk, hiszen repertoárt kellett építeni. Olyan rendezőkkel dolgozhattunk, mint Kovács Ildikó (rendező, akit Harag György egyszerűen csak a bábozás nagyasszonyának nevezett, a szerk.), Jan Dvorzak vagy Ruszt József. Novák Jánossal és a teljes társulattal megcsináltuk például a Megyeri Gyalog Galoppot, ami fergeteges sikert aratott és végképp összehozta a csapatot. János nyitott volt minden ötletre, arra, hogy új, kísérleti jellegű bábprodukciókkal rukkoljunk elő, és mindez nekünk sokat jelentett. Nehéz volt kialakítani a közönséget, bukásokat is megéltünk, de a progresszivitás a legtöbb törekvésünket jellemezte. Ezért is volt mindig öröm a Kolibrihez tartozni.

Magyarországon a Kolibri Színház mutatott be először csecsemőszínházi előadást, osztályterem-színházi előadást, elsőként alkalmazott drámapedagógust és kínált minden korosztály számára színházi élményt.Ha összehasonlítjátok a Kolibri első évtizedeit a mostani időszakkal, milyen gondolatok motoszkálnak bennetek?   

Ági: Sok fent és lent jut eszembe illetve az, hogy jönnek az új generációk és valljuk be, korunknál fogva egyre kevésbé van szükség ránk. Ennek nincs köze a személyünkhöz, egyszerűen arról, van szó, hogy elértünk a pályánk újabb szakaszába, amikor kevesebb a szerep. Hozzáteszem, hogy mindig volt és van terünk az alkotásra, tehát amikor azt éreztük, hogy nem kapunk elég lehetőséget, megcsináltuk a saját produkcióinkat, például a Moha és Páfrányt vagy a Szöktetés a szerájból című báboperát, amiben egyszerre énekeltünk és báboztunk. Hálásak vagyunk Jánosnak, hogy általában nyitott kapukat döngetünk az ötleteinkkel.

Kari: A bábművészet az egyik legnagyszerűbb dolog a világon, mert szinte minden művészeti ágból merít, ezért is tartja szüntelenül mozgásban a fantáziánkat. És azt hiszem, mi minden lehetőséget, amit az elmúlt évtizedek kínálhattak egy bábos számára kiélvezhettünk, részben a Kolibrinek köszönhetően.

Ahány gyerek, annyi dolgot kell kitalálni, mert nem mindenkinél működik ugyanaz a módszer, a műfaj is mindig megújul. Ez pedig motivál minket. A tanítással az a célunk, hogy megértessük a gyerekekkel, mit jelent a bábos gondolkodás és segítsük őket abban, hogy át tudják tenni az összes érzelmüket egy figurába vagy tárgyba életre keltve azt. 

Miért vált az életetek meghatározó részévé a tanítás?

Ági: Azt hiszem éreztük, hogy ez is a mi terepünk. Másrészt melengeti a szívünket a tudat, hogy sokaknak segíthetünk elindulni a pályán. Semmi nem tud olyan sikerélményt nyújtani, mint a tanítás. Más fajta siker, mint a színpadi. Mondok egy példát. Volt egy tanítványunk, aki szinte eltaszította magától a bábot. Minden órán elkeseredtem, hogy nem tudok az ő osztályával haladni, együttműködni, mert van, akiről lepereg minden és még hangot is ad a nemtetszésének és a többieket is befolyásolja Határozottan emlékszem arra a napra, amikor ez megváltozott pusztán attól, hogy találtunk egy feladatot, ami megragadta és magával sodorta az illetőt. Egy szöveg nélküli Beckett jelenetet csináltunk és ez annyira elvarázsolta Somogyi Tomit, hogy azóta se unta meg a bábozást, a legfelkapottabb bábrendezők egyike lett.

Azt mondják rólatok a kollégák, hogy nem kímélitek magatokat, ha tanításról van szó, a munkabeosztás tervezése során magától értetődőnek tartjátok, hogy egy hosszú napba is bele kell férnie az óráknak.

Kari: Amíg bírjuk, addig ez így lesz. Minket is feltölt, ha a fiatalok szemébe nézhetünk és ha általuk fejlődhetünk. Többféle utat kell bejárni, mert változik a világ, változnak a diákok.

Ági: Megfigyeltük például, hogy türelmetlenebbé váltak a fiatalok. Már nem lehet ugyanazt a technikát egyhuzamban sokáig tanítani, mert megunják. És ez nehéz. Pláne, hogy a szakma erről szól, a technikák begyakorlásáról, a pepecselős munkáról, a részletgazdagságra való törekvésről, a kreativitásról, ami csak akkor tud felszínre törni, ha valaki kezébe vesz egy bábot és már az ujjaiban vannak a megfelelő mozdulatok. De szívesen keressük azt, hogy mivel lehet megszólítani, motiválni a diákokat, azokat is, akik kevésbé elhivatottak.

Amíg működött a Bárka Színház és az Új Színház stúdiója, többen jelentkeztek a KIMI-be, 10 évvel ezelőtt még a szakma se volt ennyire telített. Mi segít megőrizni a hiteteket abban, hogy a mai fiataloknak is érdemes a színészi pályát választaniuk?

Ági: Régen valóban könnyebb szívvel jelentettük ki, hogy ha valaki elindul a pályán, el is ér valahová, mert van egy csomó perspektíva. Tudjuk, hogy az utóbbi időkben sok esemény megrengette a színházi szakmát és egzisztenciálisan se egyszerű a helyzet. De a mai fiatalok és a régiek között van egy nagy különbség: az, hogy a mostani huszonévesek több információt gyűjtenek és pontosan tudják, hogy nem könnyű kenyér a színház. Ez a Facebook megjelenése és a mindent elárasztó híráradat előtt még nem volt ennyire nyilvánvaló.

Mi továbbra sem árulunk zsákbamacskát, mindig elmondjuk, hányféle úton indulhatnak el és megadunk minden segítséget, amit tudunk. Nyilván egy OKJ képzés nem egyenlő az egyetemi végzettséggel, de arra jó, hogy kiderüljön, színházzal akarnak-e foglalkozni vagy sem. Sok visszajelzés pedig arról szól, hogy a KIMI segített megnyílni, új készségeket elsajátítani, magabiztosabbá válni annak is, aki végül nem lett színész. 

Kari: Sikerélmény, amikor felveszik a “gyerekeinket” a színművészeti egyetemekre, vagy amikor rábeszélünk valakit, hogy ne zenés színész szakra menjen, hanem bábra, mert tudjuk, hogy ezen a területen sokkal sikeresebb lesz és pár év múlva kollégákká válunk. Gyakran jön telefon egy-egy vidéki bábszínházból, hogy tudunk-e hozzájuk embert küldeni. Országszerte, Szegedtől Veszprémig játszanak a diákjaink, Egerben például szinte az egész társulat Kolibris / KIMI-s volt. (A Kolibri Színház stúdiója a Keleti István Művészeti Iskola keretein belül működik hosszú évek óta. A szerk.) Ezért is érdemes tanítani, no meg azért, mert nem tudunk belefásulni, ez nekünk is tréning.

Előfordult, hogy meglepődtetek azon, hogy egy-egy hallgatónak miként alakult a sorsa? Hogy azt hittétek, nem való a pályára, de mégis bekerült az egyetemre és megtalálta a helyét?

Ági: Abszolút! Arra is volt példa, hogy nem került be olyasvalaki, akiről bizton állítottuk, hogy alkalmas. A szerencse tényleg sokat számít, ezért én mindenkit, aki elszánt és akiben látok tehetséget arra biztatok, hogy menjen felvételizni. Idén is ezt tanácsoltam, pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetemen most őrületes változások zajlanak és nem látni, mi lesz a jövő… 

Kari csak egy kis ideig tanított az egyetemen. Mi az oka annak, hogy nem hívtak benneteket többször? Bánjátok-e, hogy így alakult?

Ági: Én nem bánom.

Kari: Bevallom, én egy kicsit bánom, mert az egyetemi oktatás még nagyobb kihívást és lehetőséget jelent olyasvalakinek, aki szívvel-lélekkel fordul a diákok felé. De nem akartam mindenáron helyet magamnak és adódott egy konfliktus, ami eldöntötte, hogy nem fogok ott tanítani. A történet részleteit nem szeretném megosztani, nem volna elegáns és már a múlté. Azt, ami esetleg megbántott nem cipelem magammal.

Társakként és alkotótársakként mennyi konfliktuson kellett túllendülnötök?

Ági: Mi csak akkor veszekszünk, ha dolgozunk, de akkor se sokat. Kari a rendező, nagyon jó ötletei vannak, látja, hogy mit akar, mit lehet kihozni egy anyagból. A részletekbe én is beleszólok, mondom, hogy hagyjunk ki valamit, mire ő ragaszkodik hozzá – ilyesmin össze tudunk szólalkozni.

És talán azért, mert noha alaposan ismerjük egymást, még mindig rá tudunk csodálkozni arra, amikor kimondjuk egymás gondolatait. Ennek újra és újra tudunk örülni.

Hogy látjátok, mennyit változott a bábművészet megítélése, népszerűsége az utóbbi évtizedekben? 

Ági: A bábszínház mindig is réteg műfajnak számított, meg nem értett művészetnek, a gyerekközönség terepének. Úgy gondolom, ez a művészeti ág mindig meg fogja őrizni titokzatos voltát és elismertsége sose fog a musicalek népszerűségével vetekedni. Ettől függetlenül van esély arra, hogy még többeket szólítson meg. Az animáció, mint színházi eszköz egyre gyakrabban bukkan fel az előadásokban, sőt, a tradicionális bábtechnikák alkalmazására is van példa prózai darabokban. A bábszínház nem szab határt a képzeletnek, ez teszi varázslatossá. És ezt a varázst szerintem sose fogja elveszíteni.

Milyen jelentősége van számotokra annak, hogy Blattner-díjat nyertetek?

Kari: Fontos, hiszen ez a bábszakma egyetlen rangos elismerése. Benne van az a sok plusz munka, vándorlás, fesztiválszereplés, amire a Kolibri mellett jutott erőnk. 

Ági: Igen, mindketten Blattner-díjas bábszínészek vagyunk. Mindketten együtt, mint mindenben.

Szerző: Tóth Berta / Színház Online

Köszönet a Kolibri Színháznak!