A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színészosztályának Félelemkeresők című előadását láthatta a kisvárdai közönség a fesztivál végéhez közeledve. Az előadásról a rendezővel, Balázs Zoltánnal beszélgetett Both Gréta.

Nem ez az első alakalom, hogy hallgatókkal dolgozik. Hogyan dolgozott a jelenlegi osztállyal?

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen már harmadjára rendezek vizsgaelőadást, eddig három különböző osztállyal dolgoztam. Az első osztálynak a Bruno Schulz novelláin alapuló Augusztus című előadást rendeztem, ezzel bejártuk a világot és ennek sikeressége nyomán állt fel a jelenlegi Maladype Társulat. Másodszor abban a reményben hívtak vissza az egyetemre, hogy egy másik osztályt is pallérozzak, dolgozzak velük és lehetőleg vigyek el színészeket a társulatomba, végül két fiút el is hoztam. Ezzel a második osztállyal az Alice az ágyban című Susan Sontag-darabot mutattuk be. Az események úgy hozták, hogy a bemutatóra éppen a Covid előtt került sor, sajnos emiatt csak kétszer tudtuk játszani, így mondhatjuk, hogy nagyon komoly hátránnyal indult az az osztály. A Covid árnyékában kaptam harmadszorra meghívást, hogy ezzel az osztállyal is dolgozzak, és úgy ítéltem meg, hogy annyira sokféle a személyiségük, és olyan összetetten gondolkodnak a világról, továbbá annyiféle alapképesség jellemzi őket, hogy ezeket érdemes ötvözni és egy ilyen kaleidoszkópszerű játékban összeengedni őket. Abból építkeztünk, amit gondolnak a világról, amitől félnek, vagy amire vágynak. A banalitásokból, a bárgyú szépségből, az együgyű álomból merítve, még egy utolsó nagy lélegzetvétellel neki tudnak veselkedni, hogy játszanak egy nagyot.

Miért választotta a Grimm-meséket az előadás témájául?

A Grimm testvérek a maguk összetett módján, minden meséjükben más és más módon beszélnek a tudatalattiról és a tudatunkról, és ezeknek a fura keverékét lehet megtalálni, hogyha végig- és komolyan olvasod a meséket. Az adott színészhallgatók személyiségével egyeztetett apró fragmentumokat használtunk, amiket ők halásztak ki és egészítették ki azokat a saját életükkel, elkezdtek megírni egy nagy történetet. Ennek nem kellett szükségszerűen csak egyirányúnak, vagy együgyűnek lennie. Ez egy sokféle, szerteágazó, szétfutó történet és a nézőnek minden alkalommal lehetősége van, hogy rávetítse a saját történetét, saját életét.

Az előadáshoz ideális játszóhelynek tartja a Zsinagógát?

A Zsinagógát nagyszerűen belaktuk. A mozgás miatt szükség van a térre, így igyekeztem nemcsak teret, de levegőt is adni. A függönyöket leszedtük, mert nem rajongok az ilyen „műszínházi” körülményekért. A Zsinagóga azért zsinagóga, hogy ne legyen színház. A színészeknek ebben nem kell beszélni. Szólamokat kell hozzáénekelni, különböző nyelveken a meglévő hangfelvételekhez, de ha nem beszéled a franciát, vagy a spanyolt, akkor is megérted, és az is mindegy, hogy a végén a szöveg szerint min kesereg. Én azt gondolom, hogy hagyni kell egy kicsit, hogy átjárjon ez az egész, nem úgy kell nézni, mint egy klasszikus színházi eseményt. Minden okkal történik, ok-okozati összefüggésben.

A hallgatóknak miért előnyös részt venni Kisvárdán ezen a fesztiválon?

Számukra mondhatni most nyílik ki a világ, sokfelé utaznak, most éppen Szebenből jöttek egy fesztiválról ide, és innen mennek is tovább. Másképp látják önmagukat is bizonyos előadások vagy állomások után. Balogh Tibor művészeti tanácsadó nagyrészt az egyetemi rendezéseimmel hív meg, mert valószínűleg ő is látja, amit már másoktól is hallottam, miszerint a növendékek a kezem alatt valahogy másképp láttatják magukat. Kisvárda mindig egy stabil, nagyon fontos állomása ennek az utazásnak, a közönség egyre „dörzsöltebb”, valószínűleg egyre igényesebb is. Mi mindig egy sajátos ízt képviselünk, amit hozunk és hozzáteszünk valamit a nagy egészhez. Kisvárda egy nagyszerű lehetőség arra, hogy a fiatalok önmagukkal találkozzanak, a nézők pedig egy másfajta fogalmazásmóddal szembesüljenek.

Képek: Máté Viktor