Pár hete mutatták be Lucy Kirkwood Gyerekek című darabját Ujj Mészáros Károly rendezésében a Rózsavölgyi Szalonban. A szereplők közül Kiss Marival és Hegedűs D. Gézával beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló kötődésről, közös kollégiumról, a ragaszkodás negatívumairól, a hatvanon túli újrakezdésről, a gyermeklét ajándékáról és az atomenergia kapcsán a saját környezettudatosságunkról…

A Pótszékfoglaló interjúja:

Ha azt halljátok: kötődés, akkor melyikőtöknek mi jut elsőre az eszébe?

Mari: A kötődés lehet jó és rossz. A legmeghatározóbb kötődéseink alapja a szeretet. A legerősebb kapcsolatom nyilván a családommal van, a hozzám tartozókkal, aztán a barátaimmal, a hellyel, ahol élek, vagy éltem. Kötődőm a munkatársaimhoz is persze! A kötődést tárgyakhoz nem szeretem, mert azok akadályok lehetnek. Én a változásban, a változtatás lehetőségében hiszek. Az magában hordozza a szabadulás, a szabadság reményét.

Géza: Habár tudjuk, hogy minden véges, szétmállik, mégis úgy működünk, hogy életünk során “csápokat” növesztünk, melyekkel kapcsolódunk, kapcsolódni szeretnénk a környezetünkhöz, helyhez, tárgyakhoz, emberekhez. Ez nemcsak kötődést, hanem önmagad megtalálását, megőrzését is jelenti. A gyermekkorodhoz kapcsolódó csápok ilyenek, nem is szűnnek meg soha, ez biztos. Marival párhuzamos osztályba jártunk a főiskolán, és ott, a kollégiumban, talán mert hasonló volt a sorsunk, a szocializációs hátterünk, kapaszkodtunk egymásba, amiből aztán kötődés lett… Segítettünk egymásnak, hogy biztonságra találjunk, távol az otthontól, elszakítva addigi kötődéseinktől, meg tudjunk állni a saját lábunkon. De az ember fizikai értelemben mindig homokra épít. Megszokjuk, hol van az ágyunk, a villanykapcsoló, a bolt, a buszmegálló, aztán elköltözünk, mint a szélfútta madártoll tovább röpülünk, és új kötődések vagy támpontok várnak ránk. És építkezünk, újra, homokra.©Szokodi Bea

A Gyerekek című darabban a magánéleti és hivatásbeli történések tulajdonképpen felfűzhetők a kötődés szálára is, nem?

Mari: Rose, akit én játszom, szabadon mozog a világban. Elszakította a kötődés szálait, ami Billhez – őt formálja meg Géza – és a helyhez kötötte, ahol dolgozott és élt. Mégis egy adott pillanatban úgy dönt, visszamegy. Visszamegy oda, ahonnan elindult. Felkeresi azt a két embert, akik az életét befolyásolták. Fontos döntést hoz és elfogadhatót!

Géza: Ahogy a látható, úgy a láthatatlan dolgok között is ott vannak a kötőanyagok, kötőszövetek. Ezek közül az érzelmi kötődés az egyik legerőteljesebb, azt hiszem. Kötődőm az anyanyelvemhez, a városomhoz, Budapesthez, amely nélkül talán el se tudnám képzelni az életemet. De itt van ez a szövegkönyv, például, a Gyerekek példánya: minden egyes alkalommal a Rózsavölgyi teakonyhájában összemondjuk a szöveget, tehát ehhez a szöveghez is nagyon kötődünk. Hisz a szövegbe kapaszkodva tudjuk végig élni azt a történetet, ami ma este, vagy jövő szerdán, és egy hónap múlva is látható lesz majd a Rózsavölgyi Szalon színpadán. Van, amire nincs magyarázat: találkozik két ember, és meglátja a másikban saját magát. Ha szerelemben találkoznak, akkor menthetetlenül eggyé akarnak válni, a testi szerelemben is, önfeledten, amelyben nemcsak egymással, hanem azzal az anyatermészettel is eggyé válnak, amibe belevetette őket a sorsuk. Ennél életizzóbb kötödés nincs. Hozzáfogható élményt talán a színpadi létezés intenzitása adhat a partnereiddel.

Mari: A kötődés ad egyfajta biztonságot: van magad mihez viszonyítani, van magadat hol elhelyezni. Mégis csodálom azokat az embereket, akik meg tudnak szabadulni tárgyaktól, emlékektől. Hisz valahol érzed, hogy ezeket teljesen fölösleges cipelned magaddal, és csak gyűjtöd, gyűjtöd a hátizsákodat.

Ám lehet, hogy ez a “hátizsák tartalom”, vagy az eggyé válni tudás az, ami miatt ezek a hatvanon túliak mégis gyerekek tudtak maradni, nem?

Mari: Ezzel mindannyian így lehetünk… A színészekben, akik mindig más bőrébe bújnak, mindig más sorsot visznek, nyilván ott van a játékosság is. Ezért szeretjük azt mondani, hogy ott van bennünk egy nagy gyerek. Ám szerintem mindannyiunkban, akikben még ott van az életkedv, az élni akarás, ott van a gyerek is!

Géza: A gyerek, ahogyan Ady mondja, “az elevenség, az öröm, a jövőbeható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz Isten.”  Legnagyobb hatalma a határtalan fantáziájában van: mindent el tud képzelni. Tökéletes szabadsággal rendelkezik, így akár teremtőnek, istenkének is képzelheti magát. Minden dologra úgy tud rácsodálkozni, mint aki felfedezett valami addig nem volt egyedit. Játék és valóság neki egy. Játék közben hátat tud fordítani a világnak, és akár egy külön földrészt is képest létrehozni magának. Minden gazdagságunknak, ami az ember lényege, a gyermek a hordozója. Három ember viszonyáról szól ez a történet: volt egy közös, fiatalkori életük, tele közös bulikkal, létrehoztak egy tudományos műhelyt egy atomerőműben, és mindezt sikerélményként élték, élhették meg, és azt hitték, hogy ők a jövőt hozó nemzedék. És mivel ebben az atomerőműben csak két nő dolgozott, biztosan nem véletlen, hogy mind a ketten az általam megformált Billbe szerettek bele. El tudták varázsolni egymást, mint gyerekek a gyerekeket. Az érzelmi geometriájuk egyenlő szárú szerelmi háromszöggé vált.

Talán szükségszerű, hogy ebben a darabban a kötődés, a gyermekség mellé szinte szinonimaként kapcsolható a felelősség is a munkájuk, a reaktor és egymás iránt, nem?

Géza: Minden kötődik egymáshoz, még egy atommagban is. Ahogyan Egri Márti, aki a feleségemet játssza a darabban, elmondja a magfúzió lényegét, annál plasztikusabban én sem tudnám elmagyarázni, vagyis “hogy egy lassú mozgású neutront elnyel egy uránium-235 atom magja, és lesz belőle egy 236-os atommag, és ez átalakul gyorsabban mozgó, könnyebb részecskékké, és kiold három szabad neutront.”

És eközben valami hihetetlen nagy energia képes felszabadulni. Ez a három tudós létrehozta, felépítette, működtette az atomerőművet, de nem számoltak minden, veszélyt jelentő tényezővel, például egy földrengéssel. Nyugdíjba vonultak, és otthagyták a fiatalabb nemzedékre, a tudós utódokra, a gyerekekre, ezt az “időzített bombát”. Felvetődik hát, hogy van-e morális felelőssége a teremtéssel versengő tudománynak, tudósoknak, amikor egy digitális hajnalon a természet visszavág, mint a mi esetünkben egy földrengéssel, és a csillogó roncsok fölött a viszonylagosság keselyűi kezdenek körözni? Ha ennyire a teremtés legősibb pillanatáig nyúlunk vissza, ma, a taktikai atombombák fenyegetései közepette, számolunk-e mindennek a következményeivel? Nekik, hármójuknak, ezeknek a “vén babáknak”, könnyű, de mi lesz azokkal, akik utánuk jönnek?

Mari: Ami felé tart a világ, ahogyan benne élünk, az sajnos nagyon szomorúan elgondolkoztató. A napokban láttam egy képet: a tenger közepén irdatlan méretű ruhahegy. Borzalom az, ahogy nem tudunk uralkodni azon, hogy visszafogjuk a fogyasztásunkat. Csak sikerül tönkretennünk ezt a földet – vagy így, vagy úgy…

Géza: New Yorkban az élelmiszer negyven százalékát kidobják…

Mari: Én igyekszem a saját erőmből annyit megtenni, hogy a pazarlást, amennyire lehet, csökkentsem. És próbálok nem szorongani a gyászos jövőképünk miatt, inkább a magam eszközeivel megelőzni, tenni valahogyan ellene.

Még több színházi tartalom itt, a PÓTSZÉKFOGLALÓN.

Szerző: Csatádi Gábor