Reviczky Gábor: „A legfontosabb az, hogy valamiben higgyen az ember”
2021. május 25., kedd 06:06
Reviczky Gábor színművésszel a pandémiáról és az önrezgés jelentőségéről is beszélgetett a Kultúra.hu. Lapszemle.
A teljes interjú ITT érhető el.
Példaképeink imái alcímmel megjelent a Teremts bennünk csendet! című gyűjtemény folytatása, amelyben Széchenyi István gróf imáját és Szép Ernő Imádság című költeményét adja elő. Korábban azt mondta, fontosnak tartja, hogy a vers az övé legyen: „Többször elolvastam őket, és megpróbáltam megérteni, hogy az író mire gondolt, milyen ember volt, mi volt a szándéka. Majd arra törekedtem, hogy a lehető legtermészetesebb módon adjam elő a verseiket. Úgy, hogy a nézőnek az legyen az érzése: ez az én versem.
Reviczky Gábort nem kerülték el a tragédiák és a betegségek: még gyermek volt, amikor az édesanyja meghalt, kétszer volt szívrohama, és egy időben tbc-vel küszködött. A kérdésre, hite mennyire tudta átsegíteni a holtpontokon, a színész azt felelte: „Ezt általánosítanám. Nem kell feltétlenül vallásosnak lenni, mert a hit önmagában is mindig segít átlendülni a nehézségeken. A legfontosabb az, hogy valamiben higgyen az ember, mert az erősíti az önrezgését. A pandémia alatt az emberiséget elárasztotta a félelem, ami a legveszélyesebb dolog.
Ebben az állapotban az ember önrezgése öthertz, a boldog emberé ötven hertz.
Tudományos kutatások nem mutatják ki, de nekem meggyőződésem, hogy az emberek azért kapják el a koronavírust, mert a félelem miatt alacsony az önrezgésük. Pedig a „betolakodónak” húsz hertz fölött már esélye sem lenne. (…) Az önrezgésem magas, ezért nem valószínű, hogy elkapom a vírust.”
A kérdésre, a pandémia alatt mit tudott bepótolni, amire korábban nem jutott ideje, kifejtette: „Nagyon szeretnék horgászni, de kevés időm van, mert rengeteget dolgozom. Forog A mi kis falunk című sorozat, péntekenként pedig a Reviczkyvel az erdőben felvételei zajlanak. Szerencsére olyan telefonom van, amivel stúdióminőségű hangfelvételeket tudok készíteni, így itthonról narrálok rövidfilmeket, és filmalámondásokat veszek fel. Ez olyan sok időmet leköti, hogy a színházba már időm se lenne bemenni. Természetesen önkéntesen vállaltam a bezártságot, a kezdeti időkben mégis nagyon nehéz volt, mert hirtelen „nyugdíjasérzés” öntött el. Előfordult, hogy az udvarból sem akartam kimenni. Most viszont mindennap dolgozom. (…) A színház arra való, hogy a színész ne veszítse el azt a készségét, hogy úgy tudjon koncentrálni, hogy közben önmaga legyen a színpadon. Azért rossz nem játszani, mert ezt a készséget el lehet veszíteni.”