Újabb üzenetében a hőn szeretett Ady Endre nézőtéri széke miatt aggódik Cs. Sz. Mint ismeretes, első alkalommal az operatagozat művészeti titkárának számítógépén jelent meg egy rejtélyes üzenet a Csokonai Színházban, amit a teátrum azonnal, már április 6-án a széles publikum elé tárt.

Cs. Sz. másodjára kedd éjszaka, április 14-én, az épp szolgálatban lévő portáshoz juttatta el egy emlékezetes párbaj történetéről szóló levelét. Hogy mennyire jogos a félelme, azt a tőle idézett pár sor kitűnően bizonyítja: „Ezek után az üres esték után nehezen alszom el és néhány óra alvás után felriadok éjszaka, feltörnek, az álmoknál is mélyebbről a szorongások. Most erre rezzentem fel: mi lesz a székekkel? Mi lesz a nézőtéri székeimmel a nagy felújításkor? Kevesen tudhatjátok, hogy van közöttük egy számomra különösen kedves, amire én csak így emlékezem: az Ady Bandi széke. Holott épp attól vált ez a szék emlékezetessé, hogy nem az övé volt.”

Az ünnepek után szolgálatban lévő portás szokatlan neszezésre, halk léptekre lett figyelmes az éjszakai csendbe burkolózott színházban, majd azt vette észre, felriadva félálmából, hogy egy papír hever a portásfülke ajtajánál. Ez volt Cs. Sz. második üzenete, amelyet most ismét közzétesz a Csokonai Színház.

“Már megint itt az éjfél. Általában egész jól elvagyok napnyugtáig. Vacsoraidőben elfog a szomorúság. És mire jön az éjfél, a hangulatom egészen pocsék lesz.
Ezek után az üres esték után nehezen alszom el és néhány óra alvás után felriadok éjszaka, feltörnek, az álmoknál is mélyebbről a szorongások. Most épp erre rezzentem fel: mi lesz a székekkel? Mi lesz a nézőtéri székeimmel a nagy felújításkor?

Kevesen tudhatjátok, hogy van közöttük egy számomra különösen kedves, amire én csak így emlékezem: az Ady Bandi széke. Holott épp attól vált ez a szék emlékezetessé, hogy nem az övé volt.

Úgy történt, hogy egy májusi estén, a tizenkilencedik század utolsó május elsejének estéjén, besétált ide a színházba ez a kúnfajta, nagy szemű legény, hogy, szerkesztői felkérésre kritikát írjon a lapjának az aznap esti darabról. A ruhatáros lányok és a nézőtéri ügyelő, Berta néni, széles mosollyal fogadták, de a háta mögött felhúzott szemöldökkel összenéztek: már megint kissé spiccesen érkezett az úr. De Ady Bandit, aki egy jelenés volt, s egész fizimiskájában volt valami megbabonázó, így is szerették. Ennek a fiúnak (hogy szerettem én is!) az volt a titka, hogy valódi titka volt, az erről való tudása pedig olyan hatással volt a környezetére ebben a súly, méret, erő és egyéb hierarchikus rendek szerint igazodó világban, mint egy fekete lyuk. 
Ady Bandi tehát, az akkor huszonegy éves hírlapíró, jó néhány kupica pálinka után megérkezett az aznap esti előadásra és a maga tetszése szerint helyet foglalt a nézőtéren.
Amint leült, Berta néni azonnal hozzá sietett.
– Kedves uram, megkérném, hogy a jegye szerint önnek szóló helyet foglalja el, ez a sor a bérleteseké.
Ady egy pillantást sem vetett Berta nénire, s csak akkor szólt hozzá, mikor a türelmes asszony újrakezdte volna épp a mondandóját.
– Szeretem magában – fordult hirtelen felé – hogy maga nem egy Cerberosz. Tudja, az a ronda, vad torkú kutya az Alvilág kapujában. Maga picike, törékeny  és könnyű hangú, mint egy madárka. Thália templomára madárkák vigyáznak, ez szép! 
Berta néni mélyen a torkába nyelt le egy mosolyt.
– Hát jól van, amíg nem jön a bérletes, maradhat – hagyta ott az ifjú újságírót, és minden idegszálával azt remélte, hogy a szék tulajdonosa valami okból távol marad aznap este.
Nem így lett.
Az előadás kezdete előtt húsz perccel, szokásos pontosságával megérkezett Geréby Pál, ifjú földbirtokos és felesége, Irén asszony. Karonfogva sétáltak el a sor széléig, majd, mikor meglátták a széken kókadozó hírlapírót, Geréby a tőle telhető legnagyobb volumennel megköszörülte a torkát. 
– Uram, Ön a helyemet foglalja! – szólította meg végre a még mindig bóbiskoló Adyt.
Ady erre feleszmélt és a hang felé fordította a fejét.
– Uram, Ön a helyemen ül! – ismételte el Geréby.
– Uram, – rántott mintegy hirtelen pajzsot Ady, álmából felcitálva–  én az Ön helyén ülök!
– Ez az én és becses nejem bérlettel megváltott helye ebben az évadban! – így Geréby.
– Ez az Ön és becses neje bérlettel megváltott helye ebben az évadban! –  így Ady.
– Ezt most kérdezi vagy mondja? – csattant fel zavartan és idegesen az ifjú földbirtokos, aki efféle pimaszságra nem számított.
– Mondom.
– De hát ezt én mondom! Ne ismételgesse a szavaimat!
– Az Ön szavait? Talán csak nem ezekre a szavakra is bérletet váltott az úr, hogy csak Ön használhatja őket? – replikázott Ady.
Geréby fejét elöntötte a vér, Irén asszony kezdte hirtelen szorosnak érezni a fűzőjét, ájulás környékezte. Geréby tehetetlenül szuszogott, majd elkiáltotta magát:
– Jöjjön már egy cseléd és vezesse ki innen ezt a semmirekellőt!
Majd Adyhoz fordult: 
– Ön nem csak személyemben, de, mint tartalékos tiszthelyettest, katonai becsületemben is mélyen megsértett a pimaszságával! A segédeim holnap keresni fogják! 
Irén asszonyt e szavakra utolérte az ájulás, térdei egyszeriben megroskadtak, s ha Berta néni, a nézőtéris, nem lett volna ugrásra készen, nem lett volna senki, aki visszatartsa a termetes testet a zuhanástól. 
Ady, amint meglátta az  Irén asszony súlya alatt görnyedező Berta nénit, hirtelen hangnemet váltott.
– No jól van, csak tréfálkoztam kicsit, bocsássanak meg, mindenki megbocsásson! Aztán Berta nénihez fordult: tegye le azt a cókmókot, drága madaram, menjünk innen! – és nagy nehezen kitántorgott a széksorból. Berta néni elkísérte, le a nagylépcsőn, át a nehéz bejárati ajtón, a kijáratig,
– Madaram, drága, én most elmegyek, vigyázzon a hűlt helyemre! – búcsúzott el szeretett nézőtéri ügyelőjétől, és jobbra el, balra el, aztán megint jobbra, megint balra, végül mégiscsak jobbra, elkacskaringózott a járdán és eltűnt a színház látóteréből.

A párbajra, mint később olvastam, május negyedikén került sor a tornacsarnokban.  Előre megállapított szabályok szerint zajlott: kardpárbaj, teljes kötéssel, harcképtelenségig. Minden szabályszerűen folyt le. Az összecsapás során Geréby Adyt az első vágással megsebesítette. Amikor visszarántotta a kardot, oly szerencsétlenül tette, hogy saját fejét is megvágta. A sebesülteket orvos látta el, sebeik pár nap alatt begyógyultak.

Mi lesz hát most Ady székével? Akarom mondani a Gerébyével. De hát az a szék most már az örökkévalóságig az Ady Bandié marad. Mit kellene tenni vele? Vitrinbe állítani, kitenni a folyosóra? 
Hiszen épp olyan, mint a többi ötszázharminckilenc.  S ha valamit megtanultam itt az éveim alatt, az éppen ez: tárgyakhoz ne ragaszkodjék az ember. A tárgy –  mind csak kellék. Az örök csak, ami újra és újra élő szívekbe költözik. 
Higgyetek nekem. 
És vigyázzatok, mit engedtek be a szívetekbe.”

A rejtély kezdetéről, Cs. Sz. első üzenetéről ide kattintva olvashatnak.