„A nézők továbbra is az emberábrázolásra kíváncsiak” – Gáspár Sándor filmekről, Ibsenről és a színházi fizetésekről

Az Üvegtigris Rókájára és a Csapd le, csacsi! Huszár Gézájára máig emlékeznek a nézők, Gáspár Sándor mégis nehezen nézi vissza a saját filmjeit. A hetvenéves színész a Magyar Nemzetnek arról is beszélt, hogyan készül a Solness építőmester címszerepére, és miért sürgeti a színházi dolgozók bérrendezését.

„A forgatás befejezése után, a bemutató környékén kifejezetten rettegek is, mert nagyon rossz néző vagyok” – mondta Gáspár Sándor Ménes Márta Magyar Nemzetben megjelent interjújában. Forgatás közben már kialakul benne egy kép a filmről. A vetítésen viszont azt a változatot látja, amelyet a rendező és a vágó a saját nézőpontja szerint alakított ki. Ilyenkor nehezen tud elvonatkoztatni attól, hogy ő hogyan képzelte el a jelenetet, és először a saját játékával elégedetlen.

Néhány év távlatából már könnyebben örül annak is, hogy részt vett a munkában. A nézők egészen másképp emlékeztetik a szerepeire. Volt, hogy egy benzinkúton, egy étteremben vagy épp a szőlőhegyen idézték fel valamelyik filmjét. A hetvenéves színész idén a CineFest életműdíját kapta meg, és Prima Primissima díjra is jelölték. Egyetlen kedvenc szerepet mégsem tud kiválasztani. A korábbi társulataihoz, az előadásokhoz és az egykori kollégáihoz egyaránt kötődik.

A székesfehérvári Vörösmarty Színházban Henrik Ibsen Solness építőmester című darabjának főszerepére készül Bagó Bertalannal. Az interjú idején még a próbák elején jártak. Gáspár Sándor a címszerepet korábban játszó Básti Lajos, Bálint András és Mácsai Pál alakításairól olvasott, de egyik előadást sem látta. Most az foglalkoztatja, képes-e egy sikeres ember átlépni azokat a határokat, amelyeket maga szabott meg. Ibsennél a kérdés a torony tetején szó szerint is felmerül.

Az építőmester és a fiatalabb nemzedék konfliktusa kapcsán a saját helyzetéről is beszélt. A társulat idősebb tagjaként azt is mérlegeli, mikor nyit utat a fiatal kollégáknak, és mikor akadályozza őket akaratlanul.

A szerepformálásról szólva úgy fogalmazott, hogy „a lelki hitelesség az alap”. Szerinte egy ellenszenves figuránál is meg kell érteni, mi mozgatja a döntéseit. A székesfehérvári színész ebben az évadban a Solness építőmester mellett A miniszter félrelép és a Bolha a fülbe című vígjátékban is játszik.

„Annak, hogy13 éve a Vörösmarty Színház társulatának tagja vagyok, több oka is van. Amikor ide szerződtem, Szikora János éppen egy országos szinten is kiváló társulatot állított össze. Az évek során persze változott az összetétele, sok tehetséges fiatal érkezett, közülük többen később Budapesten folytatták. Azt gondolom, hogy egy fiatal, tehetséges színész számára bizonyos életkorban valóban fontos lehet a fővárosi jelenlét, hiszen ott összpontosul a figyelem és több a lehetőség. Később azonban – ahogy az én esetemben is – ez már kevésbé meghatározó szempont. 

Egzisztenciálisan nem vagyok kiszolgáltatott helyzetben, a gyerekeim felnőttek, önálló életet élnek, így elsősorban a szakmai szempontokat tartom szem előtt. Egy igényes vidéki népszínház tagja vagyok, és ezt nagyra értékelem.

A fővárosi színházakat is figyelemmel kísérem, és szimpatikusnak tartom őket, mind a szakmai színvonaluk, mind a társulataik tekintetében, ugyanakkor Budapesten inkább a projektszínházi működés jellemző, ami jóval szűkebb lehetőségeket kínál a színészeknek, mint akár egy népszínházi tagság. 

Kifejezetten élvezem, hogy a bohózatoktól a tragédiákig sokféle műfajban kipróbálhatom magam. Még operettben is szerepeltem egyszer, és akkor egy keveset énekeltem is. 

Kortárs magyar darabokkal éppúgy foglalkozhatunk, mint a világirodalom klasszikusaival. A népszínházi működés éppen azért értékes, mert lehetőséget ad a színésznek arra, hogy megmutassa a sokoldalúságát” – fejtette ki.

A történetmesélést háttérbe szorító előadásokat érdekes kísérletnek tartja, de nem szeretné, ha ez lenne az elvárt forma.

Színészként emberi sorsokat akar megmutatni, és úgy látja, a nézőkben is megmaradt az igény arra, hogy együtt éljenek át egy történetet. Székesfehérváron ráadásul ugyanannak a színháznak kell eltérő ízlésű nézőket megszólítania. Budapesten több társulat között oszlik meg ez a feladat.

„Mostanában divat, hogy az előadások nem feltétlenül a történetmesélésre épülnek. Ez érdekes kísérlet, és remélem, nem válik általános modorrá vagy kötelező érvényű gyakorlattá a magyar színházi szakmában, mert – és ezt nagyon óvatosan mondom – nem feltétlenül színészbarát. Mi szeretnénk izgalmas történetekben nagyszerű karaktereket megformálni, emberi sorsokat közvetíteni. 

Alapvetően az emberábrázolás a feladatunk, és a tehetségünk abban is mérhető, milyen színvonalon tudjuk ezt megvalósítani. Nem rossz értelemben mondom: remek, érdekes kísérletnek tartom ezeket az új formákat. Ugyanakkor a nézők továbbra is az emberábrázolásra és a történetekre kíváncsiak alapvetően. A mai internetes világban a fiatalok és a legfiatalabbak már az algoritmust pörgetik, és sokszor nincs idejük történeteket olvasni. De a színház azért maradt fenn ennyi időn át, mert mást ad, mint amikor az ember a számítógép előtt ül. A közösségi jelenlét és az együtt átélt pillanat élményét semmi más nem tudja helyettesíteni. Ezért úgy gondolom, hogy a nézői szokások és elvárások talán nem is változtak olyan sokat: a közösségi élmény iránti igény örök” – nyilatkozta

A vidékre szerződő fiatalokról szólva azt emelte ki, hogy sokan a fizetésük mellett is szülői segítségre szorulnak, vagy a szabadidejükben vállalnak munkát. „Ez méltatlan helyzet” – mondta, hozzátéve, hogy a gond a színházak műszaki és irodai munkatársait is érinti.

„Már-már közhelynek hangzik, de a színházi dolgozók anyagi helyzetének rendezése az egyik legfontosabb kérdés. Egyáltalán nem életszerű, hogy a fiatal színészek vidékre szerződnek, mégsem tudnak megélni a fizetésükből. Sokszor a szüleik segítségére szorulnak, vagy a pihenésük és az alvásuk rovására vállalnak más munkát. Ez méltatlan helyzet. Ugyanez igaz a színházak műszaki és irodai dolgozóira is, akiknek szintén komoly egzisztenciális nehézségekkel kell megküzdeniük.

Nem tudom, hogyan lehetne mindezt megoldani, ehhez nem értek. Azt sem látom át, miként lehetne kialakítani az alternatív színházak finanszírozásának megfelelő arányait, és kiknek kellene részt venniük ezek meghatározásában. Nyilván a szakmai és esztétikai szempontok mellett ennek komoly anyagi vonzatai is vannak, a megélhetés azonban különösen súlyos probléma. 

Értem, hogy egy társadalmi változás időszakában elsősorban a szociális ügyek, az egészségügy és az oktatás kerülnek előtérbe, a kultúra pedig nem feltétlenül szerepel a legsürgetőbb feladatok között. Mégis nagyon szeretném, ha a színházi élet anyagi problémáinak rendezésére is minél hamarabb sor kerülne” – tette hozzá.

A teljes interjú a Magyar Nemzetben olvasható.