Az alábbiakban Bérczes László gondolatait osztjuk meg a március 13-án bemutatott Az ügynök halála című előadás kapcsán, amelyben visszatért a színpadra Czintos József. A bemutatóra csak később kerül sor, de az előadás március 13-án, magyarországi idő szerint 18 órától látható élő közvetítésben a társulat Youtube csatornáján.

Tükörnek háttal

Az út és a megérkezés. Talán csak ennyi. A „csak” persze az elindulástól, a születéstől a megérkezésig, a halálig tartó út, azaz egy teljes élet. Válasszon ki egy alkotó egy a kezdettől a végéig tartó történetet vagy akár csak egyetlen életpillanatot, a tét mindig ugyanaz: ki tudja-e tágítani az élet-állomásokat vagy azt a kitüntetett, látszólag véletlenszerű élet-töredéket a világegészbe cseppenő, majd onnan végérvényesen eltűnő emberi sors teljességévé? Sőt, tovább tudja-e tágítani úgy, hogy az olvasó és a néző az ismeretlen, fiktív életet saját életeként élhesse meg?

Az út és a megérkezés – visszagondolva immár negyvenes éveimben elkezdett színházi és „írói” pályámra, nos ezek voltak munkálkodásom meghatározó motívumai, ezek vezettek öntudatlanul, amikor a Mulatság világba bezuhant legényeit végigkísértem megváltó, kegyelmi pillanatukig, a muzsika megszólalásáig; ez foglalkoztatott, amikor a Hazatérés káoszt felmutató, kibillent világában sikerült előhívni a mindennapok töredezett redőit kisimító, az elmúlás harmóniáját felcsillantó boldog családi fotót; amikor a Nehéz roncsolódott hősének botladozó kálváriáját követve a halálba zuhanó ember tekintetében megtaláltam a Nap vakító tükörcserepeit szemébe gyűjtő, repülni vágyó gyermek ártatlan örömét… A sor folytatható, az elmenő ember melankolikus bölcsességével csak most látom, hogyan függtek-függnek össze munkáim, bennük a már halálos beteg Cseh Tamás és a színészi létezés végére ért Törőcsik Mari születéstől halálig tartó, összegző beszélgetőkönyvei, vagy a Szatmárnémetiben rendezett Gondnok nyughatatlan, örökké úton lévő, otthont-megérkezést hiábavalóan kereső csavargó-főhőse vagy a legutóbb, Kanadában megszületett Üvegfigurák szereplői, akiknek nem adatott meg a megérkezés kétségbeejtő-megnyugtató bizonyossága.

Az út és a megérkezés között van még egy döntő elem, ami nélkül érdektelen, jelentéktelen, jelentés nélküli, felesleges a létezés: önmagunk megnevezésének szándéka. Ez a tétje az útnak. Képes-e az ember feltenni a kérdést: „Ki vagyok én?”, és képes-e nem elengedni a kérdést. Hogy a választ megtalálni véli-e, az már szerencse, véletlen, a csillagok állása, öncsalás, kitartás-következetesség-erő… de mindenekelőtt az önmagunkhoz kíméletlen, szigorú és őszinte magatartás kérdése. Önmagunk megnevezése: erre kap váratlan lehetőséget a Gézagyerek, a Halottember asszonya… ez elöl menekül Blanche a Vágy villamosában… és ugyanazt teszi másként Willy Loman, az ügynök, mostani történetünk főhőse. 

Egész életében a tükör mellett oldalaz, de annak háttal, mert tud róla. Hátát neki támasztva elmegy a „falig”, de meg nem fordul, önmagával szembe nem néz. Az anyja ölében ringatózó kicsi gyerek már nem is emlékszik, mikor-hogyan hagyta el a szülői házat az apa és az idősebb báty, így nőnek ők óriássá az immár örökre árvagyerek szemében, így lesznek követendő, ám utol nem érhető gigafantomokká az elődök, így próbálja önmagát is álmokkal-illúziókkal-öncsalással melléjük növeszteni, így kapaszkodik azokba, akik feleségként feltétlen szeretettel, gyerekként ártatlan bizalommal megadják neki azt, amit a mindennapokban, folyamatosan úton levés közben, állandó ideiglenességben, örök-idegenként sehol nem kap meg. 

És közben tudva-tudja, mi van a tükörben: egy életkudarc, amit egy-egy gyenge-őszinte pillanatban feleségének, bátyjának be is vall.

Esendő ember, aki önmagát is ámítva kaparja át magát a holnapokba, miközben már a halálra készül; legfőbb célját, hogy méltóságát őrizze, folyamatosan elveszíti, hiszen a szükség folyvást lenyomja kutyába, hogy aztán, egy utolsó úttal, melyre azért képes, mert képzeletben megéli a diadalmas, királyoknak kijáró temetést, elnyeri ezt a méltóságot, miközben mi látjuk a tükörben, és korántsem homályosan, hogy temetése szánalmas, észrevétlen, jelentéktelen akár az élete volt. És katartikus. Mert végigjárta az útját, és csak ennyit kérdezett az egész úton: ki vagyok én? 

Egész útján a tükör mellett oldalazott. Azt össze nem törte, de abba bele nem nézett. Talán csak egyszer, talán csak akkor, amikor szándékosan vagy véletlenül félrerántotta a kormányt, és útja végére ért. Talán akkor meglátta önmagát, talán akkor megnevezte önmagát. Ezt mi nem tudhatjuk. Mert ez az ő útja volt. 

„Tudom, ki vagyok.” – mondja fia, Biff a temetésen. Mi azt tudjuk, ő is úton van. Önmaga megnevezése még előtte. Ahogyan a megérkezés is. 

*

Fentiekből remélhetőleg világosan kiderül, mi foglalkoztat Arthur Miller drámájában (is): az úton levés / az öncsalás / önmagunk megnevezése / a halál. 

*

Visszatérés

2020 január-februárjában megrendezhettem ezt a darabot a Harag György Társulattal, Czintos József főszereplésével. Visszatérés-hazatérés ez számomra. 1994-ben itt rendeztem először kőszínházban – Czintos József főszereplésével Mrozek Emigránsok című drámáját. Akkor találkoztunk először közös munkában. Jött a folytatás: Harold Pinter Gondnokjában ő játszotta Daviest, a bohóc-csavargót, majd a Bárka Színházban következett egy gyönyörű munka, szintén Pinter, ezúttal a Hazatérés, s számára benne Sam, a csendes, árnyékban élő kisember szerepe. Később újra Szatmárnémetibe kerültem, Csáth Géza Janika című tragikomédiájában megint csak a megcsalt kisemberként tűnt fel Cini a színpadon. Közben természetesen megismerhettem-megszerethettem a szatmári társulatot – de be kell valljam, Bessenyei Gedő István meghívására azért mondtam igent, mert Czintos József, az egyik legjelentősebb magyar színész igent mondott Willy Loman szerepére.

Újabb kisember – egy nagy formátumú művész alakításában. Visszatérés ez a vállalkozás Czintostól, aki évekkel ezelőtt állt utoljára színpadon, és visszatérés részemről, aki több, mint egy évtized után újra Szatmáron rendezhettem. Igazi kihívás ez mindkettőnk számára. Régi és új tagokkal találkoztam-ismerkedtem: Nagy Csongorral, Rappert Gáborral, László Zitával, Nagy Orbánnal már dolgoztam, a többiek friss, új energiákat adnak a várva-várt közös munkához.

Alapvető az is számomra, hogy állandó munkatársaimmal dolgozhattam: a legnagyszerűbb magyar tervezővel, Cziegler Balázzsal, „örök” dramaturgommal, Kiss Mónikával és a nagyszerű zenész-zeneszerzővel, Rozs Tamással.

(…)

A Harag György Társulat minden márciusra tervezett előadását, köztük Az ügynök halála című előadás bemutatóját is elhalasztotta a koronavírus-járvány megfékezése miatt hozott rendeletekre való tekintettel. Az ügynök halála c. előadás azonban megszületett és ha újra megnyitnak a színházak, a nagyközönség is láthatja.