Türelem, összefogás és egymás iránti, valódi kíváncsiság. Talán így lehetne jellemezni e három fajsúlyos rendező, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás alkotta színházi szövetséget. Ennek a különleges találkozásnak és együttállásnak az eredménye az idén negyven esztendős Katona József Színház – írja a Fidelio. Canjavec Judit készített több részes interjút az alkotókkal. Az első és a második rész már olvasható!

Az első rész itt érhető el.

A második rész itt olvasható.

10 idézet a két interjúból:

1.

Zsámbéki Gábor: Nemrég jutott eszembe, hogy annak kell, hogy legyen valami jelentősége, mi az, amit mind a hárman megrendeztünk. Ivanovot, Mizantrópot és Sirályt, ez pedig valószínűleg ránk, de még inkább a korra kell, hogy valami fényt vessen. Állatokra szokták használni azt a kifejezést, hogy szűkölnek, de ha valaki ezeket a dolgokat tartja rendezőként elsődlegesen fontosnak, akkor ez egyfajta szűkölés a korral szemben.

2.

Ascher Tamás: Nekem a dühből fakadó szarkazmus volt fontos ezekben a darabokban. Az iróniánál erősebb, valamiféle dühödt gúnnyal néztem az emberi helyzeteket és kapcsolatokat. A szűkölés is stimmel, arra a fajta a lelki nyomorra gondolva, amibe beleragadva éltünk.

3.

Székely Gábor: A színház alapítása valóban különleges történet. Létrejöttét bejelentették, majd kétségbe vonták, mondván, hogy nem jogszerű. Közben ugyanis Pozsgay Imre minisztert leváltották. Aztán újabb fordulatként a minisztérium közölte, hogy egy páncélszekrényből elővették a már korábban aláírt alapító nyilatkozatot. (…) Az akkori színházi szakszervezet  vezetője kijelentette – és ez most is olvasható –, hogy „ez visszavonhatatlan kártétel és a magyar színházi rendszer tönkretétele”. A megengedhetetlen módon elhangozott vádak célja az volt, hogy az új színház létrejöttét megakadályozzák. Nem sikerült. Győzelmünkről szólt A manó előadásautáni boldog fölkiáltás. Ha megnézi az első, 1982-es társulati csoportképet, érdemes elgondolkozni rajta, hogy a még élők közül, közülünk, kinek, hogy alakult az élete. Különleges összetételű társulat volt. Talán annak a színházi idolnak az utolsó megtestesülése, amelyben még minden generáció jelen volt. Nagyszerű, munkára és alkotásra képes művészek voltak az idősek és fiatalok egyaránt. (…) Az áttörés korosztályunk jelentős része nélkül, például a kortárs kritikusok generációja nélkül talán nem is történt volna meg. Koltai Tamás, Mészáros Tamás, Pályi András, Nánay István, Mihályi Gábor, Földes Anna és még sokan mások, mind hasonló esztétikai alapon vitatkoztak velünk vagy támogattak bennünket. Tehát, ez egy generációs történet. Kezdetben még nyilván az volt a legfontosabb kérdés, hogy a színháznak legyen saját közönsége.

4.

Székely Gábor: Az első évadban – például a Danton halála és Akonyha műsorra tűzésével – többek között az is célunk volt, hogy lehetőleg az egész társulattal dolgozzunk. Volt olyan művész is, aki a feladatával kevésbé volt elégedett. De egy dolog nyilvánvaló volt, és ez nagyban különbözött sok más színháztól: a munka mennyisége és az, hogy a színészek megérezték, jó partnerekkel játszani sokkal hasznosabb, így a saját tehetségük is jobban megmutatkozhat.

5.

Zsámbéki Gábor: Mindig nagyon hittünk benne, és szerettük volna megvalósítani, hogy senki ne érezze magát alábecsültnek, jövő nélkülinek. Valójában arról van szó, hogy a belső hierarchia mennyire szilárdul meg, mert ez óhatatlanul kialakul, minden színházban. A Nemzetiben azt éreztük, hogy tökéletesen meg van merevedve, és nagyon másképp akartuk csinálni a Katonában. De ennek igenis vannak korlátai, amik nagyon jól érezhetők a mindennapi munkában. Amikor egy mindenki által remeknek tartott, elismert epizodista, akiről belül tudjuk, hogy sokkal többre érdemes, mint amilyen szerepekben a nézők szokták látni, megkapja az abszolút vezető szerepet, amire annyira várt már évek óta. És akkor, talán a rázúduló felelősség súlya alatt, emberi drámák jönnek létre, és összeomlik. Ezt többször átéltem! A másik véglet, amikor az állandóan főszerepeket játszó, a legismertebb magyar színészek közé tartozó művész az elvek miatt egy aprócska epizódszerepet alakít egy produkcióban. Ezt mindenki nagyon becsületes, korszerű dolognak tartja, de nem működik. Ugyanis olyan erős személyiség, hogy szétfeszíti a szerepet, és fölbillen tőle a jelenet szerkezete. Vannak az elgondolások és becsületes elvek, meg a gyakorlat, ami nagyon mást mutat.

6.

Ascher Tamás: A Katonának veszélyes volt a helyzete, mert pillanatok alatt a legelitebb színház lett Budapesten. És ez a csúcskategória megnehezíti a zavartalan művészi munkát, és egy csomó görcsöt okoz az emberben. Sokkal nehezebben választottam darabot a Katonába. Hogy mi illik ide, mi az, ami megfelel. Az embert kicsit megbénítja az a jelentékenység, meg az is, hogy két igazán fajsúlyos rendező mellett voltam ott.

7.

Ascher Tamás: A Katona József Színház életének fontos része, ahogy megpróbálta megcsinálni saját folytatását. Schilling Árpádot, még mint amatőrt, én fedeztem föl egy zalaszentgróti táborban, és az amatőr rendezését beprotezsáltam a Katona Kamrájába. Aztán elment rendező szakra Székely Gáborhoz, majd odacsaltuk a Katonába, és az volt a tervünk, hogy vele folytatódjon a Katona. Ugyanez volt később Bodóval. És hogy ez nem ment, ebben az is benne van, hogy  egy normális ember lázad az apjával szemben. Ezért is olyan mulatságos, hogy akik most Székely Gábor vagy az én tanítványomként – Székely Kriszta és Tarnóczi Jakab – itt vannak nálunk a Katonában, és azok a fiatalok, akik kedvéért elmentem rendezni Fábián Péterékhez a k2-be, ők ma az unokák. Velük jobban működik a dolog, már nincs az a személyes irritáció. Egyébként szeretem és tisztelem Schillinget. Emlékszem a 2000-es évek elejéről egy felejthetetlen estére, amikor együtt ittunk a Ráckertben, és Schilling azt magyarázta nekem, hogy hagyjam abba, eljárt felettem az idő… Amikor elbúcsúztunk, már hajnalodott, és még utánam kiabált, hogy hagyd abba! – Utána rendeztem meg az Ivanovot, úgyhogy jól tettem, hogy nem hagytam abba. De mégis: végtelenül érthető volt, hogy úgy érezte, most már ők jönnek. Ennek semmi köze a karrierizmushoz vagy a kiszorítósdihoz. Arról van szó, hogy egy fiú pszichikailag már nem bírja az apja nyomását! Ahogy néha én sem bírtam azt a nyomást, ami Székelynek és Zsámbékinak nem a természetéből vagy saját karrierje építéséből, hanem súlyából és tehetségéből fakadt.

8.

Ascher Tamás: A Nemzetiben bámulatos élmény volt találkozni a kétszeres Kossuth-díjasok világával… Látni, milyen teher beérkezettnek lenni, és mindez mennyit nyomorít az emberen. És akik mögöttük örök másodikok voltak, és éppen általunk tudtak felragyogni, mint Sinkó László, akit a sértettség évtizedes burkaiból kellett kibontani. Sokan úgy érezték, nem tudtak előre jutni, mint Benedek vagy Szacsvay, ezért is jöttek velünk a Katonába. Az ember úgy látta, a Nemzeti egy furcsa mauzóleum, ahol, aki fiatalon odakerül, vagy teljesen megkeseredik vagy maga is szoborrá válik.

9.

Székely Gábor: Fiatalabb koromban is a sötétebb színek felől kerestem a témákat, darabokat, történeteket. Korábban azt gondoltam, még ha fájdalmas is, az igazság keresésével hozzá lehet járulni valamiféle változáshoz, javuláshoz. Később már úgy éreztem, változtathatatlanabb, keserűbb a valóság.

10.

Zsámbéki Gábor: Igazán érdekelt minket, amit a másik csinált. A színházi világban sokan úgy tesznek, mintha így volna, ám az esetek többségében csak saját maga érdekli az embert. De a mindenféle eltérések mellett, a leglényegesebb közös valószínűleg az volt, hogy körülbelül ugyanazt gondoltuk a magyar életről, a minket körülvevő valóságról.

Az első rész itt érhető el.

A második rész itt olvasható.

A Fidelio négyrészes interjúsorozattal dolgozza fel a Katona negyven évét, az alapítókkal készülő beszélgetés az „első felvonás” a négyből.