Személyes jelenléte, énekhangja olyan intenzitású a színpadon, hogy a zeneszeretők mind lenyűgözve hallgatják. A Kossuth-díjas szoprán nemrégiben a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett, őt azonban továbbra sem a „karrierje”, hanem a zene foglalkoztatja, immáron kislány kora óta. Szegő András beszélgetett vele a Nők Lapja Advent kiadásában.

Szegő András nemrég látta az Operában a Hoffmann meséit, amelyben Antóniát énekelted, játszotta, azóta is megrendülten gondolok vissza az áriáira. Kolonits Klára ennek kapcsán úgy fogalmazott:
„Nagyon köszönöm. Benne van az élet és halál érzése a maga realitásával. Régen én is nagyon beteg voltam asztmával, és akkor velem is előfordult, hogy majdnem túl későn kerültem kórházba, és mondták, hogy ki tudja, vajon megmaradok-e. Végül kijöttem saját felelősségre, mert meghalt mellettem egy néni… Aztán másnap elmentem előadást énekelni. Mert mégiscsak az az élet. De átéltem már ezt a köztes állapotot, és ez nagyon mélyen belém gyökerezett, és elő tudom hívni a pszichémből és a testemből is. Az élet nekem mindig zenéhez kapcsolódik, az élet történései pedig zenékké lesznek, csakis így nyerhetnek gyógyulást. A Covid betegségem alatt végig gyakoroltam, bár szigorúan megtiltotta az orvos, hogy énekeljek. Később bocsánatot kért, azt mondta, azért nem lett heges a tüdőm a tüdőgyulladástól, mert minden nap tornáztattam az énekléssel.”

A felvetésre, miszerint vannak zenék, amiket az ember nem bír meghallgatni, mert belerokkan, például Mozart Requiemje, a művész elmondta: „Ezek a zenék már benned vannak, ha akarnád, meg tudnád hallgatni a belső hallásoddal. Nem kell ahhoz bekapcsolni semmilyen lejátszót, hogy rekonstruáld, mert benned van, pontosan ezért nem hallgatod meg. És ami benned van, az mindig hozzá kötődik egy érzelemhez.”

A kérdésre, azt hogy lehet eldönteni, hogy mennyire adhatja át magát valaki az emócióinak, és mennyire kell vigyázni, hogy szakmailag ne hibázzon, Kolonits Klára úgy vélekedett:
„Ez egy kettős dolog, mert az ember bizonyos szerepeket előadóként arra tud használni, hogy a benne felgyülemlett fájdalmakat, bánatokat, érzelmeket kiénekelje. A próbák alatt kell sokszor elmenni a legszélső határig, mert akkor az előadás közben már van egy hideg fej, ami azért kell, hogy az érzelmeknek csak az esszenciáját engedjem át. Olyan, mint a konyhai redukció, addig kell sűríteni a dolgokat, amíg a leglényegük marad csak meg. Hogyha a közönség előtt a primer érzelmek mennek át, az könnyen érzelgéssé válik, és nem úgy hat, ahogyan szeretném.”

Azt is hozzátette: „Az egész művészet egy terápia. 8 éves koromban annyira rettegtem a haláltól, hogy amikor anyukám elvitt a Szépművészeti Múzeumba az egyiptomi kiállításra, a múmiákhoz, én kirohantam a múzeumból, és meg sem álltam a Hősök teréig. Emlékszem a mai napig arra a borzongató nemlétérzésre, az űrre, hogy egyszer nem leszünk. Aztán úgy hozta az élet, hogy a nagyszüleimmel is ott voltam a legvégén, a férjem apukájával, és most édesapámmal is. Az ember megtapasztalja, hogy mi az a vékony határzóna. (…) Amikor a két világ között vagy. Számomra Antónia ez. Hogyha ezt megtapasztalod, és elég intelligens vagy, akkor reprodukálni is tudod. Ez az önterápia nekem megoldotta a félelmeimet. Úgy érzem, hogy aki sokszor meghal a színpadon, márpedig én nagyon sokszor haltam meg, az valahogy előre lejátssza ezeket a dolgokat magában. (…)

A korábbi magánéleti problémákon vagy a betegségeken mindig az éneklés vagy a zene segített át. A zenében teljesen szabadon és gátlás nélkül meg tudok mutatni olyan élethelyzeteket, amiktől mások esetleg félnek, szoronganak. Aki szereti, amit csinálok, az azért is szeretheti, mert mindig elmegyek a határig. Magamat fosztanám meg valamitől, ha nem tenném ezt. (…)

A harmóniák érzeteket keltenek a szívedben, az elmédben, ezáltal a testedben. Részesévé tesz egy olyan dolognak, ami anyagtalan, és mégis erősebb, mint az anyag. Négyéves korom óta élek ennek a bűvöletében, akkor mondták az anyukámnak, hogy érdemes lenne ezt a kislányt zenére tanítani. De engem ugyanígy el tud bűvölni a képzőművészet is mind a mai napig.”

A teljes interjú a Nők Lapja Advent kiadásában olvasható.